Mélyszürke cseppek gy?ltek az aszfalt repedéseiben. Nézte lázas reszketéssel, tócsa volt. A sötét, göcsörtös aszfaltoldal apró red?ket húzott rajta, ahogy nekisodorta a szél. Szeretett volna hozzáérni. Tompa, szorító határtalanság. Csak egy pillanatig tör?dött vele. Pillanat… Megdöbbent a szón. Es?szag. Ádámon olyan ideges öröm lett úrrá, mint ott, Aberdeenben, november végén, mikor egy reggelen édesanyját látta meg a kórházszoba ajtajában. Es?szag. Átható, fanyar, élettel teli. Ha tudott volna, most sírt volna talán. Végigborzongott rajta a gondolat. Elszégyellte t?le magát egy kicsit. Otthagyta a tócsát. Mennyi ember. Több száz is talán. Szegények. Zavart, mégis jóles? meghatottság. Több száz ember. S?r? félkörben álló fekete kabátok a fehér koporsó körül. Es?szag. Átható….
…Anyu. Szerette volna végighúzni az ujját a gyásztól püffedt, szarkalábakkal hálóba vont szemzugon. Válla fölé a ministráns fiú hangjának félköríve borult. „Látjátok testvérek, ennyi az élet, zárult földi pályám, hideg földbe térek." Mosolygott és borzadt egyszerre. Gondolatok bukkantak fel a tudatában, nem a sajátjai voltak. Dermedten döbbent rá, hogy anyjáé. „Nincs Isten." Összerezzent, rémülten. „Vagy ha van, nem gondolkozik." Nézte a földet. Eszébe jutott, mikor egyszer, kamaszfiú korában anyjára nyitott, ahogy az meztelenül állt a ruhásszekrény el?tt. Ugyanígy kapta a földre a szemét akkor is a két fehér csíp? kerek íve el?l. „Vagy ha gondolkodik, gonosz. Kegyetlen, aljas, bosszúálló Isten, aki megbünteti az atyák vétkét a fiakban…" Tehetetlenül állt. Bámulta a fekete harisnyát a magas sarkú, fekete b?rcip?ben. Átdagadt rajta egy ér. Anyu. Gy?r?d?, nehéz vágy lett úrrá rajta, hogy megölelhesse. Mart a tompa tehetetlenség. Zene a mécsláng felett „Nem szállhat az égen szárnyatört madár" Anyu, te jó ég, ez borzalmas, ez nagyon gagyi. Kapcsoltasd már ki. Nevetett némán. El?ször zavartan, aztán kétségbeesetten. Anyu! Ordítani szeretett volna, a könnyekb?l kifogyott dermedt szemeknek, hogy marhaság az egész, menjen haza, f?zzön paprikás csirkét, ahogy régen, a márványcsíkos csempék között terpeszked? délutánban, de nem tudott. Úgy érezte, tovább kell mennie, különben meg?rül, szétrobban az id?tlen tehetetlenségt?l. Gondolatok marcangolták. Nem az övéi.„Ha volna Isten, ez a kis ribanc is eltörte volna a lábát az els? k?ben idefelé." Követni próbálta a zöldesbarna szemek tekintetívét. Eszter? Hamvassz?ke haja alatt árnyékot vetettek a lány szempillái. Eszter. Keze inas, er?s férfiujjak közé gabalyodva. Eszter, nem az nem lehet. Ádám szeretett volna elsüllyedni. Mit keres ? itt, a saját temetésén?! Talán jobb lett volna megsz?nni egészen. Fellobbanó harag: rohadt szemét. Idejön Eszterrel? Ki ez? Mióta?… Régen volt már az a júliusi koraeste, mikor Eszter tízesekb?l számolta ki a kávéja árát az Átriumban, és elment. Bordó szoknyában a fehérmészk? utcán. Régen. Száztizenkilenc napja pontosan. Napok. Id?. Marhaság. Eszébe jutott Hanna a St. Andrews-i templom két ködbevesz? tornya alatt, ahogy vörös-göndör haját fehér ujjaival fogja hátra az októberi szélben. És elszégyellte magát. Eszter. Nézte a görcsös karokat, ahogy majd megsz?nve fonódtak egy fekete férfizakó köré. Egymásra borult szempillák. Eszter a fiú szívverését hallgatta. Ádám megh?költ. Bocsánatot kért volna, ha tud. Miért is? Azért a valakiért ott a fehér deszkák