A hideg, nyirkos köd hajnalban a kertek felől belopakodott a hátsó udvarba. Mikor az asszony nagykendőjét fázósan összébb húzva a kapuból végigpásztázta az apró épületekkel tarkított portát, csak a több évtizedes állandó ismétlés által beivódott kép segítette a reggeli szemlézésben, a valódi látvány homályos volt. Kézfejével megszabadította szemét a két napja visszatarthatatlanul előtörő könnyektől, de a helyzet így sem sokat javult, bizonytalan mozgással indult szokásos reggeli útjára.
Először láncra kötötte az este szabadon engedett kutyát, vizet öntött kis cement vályújába, majd az ólhoz ment és kiengedte a tyúkokat. Az ilyenkor megszokott hangos rikácsolással és szárnycsapkodással kísért kirohanás helyett az aprójószág most fázósan kászálódott le az ülőről, és mielőtt még nekivágott volna, gyanakvóan méregette a párás kinti világot.
— Hiányzik a gazdátok ugye? — kérdezte — és már megint törölni kellett a szemét. Tétova mozdulatokkal válogatta a tyúkól mellett felhalmozott aprófát, csak a keze járt ott, gondolatait teljesen kisajátította férjének emléke.
— Mennyit dolgozott, uram isten. Ezt a temérdek tűzifát is ő vágta össze. Még az utolsó nap is darált a disznóknak legalább egy hétre valót, pedig akkor már iszonyúan szenvedhetett. Az az átkozott rák. Mivel szolgálhatott rá szegény erre a pokoljárásra? Szorgosan dolgozott, a reggeli kupicát napközben már nem vette elő, nem is dohányzott. Érthetetlen.
Gondolataiba merülve alvajáróként botorkált a katlanig, előbb papirost majd egy kevéske szalmát arra csutkát és fát tett bele, vizet öntött az üstbe és alágyújtott. A füst nem emelkedett a magasba, társául szegődött a ködnek, s az, így felbátorodva most már végképp eltakart mindent.
A hátsó kamrában darát adagolt a vödörbe, szemes takarmányt hintett a tyúkoknak. Mikor az üstben felforrt a víz leforrázta a darát, hidegvízzel megkeverte, pár marék előre megfőzött apró krumplit tört hozzá, és az egészet beöntötte a két hízónak. Egy ideig nézegette, hogyan habzsolják a meleg moslékot, s közben azon morfondírozott, hogy az egyiket majd Karácsony előtt el kell adni. Neki pazarlás lenne levágni, így egyedül úgysem bír majd vele. A másikkal nem lesz gond, azt úgy is a fiuknak szánták.
Elrakta a vödröt, rácsukta a katlan ajtaját a hamvadó parázsra, s az ajtóból még visszanézett, átgondolta, biztosan elvégzett e mindent. Tekintete a kamrától indult, továbbment a disznóólra, onnan a tyúkólra. A füstölő kormos ajtaján villámgyorsan átsiklott, de még így is rátört egyféle mellkasi szorítás. Mintha valaki vasmarokkal markolászta volna a szívét. A góré rácsain tartva a szemét fújt egy kicsit, visszafelé már a magasba nézett. A köd lassan oszladozott, a füstölő mögötti akác ritkuló sárgás lombja között sejteni lehetett az erőlködő napot.
Mikor így visszaért a kamrához átlépett a kapun, bement a kiskonyhába, teát főzött, s némi harapnivalóval egyetemben a viaszos vászon borítású asztalra tette. Leült. Szemben vele, az asztal másik végén, ott árválkodott a vastag, kékmintás porceláncsésze. Nem ment le falat a torkán. Megmosakodott, feketébe öltözött, visszaült az asztalhoz.
Ha megkérdezik, nem tudta volna megmondani, hogy két tenyerébe fogva arcát, mennyi ideig bámulta az üresen tátongó csészét, ami egy idő után már férje fájdalmas sóhajra nyíló száját formázta. Összerezzent mikor a fia belépett hozzá.
— Anyuka, itt az idő. Menni kell!
— Miért fiam? Mondd meg miért így, önkezével, és miért éppen a füstölőben? — emelte fájdalmas tekintetét a fiára. — Miért tette ezt velem? Most, mit gondolnak rólam az emberek, hogy nézzek a szemükbe? Micsoda szégyen, micsoda irtóztatóan nagy szégyen! Én nem tudok így kimenni a temetésre!
A fia győzködte egy darabig, de hamarosan mennie kellet. A gyászoló gyülekezet értetlenül fürkészte a ravatal mellett álló családot. Egymás tekintetében kerestek választ a ki nem mondott kérdésre, néhány oldalra ingatott fej, felhúzódó váll jelezte a tanácstalanságot.
Mereven, elrévedve ült otthon a konyhaasztalnál. Mikor megszólalt a temetői kápolna kis lélekharangja, az asztalra borulva görcsösen megragadta az immáron gazdátlan csészét és minden gátat átszakítva tört ki belőle a két napja zsigereiben bujkáló zokogás. Férje utolsó útjára indult, s ő már sohasem éri utol.
Legutóbbi módosítás: 2008.03.24. @ 10:43 :: Takács Dezső