UTAZOM, nem messziről, nem messzire. Csak innen a Kincses városból hazafelé. És ráérek! Végre ráérek látni is, amit nézek. Most éppen nem vezetek autót, nem kell a gödröket kerülgetnem, az előzésre figyelnem. Ma egyszerűen utas vagyok, mint a rendes nyugdíjasok nagy része. És ráérek! Tudom, hogy ezt már említettem, de olyan különös világnapi esemény, hogy nem győzöm hangsúlyozni. Van időm rácsodálkozni dolgokra, amik mellett rendszerint elrohanok.
Most éppen állunk. A szemben levő vonat nyitott ablakában jövőszázadi felelős állampolgár mutatja magát, van vagy tizenhat esztendős. Feltűnően szorgalmas, pillanatnyi tétlenséget se engedélyez magának. Feszes dzsessz ritmusra felváltva szív a bal kézben tartott cigarettájából, s miközben a tehetetlen füst lustán hömpölyög ki nyitott száján a jobb kezéből gyors, utánozhatatlan mozdulattal pár magot dob be, hogy a következő pillanatban három-négy hasznavehetetlen héjat hegyesen kiköphessen az alatta elhaladók fejére. Mindezt olyan önműködő reflexes pontossággal, nyugalommal és közönnyel, hogy beleborzongok.
Esteledik. Közeledünk a célhoz. S míg a láthatár földi dolgai szürkés ködlepelbe bújnak, a búcsúzó nap utolsó sugara megsimogatja a lassú méltósággal vonuló bárányfelhők nyáját. Kékfüvű réten messze, világok vágyabrakát eszi, s aranyszőrű valahány.
Szentgyörgy napján elindultak legelni a valódiak is, koszos szőrűek, leromlottak. Veszélyben az alig kihajtott vetés.
Olyan ezen a sokáig várt tavaszon későn beültetett Föld, mint az idős prímipara, csak hogy az elvetélt termés nem csupán egy család boldogságát veszélyezteti. Tavaszkezdetét meghatározó felsőbb döntések alatt nincs szociális védőháló, és nem is lehet. Egyébként sincs, csak az óhajok szintjén, és még nagyon sokáig nem is lesz.
A szociális gondok megoldására kiírt pályázatra nyolc olyan terv érkezett, amely nagy teljesítményű számítógépet kér. Természetesen értem én őket, elvégre a XX. század végén élünk, marhára izgalmas, érdekes az egész. Kár lenne kimaradni belőle. S ha nincs pénzed, hogy vásárolj egyet magadnak — márpedig nincs —, akkor kitalálod, hogy megváltod vele a világot, minden munkanélkülit informatikussá képezel, de az árvaházból kikerült hajléktalan fél-analfabétákat legfőképpen, hiszen csak egy Ifjúsági Információs Központ hiányzik nekik a teljes boldogsághoz…
És mégis, értem Őket! Hiszen én is imádok ülni a képernyő előtt és próbálgatni a betűtípusokat, nagyítani és törölni, átmásolni, rajzolni és — miért ne? — játszani egy keveset. Kár lett volna úgy kimenni az évezredből, hogy lemaradjak erről a kalandról. Végre olyasmivel lettem gazdagabb, amit magammal vihetek a másvilágra is — valljuk be, leszámítva egy-két simogatást, s pár ember iránt érzett szeretetemet, egyébként nem sok ilyesmivel dicsekedhetem..
Közeli búzavetések sötétedő zöldje, szeméttelep fekete füstje s egy templomtoronynál is nagyobb, fájdalmasan ordító Coca-Cola reklám vöröse visszarángat a múlófélben levő mai nap valóságába. Itt vagyok. Otthon vagyok. Még vagyok! — ezen az ellentmondásos ezredvégen.
Besötétedett. Most már inkább csak befelé látok, bármerre is nézek. Az öröknyüzsgő cigánygyereket megnyugtatom, hogy a vonaton is van WC, bőrkabátos, bordó nadrágos, bajuszos apja viszi is már, úszik utánuk a jellegzetes füst szag, végig az első osztályú intercity folyosóján. A gyermeknek zöld a nadrágja, pálmafás az inge és pepita a zakója, legalább három számmal nagyobb a kelleténél, de teljes biztonsággal bele fog nőni egyszer — biztató bizonyosság, hogy már ma se vizelt be.
Nézem a fekete ég négyszögét. Ma se lesz időm, hogy az üstökös csillagot megkeressem. Vonatablaknyi rés túl szűk nyitás a Világmindenséghez. Vajon várnak-e? Várnak-e még?
Egy kicsit megkéstünk.
A ráérésbe is belefárad az ember. Behunyt szemmel próbálom elképzelni az üstököst. Évek óta csak tavaly januárban értem még rá, hogy a csillagos eget meglássam. A Vörös tenger partján keresgéltük akkor párommal a Göncöl szekeret, nem túl nagy sikerrel. — Lehet, hogy ellopták ezt is? Végül megegyeztünk, hogy majd megkerül, ha haza megyünk, otthon jobban tudjuk, az ég melyik polcán kell keresnünk. Azóta se néztük meg, hogy a helyén van-e még! — de biztosan nem esett baja, különben megírta volna az „Evenimentul”.
Ha konyítanám a szemem, talán látszanának a város fényei. De jó így, a szemhéjam árnyékából élvezni a halk muzsikát. Hegedű és zongora, talán Chopin… Bár sokan vagyunk a fülkében, senki sem zavarja hangos szóval a zene áhítatát.
Lehet, hogy mégis eljutunk a jövő évezredbe? Valamikor…
Hogy mi is? Hogy Itt is?!
Megérkeztem… és vártak reám!
Temesvár, 1996 április
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Bárányi Ildikó
