AZ ÜSZÖGI-TÓ MESÉJE
Ismeritek az Üszögi-tó meséjét? Régi história ez: még a földi élet hajnalán, rég let?nt korszakokban történt. Ezekben az id?kben a hamvas-földi erd?kben manók, tündérek, nimfák, óriások és egyéb furcsa teremtmények éltek. A falu közepén ott állt a hírhedt Katedrális, szörny? magas tornyokkal, és messze délen a Nagy-erd?n túl ott magasodott az Itrám-hegy, amely a legenda szerint az égig ért.
Ott, a hegy tövében – ahol most a tó fekszik – akkoriban még egy dús öl? rét terült el, amin pipacsok virítottak és margaréták nyíltak. Éjszakánként a Nagy-erd?b?l meg az Itrám-hegyr?l manók, tündérek mentek oda, hogy táncoljanak, mulassanak a hold ezüstös fényében. Hamvas-föld legvidámabb helye lett volna ez, ha a rét nyugati oldalán nem állt volna egy magas, díszes kastély, harminchárom toronnyal, hetvenhét szobával és ezer ablakkal.
A gonosz Üszög gróf kastélya volt ez, aki a Hamvas-föld lakói felett zsarnokoskodott. A grófnak nem volt családja vagy barátai: teljesen egyedül élt a kastélyában. A szobái csak úgy roskadoztak a kincsekt?l, ? maga pedig a hetvenhetedik szobában lakott, a legdíszesebb szárny legmagasabb tornyában. A szolgáival is gonoszul bánt: gyakran megbüntette ?ket, és nagyon kevés bért kaptak a munkáért. A szerencsétlenek a kastély melletti nyomorúságos viskókban tengették életüket.
Esténként a szolgák gyerekei kimentek a rétre, hogy játszanak egy kicsit. Ilyenkor a gróf a kastély szobáit járta végig: a kincseit számolgatta. Olykor el?fordult, hogy véletlenül kitévedt a tekintette a rétre, és láthatta azt, hogy a gyerekek milyen örömmel hancúroznak a lemen? nap sugaraiban, és hogy a szolgái milyen hatalmasakat hahotáznak a margaréták, pipacsok között heverészve. Ilyenkor valami furcsa sajdulást érzett szívében, de nem tör?dött vele: tovább számolgatta a kincseit és a pénzét.
Néha az is megesett, hogy éjszakánként behallatszott a szobájába a manók, tündérek éneke. Ilyenkor Üszög gróf rosszkedv?en zárta be az ablakokat – mind az ezret – hogy ne bántsa a fülét az ének. Legyünk ?szinték: nem is a fülét bántotta ez a jókedv, hanem inkább a szívét.
A rét másik oldalán, az Itrám-hegy magasában élt Kumulusz, a felh?nimfa, aki a felh?ket készítette. Az ? barlangjaiból kerültek ki a bárányfelh?k, amelyek Hamvas-föld felett lebegtek vidáman, és az es?felh?k, amelyek megáztatták az emberek vetéseit. Ennek a nimfának volt egy fia, Volkusz, aki elhatározta, hogy megleckézteti Üszög grófot.
Egyik este beöltözött koldusgúnyába, majd bezörgetett a kastély kapuján. A gróf egyik szolgája nyitott ajtót. Volkusz egy szegény vándornak adta ki magát, aki szállást keres. A szolga futott a grófhoz. Felfutott a vaslépcs?kön, a bronzlépcs?kön, majd az ezüstlépcs?kön, az aranylépcs?kön, és végül megállt az ura el?tt a hetvenhetedik szobában. Ott elmondta, hogy ki áll a kapu el?tt. A gróf erre felhúzta a szemöldökét, és ráparancsolt a szolgájára:
– Menj, és kérdezd meg, hogy mit adna egy éjszakáért!
A szolga erre lefutott az aranylépcs?nkön, az ezüstlépcs?nkön, a bronzlépcs?kön, a vaslépcs?kön, majd megállt Volkusz el?tt.
– Mit adsz egy éjszakáért?
– Sem aranyat, sem kincset nem adhatok, mert nincs. Valami egészen mással fizetnék.
A szolga ezzel a válasszal sietett vissza az Üszög grófhoz. Futott a vaslépcs?kön, a bronzlépcs?kön, az ezüstlépcs?kön, az aranylépcs?kön, míg eljutott a hetvenhetedik szobába. A gróf mikor meghallotta a választ, csak nevetett.
– Aranyon és kincsen kívül nincs másra szükségem! – mondta, és meghagyta a szolgának, hogy zavarja el a vándort. A szolga pedig futott le a kapuhoz. Futott az aranylépcs?nkön, az ezüstlépcs?nkön, a bronzlépcs?kön, a vaslépcs?kön, majd ismét megállt Volkusz el?tt, és elküldte ?t. De a nimfa fiának volt még egy kérése:
– Megfáradtam a sok gyaloglástól, menj és kérdezd meg uradat, hogy ad-e lovat nekem! Egy esztend? múlva visszahozom.