között. Azért a szívverés nélküli valakiért. Meg kéne nézni. Nem-nem. Az már senki. Legalább arra emlékezne, mikortól lett senki, de elmosódó masszává gyúródott minden ott a végén. Anyja, és a szepl?s, fiatal orvos arca, és az aberdeeni haragoszöld, amit az ablakból látott az ébrenlét zavaros perceiben. Legalább azt tudná, hogy mikortól… De lényeges? Eszter a lényeges itt, valakinek a szívdobogását hallgatva az övé helyett. Szerette volna megcsókolni. Mit megcsókolni. Szeretkezni vele, itt akár, a szürke tócsa felett, kit érdekel. Végighúzni az ujját a halvány kis udvaron a mellbimbói körül. Elporladó vágy. Nézte a lány gondolatait." Karácsony. Nehéz hófelh?k a Városháza felett, és Ádám testének melege a szövetkabát alatt. Szórt fény a f?tér fehér kövein." Továbbindult, megsemmisülve. Nem jöhet rosszabb. Nem. Helgus. Szegény, kicsi Helga, didereg a vékony fekete szoknyában. Hogy fázhat itt az es?ben. „Álmodtam Veled, Ádám. Buszon utaztunk. Szürkék voltak az ülések, emlékszem tisztán, pedig sosem álmodom színekkel. Karesz is ott volt. Én csak mentem Mentem el?re a székek közötti fekete folyosón, amin domborúak voltak a minták, és megszorítottad a karom hátulról. Fehér póló volt rajtad, mint akkor júliusban, kinn a focipályán, emlékszel, ahol bort ittunk, rozét. Emlékszel… Hülye vagyok… de talán emlékszel, talán neked volt igazad, és van tovább is ez az egész…. Megszorítottad a karom, és azt mondtad, hazajöhettél, mert Aberdeenben másképpen számítják a b?nöket. B?nöket, állatság… és meg akartalak ölelni, de azt mondtad, ne, mert nekem csak egy csendes balekra van szükségem, nem rád, hiába ígértem meg oviban a zöld mászóka tetején, hogy mindig barátok leszünk. Ilyen volnék? Ádám, tényleg ilyen vagyok?" Nézte, elgondolkodva. Ilyen Helgus, igen, de nem baj. Így is szerethet?. Aztán eltompultak a saját gondolatai. Helga hangja siklott a helyükre." Valaki mindjárt közbeszól, hogy tévedés az egész, menjünk haza. Ez valami nagyon rossz poén… Kristóf! Mit keresel itt, te dög?" Ádám megpördült a tengelye körül. Helga gondolataival volt teli a tudata. „Jellemz?, már megint késett….hatásosan bevonulni, máshoz sem ért. Úgy kedvesem, egy mélabús biccentést a kamerának, jól számítottál, itt a sajtó, hogyne volna. Szép kis dráma lesz ebb?l az esti híradónak….milyen jól áll neki a szövetkabát a fekete garbó felett…ugyan már…rohadt dög." Nézte a fiú feketevágású szemeit fényes haja alatt. Világ életében ilyen akart lenni talán. Nem Ez nem igaz. Semmiért nem vállalná azt a g?gös, alig észrevehet? hajlást a szája szögletében. Egyébként is, nem mindegy már? Nézte, egyre növekv? kíváncsi lázzal, a mindig kiismerhetetlen Szántó Kristóf gondolatai itt feküdtek el?tte, kiterítve. Egy vérbeli politikus gondolatai. „Fél három, Helga kikaparja a szemem. Az uborkásszendvics meg ott maradt az asztalon." Ideges megrezzenés. Felberreg? telefon. Ádám mosolygott. Kapás. Megszívtad öreg. Fekete bet?k a kijelz? mélykék hátterén….Beérkezett üzenet:…Dátum: 2004.január 7….Feladó: Helga „Tisztújítóra bezzeg tudsz id?ben érkezni, Elnök Úr!"Helga hangja újra. „Bocs Ádám, ne haragudj, ezt muszáj volt…" Elmosolyodott. És odébb ment, szinte szégyenkezve, de a tudatába még belopták magukat a sápadó Kristóf gondolatai. „ Rohadt életbe….Kis kurva, mit képzel ez magáról?" Nem tudta megállni, visszafordult. Nézte a válaszgombra csúszó ujjat, aztán