A lélekajtó már az égbe nyitva,
melyben most az est bolyong,
s édes békédhez harangszóval,
fényl? lombok közt, gyöngyben
id?z el a hold.
Amíg halkan melléd telepedek,
csókom gyantát vérz? csonkra
száll és az érintéseid hiányától
verg?dök, mint egy agg madár,
ki haldoklik már.
Dombunk kopár szikla otthona,
a szerelem-birtokod temploma
másnak nem látható már soha:
felettem áll az el nem hamvadó
krókusz-parázs.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: dr Kocsi Katalin