nincs kegyetlenebb, mint szembeszállni veled,
– ha veled egyáltalán ’szembeszállni’ lehet –
vagy csak kid?lni utadból, mint szalmaszáraz kéve,
s szekérre halmozva kérdezni: megérte?
nincs kegyetlenebb, mint mondani a nemet,
ha igenre nyíló szánk engedi a teret
testünkbe áramolva mindent szépnek látni –
minek dacolni, ha már megteszi bármi?
nincs kegyetlenebb, mint örökkön csak várni,
ablakpárkányokon ülve mindent imádni,
és nem tenni meg, amit tenni szép lehet,
csak élni tovább, mint ’boldog’ emberek;
nincs kegyetlenebb, mint merészen kiállni;
vesztes csata után is messzire látni,
és hátunkra kötve az eddig történteket,
tudni, hogy utunk még messzebbre vezet.
nincs kegyetlenebb, mint beismerni újra,
hogy két kezünk munkája sodort ki az útra
ahol megnyugodni most már csak a célnál lehet,
ha nem ragad el korán az ’örök rettenet’.
nincs kegyetlenebb, mint hallgatni, ha kell,
még ha mocskos titkok vak hada is ölel,
hallgatni, és a hallgatásban figyelni a csendet,
ahogy az ’ego’ lassan feloldódik benned;
nincs kegyetlenebb, mint azt fogadni el,
hogy igazán mélyen semmi nem érdekel.
a menetrend ma is áll, a vonatok ma is járnak,
ékkövei egy vad világ terepasztalának.
Legutóbbi módosítás: 2008.03.28. @ 11:55 :: Zsákai Lilian