Tamási Attila : Nyulacska

Porszem István szürke kis irodai dolgozó volt a gyufagyárban. Olyannyira szürke, csendes és észrevétlen, mint egy irodai bútordarab… (Fotó: Kató-Tamási Melinda Andrea)

 

Porszem István szürke kis irodai dolgozó volt a gyufagyárban. Olyannyira szürke, csendes és észrevétlen, mint egy irodai bútordarab. Mint például egy kopott irattartó szekrény, amelyik hosszú évek óta megszokott helyén áll, s tartja polcain a rengeteg iratot. Mindenki beleturkálhat, mindenki becsaphatja ajtaját, ha éppen nem tudja másképp levezetni mérgét, hiszen mindent némán elt?r. Tudomást is csak akkor vesznek jószerivel róla, ha történetesen elromlik rajta a zár, letörik az ajtaja, vagy leszakad valamelyik polca.   

     F?h?sünk, mármint Porszem István (s nem az irattartó szekrény!) munkáját mindig becsületesen elvégezte, soha nem elégedetlenkedett, ha kevesebb fizetést kapott, mint amennyire számított. Ha titokban kevesellte is a pénzt, bemesélte magának, hogy az éppen cs?d szélén álló vállalat amúgy is kitett magáért. Ezt könny? volt önmagának bemesélnie, mivel a könyvel?ségen dolgozott, így nem volt tabu el?tte a cég pénzügyi helyzete. Egyszóval Porszem István amolyan ideális munkaer?nek számított, legalábbis munkaadói szemszögb?l nézve… S addig a bizonyos napig…

     Reggel magabiztosan, a boldogságtól szinte lebegve libbent át az iroda küszöbén.

     – Szia! Gyönyör? vagy ma Lilike, – bókolt csinos munkatársn?jének.

     Lilike persze furcsán nézett rá, mivel egyáltalán nem volt hozzászokva, hogy munkatársától ilyesmit halljon. Nyomban meg is kérdezte t?le:

     – Mi történt veled Nyulacska, hogy ilyen remek hangulatban vagy? Csak nem nyertél a lottón?

     – Megkérhetlek, hogy többé ne szólíts Nyulacskának? – kérdezett vissza sért?dést színlelve.

     – Nocsak! Öt év után most jöttél rá, hogy nem tetszik a Nyulacska becenév?! Szívesen szólítanálak Oroszlánnak is… Persze, ha kiérdemelnéd…

     Porszem István egyébként gyávasága diktálta becenevét is csupán gyávaságból engedte magára er?szakolni. De most, Lilike szavaiban nemcsak hogy megértette a célzást, de nyomban rá is vágta:

     – Ha gondolod, csaphatunk kettesben egy görbeestét. Talán sikerül felkeltened bennem az alvó oroszlánt.

     – Nem gondolod, hogy ajtóstól rontasz a házba?! – kérdezte színészkedve Lilike, hiszen már öt éve várta, hogy Porszem végre érdekl?dést mutasson iránta.

     – Nem mondtam én semmi rosszat… A részleteket majd kés?bb megdumáljuk, ugyanis most beszédem van a dirivel – mondta ellenvetést nem t?r? hangnemben, s már indult is az igazgató irodája felé.

     Az igazgató fogadta köszönését, majd kényszeredetten megkérdezte:

     – Mi újság, Porszem úr? Miben lehetek a segítségére?

     Porszem meg sem várta, hogy az igazgató hellyel kínálja, önkényesen helyet foglalt. Miután kényelembe helyezte magát, lelkesen újságolni kezdte:

     – Igazgató úr, van egy könnyen kivitelezhet? újítási ötletem, amellyel megmenthetnénk vállalatunkat a cs?dt?l.

     Az igazgató tréfának vélte a dolgot, ezért mosolyogva megkérdezte:

     – Csak nem akar néhány milliót adományként felajánlani?

     – Többet ésszel, mint pénzzel! – közölte Porszem, majd el?vett zsebéb?l egy doboz gyufát, s flegmán az igazgató asztalára dobta. – A megoldás a dobozon van.

     Az igazgató kezébe vette a gyufásdobozt, s kétkedve, értetlenül nézegetni kezdte.

     – Nos, mit lát? – türelmetlenkedett Porszem.

     – Mégis, mit kellene látnom? – kérdezett vissza barátságtalanul az igazgató.

     – Talán olvassa el a rajta lev? szöveget – próbált segíteni Porszem.

     – "Ne játssz a t?zzel!", "Szül?k, ne hagyjátok gyermekeiteket felügyelet nélkül a lakásban!" – silabizálta az igazgató a reklámszöveget.

     – Ez nem érdekes, de a hátlapján lev? szöveg annál inkább…

     – "TÜZESBOGDÁNDI FELLÁNGOLÁS GYUFAGYÁR"

     – Tovább, tovább! – biztatta Porszem.

     – "A doboz tartalma: 50±2 szál"…

     – Nos, most már érti, igazgató úr?

     – Nem tudom, mit kellene értenem – mormogta durcásan, türelmét veszítve az igazgató.

