Ha Pál három apró gyermeke kerget?zött, Péter lázadozott a zaj ellen. Ám, ha Péter kutyája ugatta a holdat, Pál berzenkedett. Nem is értették, hogy a feleségeik hogy lehetnek a legjobb barátn?k? Köztük teljes volt az egyetértés. Férjeik áskálódásán csak nevettek. Így teltek a hetek, hónapok, évek. Nem volt olyan hete az évnek, hogy valamelyik férfi panaszra ne ment volna a királyhoz.
Egyszer azonban ? is megelégelte a dolgot. Egyetlen alattvalójával sem volt ennyi gondja, az egész országban nem volt annyi perlekedés, mint e kett? között. Most épp azért jöttek, mert Péter kutyája megkörnyékezte Pálét. Született is egy tucatnyi aranyos, keverék kutyus. De kié? Igaz, Pálé a szuka, de Péter kertjébe szökött át kölykezni. Így aztán mindketten igényt tartottak a kiskutyákra.
– Tégy igazságot, felséges királyom! – szólt Péter. – A szuka nálam kölykezett meg, az én birtokomon, vagyis az enyémek! Igaz?
– Nem, nem igaz! – vágott közbe Pál. – Hiszen az anya az enyém, még, ha odament is hozzád fialni…
– De az én Rexemnek is van köze hozzájuk!
– Elég! – kiáltott rájuk a király. Majd a palota?rökhöz fordult. – Vigyétek mindkett?t, és zárjátok tömlöcbe ?ket. Ugyanabba a cellába. Láncoljátok ?ket a falhoz, de ne érhessék el egymást! Ott aztán csak hadd civakodjanak! Nekünk meg nyugtunk lesz néhány évig…
Keményen nézett rájuk. Össze is rezzentek mindketten, hisz a király eddig mindig türelmes volt hozzájuk. Most megszeppenten néztek egymásra, és egyszerre szólaltak meg.
– Ez is a te hibád!
– Ez is miattad van!
A király csak intett ingerülten, mire az ?rök elvezették ?ket. Amikor végre elhalt a veszekedés a folyosón, a király hangos nevetésben tört ki. Remélte, pár nap összezártság jót tesz nekik. Dehogy akarta ? évekre bezárni ?ket. Mégis, jobb, ha ?k úgy tudják!
Odalenn a tömlöcben Péter és Pál vastag láncot kapott a bokájára. A lánc másik vége a falba volt rögzítve, jó er?sen. Hiába rángatták, nem engedett. Pedig de szívesen megruházták volna egymást, amiért ide kerültek! Forrt a méreg minkét szomszédban. Szidták, átkozták egymást, mi mást tehettek volna?
A fali tartóba szúrt fáklya füstje csípte a szemüket. Természetesen ezért is egymást okolták. Este megcsörrent a vasajtó zárja. Egyszeriben éberek lettek, pedig már kifáradtak a tehetetlen szitkozódásban.
– Végre kiengednek! – sóhajtott fel Péter. – Ã??felsége rájött, hogy nekem van igazam…
– Egy frászt! – förmedt rá Pál. – Engem fog hazaengedni a gyerekeimhez.
Csalódniuk kellett, csak a börtön?r hozta a vacsorájukat. Egy szelet kenyeret kaptak, és egy bögre vizet hozzá. Mivel reggel óta nem ettek, hamar eltüntették.
– Hát én nem laktam jól – dünnyögte Péter maga elé.
– Nem kellett volna idejönnöd panaszkodni, akkor most nem lennénk itt, és nem kopogna a szemünk! – vádolta Pál.
– Te is jöttél, nem csak én – feleselt a másik.
– Hát csak nem hagyom, hogy egyedül gyere! Hallani akartam a király döntését.
– Hát most hallhattad! Itt rohadunk meg a börtönében. Hallottad: néhány évet emlegetett!
