18. fejezet
Ferike látogatása
Julka az utcaseprőknél biztos helyen gondolta magát, mert tudta, hogy Ferike messze elkerül minden olyan helyet, ahol dolgozni kell. Egyik éjszaka mégis megjelent. Lesoványodva, csapzottan, piszkosan. Julka nézte, de nem érzett iránta sem szánalmat, sem gyűlöletet, szeretetet meg főképpen nem. Egyet érzett, nagy adag megkönnyebbülést, hogy ehhez az emberhez már nincsen semmi köze, legfeljebb annyi, hogy a közös múlt okán, ki van szolgáltatva, igaz, csak egy kellemetlen beszélgetés erejéig.
Ferike téblábolt egy ideig Julka mellett, várta, hogy megszólítják, de az asszony ügyet sem vetett rá, ütemesen sepregetve haladt előre. Végül, kénytelenségből, ő szólalt meg.
– Te most haragszol énrám, Julka?
– Nem haragszok.
– De, látom én, hogy haragszol!
– Hogy haragudnék, amikor csak jót tettél nekem azzal, hogy elzavartál. Attól fordult jobbra a sorsom.
Ferike idétlenül röhögni kezdett.
– Az a jó sorsod, hogy éjszaka söpröd az utcát?
– Nem érted te ezt, de most már menj el, csak feltartasz.
– Elmegyek, de ígérd meg, hogy visszajössz!
Julka hallgatott.
– Gyere vissza, meglátod, jó lesz!
Julka továbbra is hallgatott, rá se hederített Ferikére, csak dolgozott serényen.
– Majd én is járok veled kukázni, mint régen és cipelem a szatyrokat, hogy neked könnyebb legyen.
Julka nem válaszolt erre sem.
– Neked se jó így! Emlékezzél! Olyan jól megvoltunk mink együtt, nem? Mert nekem csak veled jó! No, mondjál már valamit!
Julka felegyenesedett és mindkét kezével a seprűre támaszkodott.
– És a vöröshajú?
– Az? Hát az nincsen már ott régen! Jobb is, mert az egy ribanc! Nem is igen volt hozzá hajlandóságom, de úgy rám erőltette magát! Higgyél nekem, így volt!
– Megbántad?
Ferike érezte, hogy most jött el az ő ideje, gombóccá gyűrt piszkos zsebkendőt húzott elő, körülményesen szétrázta és hangos trombitálással kifújta az orrát, aztán sírós fejhangon megszólalt, miközben erősen törölgette a szemeit.
– Megbántam, hű, de nagyon megbántam én aztat.
– Bánhatod is! Meg sajnálhatod is!
– Igen, nagyon sajnálom!
– Tudod, mit sajnálsz te? Saját magadat! Mert nincs már melletted a bolond, aki mindenben kiszolgált, akit hálából üthettél, verhettél. De nekem ez nem kell már! Úgyhogy takarodj most már a közelemből!
– Ne mondjad eztet! Te nekem nagyon is hiányzol! Nélküled én nem tudok meglenni – jajdult fel keservesen Ferike.
Julka szánakozva nézett rá, de volt a tekintetében valami más is.
– Azt elhiszem! – mondta keményen.
Ferike nem figyelt a hangsúlyra, leengedte a zsebkendőt és abbahagyta a sírást. A győztes, fölényével szólalt meg:
– No, akkor visszajössz? – de csak egy csipetnyi volt ebben kérdés, inkább győzelmi kiáltásnak tetszett.
Julka nézett rá s most már kristálytisztán látszott, mi van még a szánakozás mellett a szemében; megvetés volt, tömény megvetés. Halkan beszélt, lassan ejtette ki a szavakat.
– Én tehozzád soha vissza nem megyek! Jó hosszú keresztutam volt, cipeltelek, vonszoltalak, sokszor majdnem belehaltam, de felálltam s folytattam. De most már vége! A Jóisten levette a vállamról a keserves terhet, úgyhogy én téged többet nem istápollak!
– De hát akkor mi lesz velem? – kérdezte Ferike. Hirtelen kiesett a szerepéből, s a kétségbeesés úgy tört ki belőle, mint egy gejzír.
– Boldogulj, ahogy tudsz! Engem meg hagyjál békén! – mondta Julka csendesen és ütemesen suhintva a seprűt, egyre távolodott.
Ferike úgy állt az út közepén, mint egy sóbálvány. Beletelt egy kis időbe, mire felfogta, mit jelentenek az asszony szavai, hogy hiába hízelgett, hiába ravaszkodott, Julkát nem hatotta meg. Iszonyatos düh fogta el.
– Mit képzelsz te magadról! – ordított fel és Julka felé rohant. Kirántotta a kezéből a seprűt, és püfölni kezdte a nyelével. – Büdös kurva! Azt hiszed, eztet meg lehet velem csinálni? Dögölj meg!…Akkor inkább dögölj meg!
Az éjszakában messzire szállt az eszeveszett ütlegelés tompa pufogása, majd az asszony sűrű jajkiáltása. Julka kapott rendesen, amíg odaértek a közelben dolgozó társai, akik csak nagy nehezen tudták megfékezni a dühöngőt. Valahonnan egy rendőr is előkerült s rögtön intézkedett, mentőt hívott és felvette az adatokat. Ferike szemében látszott, tudja, most dől el a sorsa. Vajon az asszony azt mondja–e, amit máskor, amit már annyiszor, hogy ő a hibás, mert oktondi viselkedésével felmérgesítette az „elkövetőt”. De Julka nem szólt közbe, csak üldögélt a járdaszélen és törölgette magáról a vért, aztán pedig bizonytalan mozgással beszállt a mentőautóba.