     – Megérti, ha megszámolja a dobozban lev? gyufaszálakat…

     Az igazgató hirtelen arra gondolt, hogy Porszem bizonyára gúnyolódik vele, de azért mégis kiürítette a doboz tartalmát az asztalra, s számolni kezdett. "Nem, nem, mégsem! Túlságosan gyáva ahhoz, hogy palira vegyen" – gondolta, miközben unottan számolta a gyufaszálakat.

     – 52 szál van benne – közölte Porszemmel néhány másodperc múlva a végeredményt.

     – Hát err?l van szó, igazgató úr. Egész éjszaka gyufát számoltam, s egyetlen dobozban sem találtam 51 szálnál kevesebbet. S?t, volt, amelyikben még 53 szálat is leltem. Durván számolva, minden 100 doboz gyufánál négy dobozt csak úgy elajándékozunk. Arról nem is beszélve, hogy nyugodtan tehetnénk 48 gyufaszálat is egy dobozba, hiszen azzal nem követnénk el törvénytelenséget. Hasonló körülmények között akár 8%-os többlettermelést is el lehetne könyvelni. De mivel a csomagolás is pénzbe kerül, ne számoljunk csak 5%-os többletjövedelemmel. Ez b?ven elég arra, hogy megmeneküljünk a cs?dt?l.

     Az igazgató alig most kezdte komolyan venni a dolgot. Meg is kérdezte:

     – Mindez hogyan kivitelezhet?? Nem kerül túl sokba egy precíz csomagológép?

     Porszem magabiztosan folytatta mondandóját:

     – Nem szükséges más csomagológépet vásárolni. A jelenlegit is pontosságra lehet bírni néhány egyszer? változtatással. Az egész nem igényel két óránál többet.

     Az igazgató felállt íróasztala mögül, odament Porszemhez, s megveregette a vállát.

     – Büszke vagyok magára! – mondta, s lelki szemei el?tt már látta, ahogy a gazdasági mutatók felh?karcolókként magasodnak a kimutatásokon.

     A ment?ötletet hamarosan életbe is ültették… Rövid id?n belül már érezhet? volt a fellendülés. A cs?d nagy ívben elkerülte a vállalatot, s még fejlesztésre, új munkahelyek létesítésére is sajtolódott pénz. Az igazgató egyre büszkébb volt az eredményekre, magasabb tulajdonosi körökben pedig soha nem mulasztotta el diszkréten hangsúlyozni, hogy a siker az ? hozzáértésének köszönhet?. Lassacskán Porszemnek a sikerhez való "oroszlánrész?" hozzájárulása kezdett feledésbe merülni. Ez f?leg a fizetéses borítékok szomáliai kövérségében nyilvánult meg. S abban, hogy a munkatársak egyre kevésbé istenítették, s lassan, de biztosan visszasüllyesztették a korábbi "szürkületi zónába". Háta mögött ismét Nyulacskának nevezték. Mindenki a mindenható dirit istenítette, elvégre ? mégiscsak egy-két fokkal feljebb volt azon a bizonyos ranglétrán, s a fizetésemelések, az el?léptetések is t?le függtek, nem pedig Porszemt?l.

     Megelégelve a durva háttérbe szorítást, Porszem egy nap dühösen berontott az igazgató irodájába.

     – Igazgató úr, magyarázza meg nekem, miért van az, hogy az összes irodai alkalmazott közül nekem van a legkisebb fizetésem, holott szerénytelenség nélkül állíthatom, én mentettem meg a vállalatot a cs?dt?l?! Eddig nem szóltam semmit, de most már úgy érzem, betelt a pohár…

     – Nyugodjon meg, Porszem úr – szólt felettesi nyugalommal és magabiztossággal az igazgató. – Ha azt vesszük, magának még örülnie kellene, hogy nem bocsátottam el…

     – Hogy értsem ezt? – kérdezte megdöbbenve Porszem.

     – Minden alkalmazottól elvárom, hogy kreatív legyen. Mindenki a legtöbbet köteles kihozni magából. Azért, hogy a közelmúltban a cs?d szélére sodródtunk, maga is okolható. Hamarabb el? kellett volna rukkolnia ötletével. Számítsa csak ki, mennyi kart okozott a vállalatnak azzal, hogy nem a legelején, öt évvel ezel?tt hozakodott el? korszer?sítési tervével… És még maga akar magasabb fizetést?!… Hallatlan!… Azonnal menjen vissza az irodájába, s ne vesztegesse itt a drága id?t!

     Porszem katonásan hátraarcot csinált, s távozott az irodából. Feje bizsergett, mint egy kaptár, szeme el?tt minden elszürkült. Dühében észre sem vette az egyik szürke irattartó szekrény nyitva felejtett ajtaját, s teljes er?vel neki vágódott. Dobhártyájának mintha Lilike visszhangszer?en ismétl?d? hangja ütközött volna: "Nyulacska!… Nyulacska!… Nyulacska!…"

 

 

 

    

Legutóbbi módosítás: 2008.03.14. @ 08:25 :: Tamási Attila
Szerző Tamási Attila 53 Írás
Minden-író vagyok, számomra nem az egy bizonyos műfajhoz való ragaszkodás a fontos, hanem az, hogy amit írok eljusson a másik emberig, az Olvasóig. Mindig az adott témának és a hangulatomnak megfelelő kifejezési formát választom.