– Évek? Feln?nek a gyerekeim, mire kiszabadulok innen, ha egyáltalán megérem. Talán el is felejtik az apjukat…
– Csak jobb lesz nekik, ha nem emlékeznek egy ilyen összeférhetetlen alakra! – vágta oda Péter.
Ezen aztán megint hajbakaptak. Az ?r az ajtó másik oldalán megcsóválta a fejét. Ki látott már ilyen megátalkodott szomszédokat? Napokon keresztül volt kénytelen jelenteni a királynak, hogy bizony még mindig acsarkodnak egymásra a rabok.
Eltelt egy hét. Napot már rég nem láttak, hisz a kazamatákba nem jut le a fény. Örökös félhomályban éltek. Eleinte reménykedtek, hogy a király csak megtréfálja ?ket, meg akarja ijeszteni, hogy abbahagyják végre a veszekedést. Már feladták a reményt, hogy kiszabadulhatnak valaha. Talán csak évek múltán, ahogy ígérte ?felsége?
– Vajon mit csinálhat Panni? – sóhajtott fel Pál. – És a kicsik? Hogy boldogul három apró gyerekkel? Van-e mit enniük? Jaj, mi lesz velük?
– Kata segít nekik… – szólalt meg békülékeny hangon Péter. – Tudod, hogy ?k ketten jó viszonyban vannak egymással…
Pál ránézett örökös ellenségére. Vajon miért akarja megvigasztalni? Hisz mindig csak veszekedtek! De most semmi bántót nem hallott a hangjában. Semmit, amit?l ugrania kellett volna, hogy visszaadja, de nyomban a sértést…
Péter látta, hogy rabtársa csodálkozik. ?maga is meglep?dött a saját viselkedésén. Nem tudta, mi indította erre, de érezte, meg kell nyugtatnia a szomszédját.
– Ã??k igen… – bólogatott elgondolkozva Pál. – Csak mi vagyunk olyan ostobák, hogy folyton vitatkozunk.
– Ráadásul semmiségeken…
– Most is… – sz?tte tovább Pál. – Azok a kiskutyák nem érnek annyit, hogy miattuk itt senyvedjünk…
– Kár, hogy erre nem jöttünk rá el?bb…
– Mikor annyi van bel?lük…
– El is osztozhattunk volna rajtuk… – folytatta Péter.
A börtön?r odakinn elmosolyodott. No lám, ?felségének mégis igaza lesz! A közös baj összekovácsolja a régi ellenfeleket. Szaladt is azonnal, hogy megvigye a jó hírt. A király felkacagott. Tudta ? jól, hogy mit csinál. Ismerte az embereket.
– Még hadd maradjanak egy-két napig – szólt. – Hadd er?södjön meg bennük ez az új érzés. Ismerkedjenek egymással barátokként, beszélgessenek végre a vitatkozás helyett.
Így is lett. Végül még négy napot töltöttek a tömlöcben, egyszer a király is lement a kazamatába, hogy kihallgassa a beszélgetésüket. Amikor úgy vélte, hogy többé nem fognak ellenségeskedni, magához hívta ?ket.
– Nos… – nézett rájuk szigorúan. – Ha úgy gondoljátok, elég volt a lecke, elengedlek benneteket. – Két szempár csillant rá reménykedve. – De meg kell ígérnetek, soha többé nem acsarkodtok egymásra!
– Megígérem! – felelték egyszerre mindketten. Szilárdan állták a király pillantását. ?csak bólintott egyet.
– Rendben! Hazamehettek.
A két szomszéd boldogan távozott a palotából. Otthon aztán nem gy?zték ölelgetni asszonyaikat. Fogadkoztak, hogy vége a veszekedésnek, ?k aztán többé soha!
Panni és Kata megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy bár nehéz volt ez a két hét, mégis megérte! Férjeik összebékültek, és eztán barátok lesznek, akárcsak ?k, asszonyok!
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:24 :: Steffer Erzsébet
