Régen történt, amiről most mesélek. Ez teszi különösen széppé ezt az emléket.
Egy csendes kis faluban nőttem fel. Akkoriban nagy, fehér hótakaró borította a tájat egész télen. Az utcánkban csak egyik oldalon voltak házak, a túloldalon a körgát húzódott, így ameddig a szem ellátott tartott a látóhatár. Ez néha olyan érzést keltett, mintha felfogtuk volna a végtelen értelmét. Különösen a téli hónapokban éreztük így, amikor a természet magába zárkózott. A fák lehullatták lombkoronáikat, felöltötték méltóságteljes hófehér ruháikat. Kicsit távolabb, a körgáton túl a hófödte szántóföldek uralták a tájat.
Szép volt… A nagy fehérség a téli csendben. Akkoriban fehérek és csendesek voltak a telek. Különösen a karácsonyi várakozás, készülődés idején. Mintha ilyenkor lelassult volna az élet. Ahogy a természet bezárkózott, úgy zárkóztak be az emberek is otthonaikba, hogy számvetést készítsenek az eltelt esztendőről. Jó volt ez az elnémulás.
Karácsony közeledtével mindent a várakozásnak szenteltünk. Vártuk a Jézuskát. Nekem a Karácsonyt, illetve a karácsonyfát valóban a Jézuska hozta. Gyönyörű angyalruhájában, szenteste napján a kora esti órákban, még sötétedés előtt érkezett.
Történt egyszer, hogy szentestén nagy hóvihar tombolt. Ilyen időben az ember a kutyáját sem engedi ki. Jézuska érkezését mindig halk csengettyűszó előzte meg. Ezen az estén is vártam a csengettyűszó hangját, de az nem akart megszólalni.
A csempekályhában duruzsolt a tőz, kint meg csak nem akart szűnni a havazás. Nőtt a türelmetlenségem, nyugtalanságom. Nagyon aggódtam a Jézuskáért, de hittem benne, s tudtam, hogy jönni fog! Hinni valamiben csodálatos dolog, amit csak akkor értünk meg, ha valamiben már elvesztettük a hitünket. Az estét lassan kezdték felfalni az éjszaka csillagai. Csendesedett a havazás is. A távolból innen-onnan csengettyűszó hallatszott egy-egy lónyerítés kíséretében. Akkoriban felénk még jártak lovas szánok.
Lassan elállt a havazás. Egyre nagyobb csend uralta a tájat. Az én reményem és várakozásom meg egyre erősödött.
A konyhából a mákoscsík ínycsiklandozó illata suhant ki, amint édesanyám ki-be járkált, dolgát intézte. Már nagyon türelmetlen voltam.
— Jönnie kell! Jönnie kell! — mondtam magamban. Egyszer csak közelről hallottam a csengettyű hangját. Majd kibújtam a bőrömből. Annyira megörültem, mint még soha. Talán azért, mert ennyire megvárakoztatott. Betoppant kis házunk gangjáról a konyhába, onnan szüleim a szobába invitálták. Ott állt előttem az én karácsonyi Jézuskám teljes életnagyságban, agyonfagyva, ázva-fázva. Kezében tartotta a szaloncukrokkal és vidám díszekkel felékesített karácsonyfát, s elcsukló hangon mondta:
— Boldog karácsonyt, Nórika! Boldog karácsonyt mindenkinek!
Édesanyám elvette a karácsonyfát, biztonságos helyre tette, s lesegítette a kabátot a Jézuskáról. Akkor pillantottam meg a csizmáját.
— Pont ilyen van Terike néninek is! — gondoltam magamban. — Nem, az nem lehet… — morfondíroztam tovább.
Ezután elmondtam az akkor éppen legkedvesebb versemet. Ez már hagyomány volt nálunk, mi tettük azzá. Asztalhoz ültünk, s jó meleg forralt borral és mézes süteménnyel kívántunk egymásnak békés ünnepet. Anyám nagyon jól tudott sütni, párja nem volt az ő mézeskrémesének.
Engem nagyon nyugtalanított a Jézuska csizmája. Le sem vettem róla a tekintetemet. Állandóan az járt a fejemben, hogy lehet ekkora hasonlóság egy ilyen különös égi tünemény és a szomszéd Terike néni között. Egyszer csak megkérdezte:
— Mit nézel, hugi? — Mire én feleltem:
— A csizmád, a csiz.. — Nem tudtam tovább mondani, hangom elcsuklott, a felismerés, a felfedezés egyszerre volt megrázó és megható számomra. Olyan forróság járta át egész testemet, s lelkemet, amit leírni nem lehet. A titok megszűnt titok lenni. Nem kellett hozzá szót ejteni, a tekintetéből megértettem a valóságot.
A fátyolt felhajtotta, a titkot tovább nem hordozta. Ott állt előttem természetes emberi képében a szomszéd Terike néni, a világ legaranyosabb szomszédja. Önzetlenül eljátszotta nekem, s még jó pár gyereknek, hogy ő a Jézuska, csakhogy nekünk örömet szerezzen.
Ölébe ugrottam, s nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Akkor, azon a karácsony estén kicsit felnőtt lettem, s egyszerre ismertem meg a csalódás és az önzetlen szeretet érzését. Az utóbbi máig bennem él és remél, most is remél.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: Szulimán Eleonóra