Ferikét egyetlen pillantásra sem méltatta. Az autó elindult, Ferike artikulátlan üvöltése kísérte egy darabig:
– Ennyivel nem úszod meg, te dög, úgyis megtalállak, ne félj!
A gyógykezelés
Vanda sok fejtörést okozott a doktoroknak, mivel sehogyan sem tudták rábírni, hogy kommunikáljon velük. Naphosszat az ágyán hevert mélán, majd egyszerre, minden különösebb ok nélkül, elmosolyodott és belesusogta a levegőbe: igen.
Első látogatója Anna volt, aki többször is érdeklődött telefonon, aztán a kezelőorvos kifejezett kérésére bejött a klinikára. A recepciónál azt kérte tőle a nővér, hogy várja meg az orvost s beszéljen vele, mielőtt meglátogatná a beteget.
– Legyen szíves, foglaljon helyet, máris hívom dr. Füredit.
Pár perc múlva jött is a doktornő, ahogy sietős léptekkel közeledett a folyosón, fehér köpenye szárnyai suhogva lebegtek utána. Barátságosan kezet nyújtott Annának és bemutatkozott.
– Ön, ha jól emlékszem, a titkárnője Thormássy Vandának.
– Igen.
– Mivel önön kívül senki más nem érdeklődött utána, engedje meg, hogy néhány kérdést feltegyek. Sokat segítene a beteg gyógyulása érdekében, ha válaszolni tudna.
– Amiben tudok, természetesen segítek.
– Köszönöm. Elsősorban azt lenne fontos tudnunk, hogy van–e családja, hozzátartozói?
Anna hosszan eltűnődött, de nem tudott semmit felidézni azzal kapcsolatban, hogy Vandát családtag, rokon látogatta volna meg, vagy levél, telefon érkezett volna tőlük és az asszony sem tett utalást a családjára.
Szomorúan ingatta a fejét.
– Én nem találkoztam egyetlen rokonával sem, sőt nem is említette előttem a családját. Azt tudom, hogy egyedül él, volt egy hosszabb kapcsolata, amely nemrégiben ért véget.
– Értem. És barátok?
Annát egyre jobban megdöbbentette a felismerés.
– A jogászlány, úgy tudom, a bizalmasa volt, sokszor sutyorogtak Vanda irodájában, de hogy házon kívül barátkoztak–e, azt nem tudom.
A doktornő nevet, telefonszámot kért, aztán bekísérte Annát a kórterembe. Négyágyas szoba volt, Vanda az ablak melletti ágyon kucorgott összegömbölyödve, karjával szorosan átfogta a lábait és előre–hátra ringatta magát. Fel sem nézett, amikor megálltak mellette.
A doktornő lehajolt hozzá s néhány kócos hajszálat kisimított az arcából. Az asszony megriadt, súlyos szempillái alól felnézett, de nem rájuk, hanem valahová messzire el és úgy tűnt, hogy ott sem lát semmit.
Szemei alatt mély, sötét karikák, ajkai kicserepesedve, a bőre pergamenszerűen áttetsző; Annának az volt az érzése, hogy kísértetet lát. Döbbenete nem kerülte el a doktornő figyelmét, bátorításul a lány karjára tette a kezét.
– Ne vonjon le most semmilyen következtetést! Vanda nagyon erős gyógyszereket kap, attól van ilyen ernyedt állapotban, de meg fog gyógyulni. Remélhetőleg minél előbb, de ehhez külső segítségre is szüksége lesz. Ha teheti, látogassa őt, amennyire az idejéből telik, még ha egy ideig úgy tűnik is, hogy nem vesz tudomást a jelenlétéről, a tudatalattijában akkor is elraktározódik, hogy itt volt. Fontos, nagyon fontos, hogy érezze a felé áradó szeretetet.
A doktornő a folyosón még néhány kérdést tett fel, Anna sajnálkozott, hogy nem nagyon tud érdemben válaszolni rájuk.
– És az említett kapcsolata? Véglegesen megszakadt, vagy esetleg visszaállítható?
– A férfi megházasodott.
A doktornő sokáig babrált a hajával, majd hirtelen megköszönte Anna segítségét, kezet nyújtott, és ahogy jött, sebesen távozott.
Evelin már többet tudott segíteni és hosszan mentegetőzött, amiért nem jelentkezett, de mint mondta, szabadságon volt és senki nem tudatta vele a sajnálatos esetet.
Vanda is másképp fogadta őt, egy pillanatra mintha az érdeklődés szikrája villant volna a tekintetében, amikor a jogászlány gyengéden megsimogatta a kezét.
– Beszéljen hozzá! Nyugodt hangon, valami közömbös dologról, csak hogy hallja a hangját. Ne féljen! Nemsokára visszajövök.
És Evelin mesélt. Zavarában nem jutott más az eszébe, a macskájáról kezdett beszélni. Pár napja kapta, kedves kis állat, mindennap történik velük valami, s a sok kis történés lassan összekovácsolja őket, a cicát és őt, a gazdit.
Hirtelen a táskájához kapott és előhúzott egy fényképet; a kiscica volt rajta, egy tündéri vörös szőrgombolyag. A fotót Vanda felé fordította, aki csudák csudájára, résnyire kinyitotta a szemét. Evelin azonnal közelebb tolta a cicus képmását, amikor látta az asszony gyermeki érdeklődését.
– