dr Bige Szabolcs- : Szomszédom, a lírai tenor halála

Nyomtatás

A szomszédom elhunyt. Ahogy nagymamám mondaná, itt kering a halál a közelben, mert meghalt a múlt évben, a lépcsőfordulóban, ahol lakunk egy másik szomszéd is. Ez a második szívinfarktust kapott, de eltérően az előzőtől, nem volt családja. Ő nyugalmazott lírai tenor volt.

Este kilenckor hozták haza a másik lépcsőházból, ahol kellemetlen helyzetbe hozott hirtelen halálával egy rakás rendes embert, akiket meglátogatott. Pokrócba tekerve hozták, úgy cipelték fel a negyedikre, mint egy meghibásodott televíziós készüléket. Persze ezt csak azután, miután kijött a mentő, és a mentőtiszt kiállított a családorvos részére egy igazolást. Ez az eljárás, s ez szükséges a lírai tenor temetését intéző rokonok számára. A szomszédok, a házfelügyelő és a mentőtiszt kíséretében cipelték fel összefogva a pokrócba, és senki nem jött ki a lépcsőházban lakók közül, de a keresőlyukakat mindenütt eltakarták a kíváncsi szemek.

A házfelügyelő kinyitotta az ajtót és a lírai tenor eltűnt kétszobás lakásában. Elhelyezték az ágyon, visszazárták az ajtót és hazatértek, hogy családtagjaikkal osszák meg tapasztalataikat, és elmélkedjenek az élet múlandóságáról „ma még itt vagy, holnap sehol”. Visszamentek a családjukhoz, és a lírai tenor egyedül maradt utolsó éjszakáján a kétszobás lakásában. 

Reggel néhány halvány és alázatos gyertya égett a rozoga faajtó előtt, amely mögött megtelepedett a halál. „Egyedül már csak nekem van itt a lépcsőfordulóban fa ajtóm, gondoltam kicseréltetem én is fémre, de hát tőlem mit lophatnának el a tolvajok?” — jutott eszembe, ahogy szomorkás mosollyal mondta a liftajtó előtt, a szomszédság egyedüli szociális érintkezési pontján.

A kilincsre akasztva egy kartonlap hirdette, hogy a kulcs az X lakásban található. A rokonok részére. Természetesen valaki felhívta őket, de nem tudom, és nem is akarom tudni, vajon megtették-e már az este. Hogy az emberekbe vetett hitet el ne veszítsem, azt reméltem, hogy a rokonok vagy vidéken laknak, vagy csak hajnalban kapták meg a telefonértesítést.

Reggel, mialatt a gyertyák az ajtónál égtek, szóba hoztam az egyik szomszéd előtt a történteket. Gondoltam, mivel tőszomszédja, többet tudhat. Valóban tudott, de nem a hirtelen halál tényét, és az utána következő eseményeket nem értette, hanem azt, hogy a házfelügyelő este tízkor miért csengetett be hozzá azzal, szóljon, ha valakinek szüksége lenne a lírai tenor lakásának a kulcsára. „Hogy tehetett velem ilyent? Becsengetni hozzám ebben a késői órában. Egész éjjel le sem hunytam a szemem!” — siránkozott sértődötten.

Szigorúan néztem rá, lehet túl szigorúan is, mert stílust váltott: „Én is gyújtottam ma reggel pár gyertyát. Mit tegyünk? Különös ember volt a megboldogult, egyedül élt, nőtlen, senki sem nyitotta rá az ajtót, annyiszor mondtam is neki, hiszen több mint tíz éve ismerem: Nem jó egyedül —, de hiába! Neki az ének jelentett mindent, az volt az ő családja.”

Magam is gyújtottam egy gyertyát az ajtó előtt. Mögötte ott a lírai tenor, aki már többet nem szolmizál, és nem mondja többet a lift előtt udvariasan tartva az ajtót, hogy én lépjek be először: „Csókolom a kacsóit! Hát a kisasszony? (a leányomra érti) Énekel még a kórusban?” Minden alkalommal ugyanaz a kérdés, és ugyanaz a válasz, amit mosolyogva vesz tudomásul. Ezután csöndben hallgatjuk lefele menet a lift zúgását a földszintig.

Szomszédom, a lírai tenor meghalt. Egyedül élt. Nőtlenül. Az ének volt a családja. Pokrócba csavarva cipelték fel a lépcsőn, mint egy meghibásodott televíziót, lerakták az ágyra, rázárták az ajtót. Magányosan töltötte kétszobás lakásában az utolsó éjszakát, de meggyőződésem, nem volt egyedül. A családjával találkozott: a muzsikusokkal.