Amikor a gróf ezt meghallotta, dühös lett, és elhatározta, hogy saját maga fogja elkergetni a vándort. Most ? maga rohant le az aranylépcs?nkön, az ezüstlépcs?nkön, a bronzlépcs?kön, a vaslépcs?kön. Amikor már csak egy lépés választotta el kaputól, Volkusz a grófot egy hatalmas, sötét felh?vé, míg kincseit és kastélyát lovakká változtatta.
Szomorú napok jöttek a hamvas-földi emberekre. A sötét felh?t?l nem látták a napot, így szürkület uralkodott még délben is. Hamvas-föld délkeleti részén volt egy mocsárral körbevett terület, ahol a legenda szerint az ég és a föld összeért. Itt dolgoztak Gédiusznak, az égbolt istenének törpéi. Ã??k helyezték fel minden este a csillagokat az égre. Ezekben a napokban a csillagos égboltot sem lehetett látni: mindent eltakart a felh?.
A gróf fent az égen lebegve sok mindent látott, amit egyébként a kastélyából nem.
Láthatta az emberek életét. Láthatta az ünnepeiket és láthatta gondjaikat. Láthatott menyegz?ket és temetéseket. Könnyeket és nevetést. És láthatta azt is, ahogy a szolgái keresik ?t a kastéllyal együtt, de nem találják. Hamarosan elterjedt a hír az erd?n túlra is, hogy a gonosz és zsugori gróf nincs többé. Erre aztán az emberek a falu közepén egy nagy máglyát gyújtottak, és vidám zeneszóval körbetáncolták azt. A gróf elt?nt: mulatott kicsi és nagy.
A nagy örömünnep utáni napokban vették észre a réten legel? lovakat. A gróf szolgái befogták ?ket, majd gazdálkodni kezdtek. A kastély melletti viskóikat elhagyták, mert el akarták felejteni a grófot és az él?z? életüket, így a karámokat, az istállókat és az új házaikat a réten építették fel. Ezek voltak a legszebb, leggyorsabb lovak a környéken, és mindenki azokat dicsérte. Messzi országokból is jöttek ide lovat vásárolni, így a gróf szolgái tehet?s, módos emberek lettek, és boldogan éltek a hatalmas rét közepén. Elfértek ott a lovak is, gyerekek is és az éjszakai tündérek is: b?ven volt hely mindenkinek.
Hamvas-földön szép élet lett volna, ha nincs az a sötét felh?, ami eltakarta az eget. Az emberek egyre gyakrabban néztek szemrehányón a gróf felé, és azt kívánták, bárcsak elvinné ?t a szél. ?pedig szenvedett ezekt?l a tekintetekt?l, de attól jobban, hogy láthatta: milyen boldogan élnek azok az emberek, akik szeretik egymást, és akik önzetlenségben élnek. A szolgái gyerekei esténként sokat játszottak a réten, ?ket is s?r?n figyelte. Ahogy látta vidám arcukat, és hallotta nevetésüket, majd a szíve szakadt meg. Egyre azon gondolkodott, hogy hogyan tehetné jóvá a gonoszságát.
Nem kellett erre sokat várni, mert az egyik éjszaka t?z ütött ki az istállókban. Nagy riadalom támadt a gróf szolgái között, és kétségbeesetten próbálták a t?zet eloltani, de mindhiába: a lángok csak törtek el?re. Amikor a lakóházaikra is áterjedt a t?z, feladták a kilátástalan küzdelmet, és a gyerekekkel meg a lovaikkal együtt bemenekültek az erd?be.
A gróf a lángok láttán azt gondolta, hogy bárcsak es?vé válna, így el tudná oltani a t?zet. Meghallotta ezt a sóhajt Gédiusz, az égbolt istene, és megszánta a grófot. Tudta, hogy már eleget szenvedett, és egy villámmal lesújtott a felh?re. Abban a pillanatban kitört a vihar, és esni kezdett az es?. Három napon keresztül csak úgy szakadt és villámlott. A t?z már régen elaludt, de az es? csak nem akart elállni: esett és esett. A gróf egyre kisebb lett odafönt, és a rét helyén egy tó kezdett kialakulni. Negyedik nap reggel az utolsó es?csepp is leesett a tóba, és a felh? – vele együtt a gróf is – elt?nt az égr?l.
Újra felragyogott a nap Hamvas-föld felett.
A gróf szolgái a tó mellett vertek új tanyát, pontosan ott, ahol még hajdan a kastély állt. Felújították a régi házaikat, amikben még szolgaként éltek, karámokat és istállókat emeltek, összefogdosták az erd?be menekül? lovaikat, és újrakezdték az életüket.
Azóta is ott élnek, ha meg nem haltak.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:24 :: Smelka Sándor