a formálódó mondat töredékeit „Jobb helyeken megköszönnék, hogy leutaztam Pestr?l, csak ezért" Helgáéval együtt tört ki bel?le a válasz „Utazz vissza azokra a jobb helyekre!" Nevetett, de továbbment, amilyen gyorsan tudott. Karesz! Fél válláról lecsúszva a hátizsák pántja, futtában t?rte az öltönyinget az öve alá. Pedig sosem szokott késni, mi történhetett? Karesz sír. Nem, az nem lehet, Karesz, öreg! Nevetett, meghatódva. Karesz… még nyakkend?t is kötött, igaz, hogy sárgát, de az mindegy, akkor is nyakkend?…Karesz sír. Nemár. Nem-nem, az ? gondolatait nem akarta látni, aljas szemétnek érezte magát „Augusztus végi éjszaka. …Magdi néni… Valami hányinger lila pulóver a kezében." Ezt vidd fel Ádámnak, másfél órája próbálja kifelejteni a b?röndjeib?l." Ádám. Degeszre tömött táska el?tte. Halk kérdés az asztalilámpa fényköre alatt. „Mikor jössz haza?"…süpped?, nehéz, sért?dött csönd. Ádám.„Májusban". Most volt, tegnap volt… haraggal váltunk el, Ádám Baszki, hogy tudtuk ezt így elcseszni?! Hogy a fenébe?…. félbehagytad az egyetemet is, mi értelme volt így az egésznek, volt egyáltalán valami értelme? Annak a rakás kibaszott ötös szigorlatnak, meg a végiggürcölt éjszakáknak. Mi a francnak így…? Befejezem helyetted." Ádám nézte, letaglózva, még csak annyit sem mondhat, hogy köszönöm. De meg amúgy is, mit jelent az, hogy köszönöm? Esetlen kis szó, marhaság. „Beiratkozom és befejezem. Nem mondom, hogy úgy, ahogy te fejezted volna be, de azért mégis valahogy, mert ennek így semmi értelme." Arrébb kellett mennie. Úgy érezte, reszket az örömt?l, és a szégyent?l
A vontatottan elinduló menetet csak távolról követte. Visszatetsz?nek érezte magát kísérni, még akkor is, ha az ott a deszkák alatt már nem lényeg… Ambrus Atya, szegény, csak ne sírna legalább… legalább neki tudnia kellene. Ugyan. Ugyan mit tudhatna, és honnan?! Nem volt képes haragudni rá.
Leült egy sírk?re, szemben a magáéval. Nézte a gyökerek hálóját a fehér deszkák felett. Átható, életdús, szinte émelyít? földszag. És vésett bet?k a fekete márványtáblán. Ismer?sek voltak, mégis annyira idegenek. Ízlelte ?ket, ahogy a paprikáskrumplit Aberdeeenben, szeptember elején, amit Hanna f?zött neki, akinek a mamája Budapesten hallgatott esztétikát másfél évig. Heltai Ádám… tíz bet?, kölcsönkapta ?ket huszonegy évre, és most itt maradnak. Valaki másnak talán. Évek, számok, id?. Marhaság. A koppanó rögökkel együtt hulltak a gödörbe a Hiszekegy hangjai. Figyelte, elfogódva. „ És Jézus Krisztusban, az ?Egyszülött Fiában, a Mi Urunkban."
Pillantása egy lábnyom besüppedt öblére csúszott, amibe tompa loccsanással es?cseppek gy?ltek. Felh?szelet gomolya tükröz?dött benne. Megnyugvás vett er?t rajta hirtelen, maga sem tudta, mennyi ideig, egyébként is, mi az, hogy id?? Arra eszmélt, hogy újra eléri a távoli és alig ismer?s moraj. Egykor vacogva merte csak súgni ezeket a mondatokat: „ Hiszem a szentek közösségét, a b?nök bocsánatát, a test feltámadását, és az örök életet" Belefonódtak a tudatába, vacogtak most is több száz torok vacogta ?ket….ült és hallgatott tehetetlenül. Szégyen, szánalom, sejtésnyi, könyörg? két szó : engedjetek el!…
…. aztán újra gondolatok. Anyjáé, Eszteré, Helgáé, Kareszé. El?ször csak mosolygott, majd nevetett megkönnyebbülten, és a felh?szelet gomolygó tükörképébe temette az arcát.
Legutóbbi módosítás: 2008.04.06. @ 19:00 :: Bern Andrea
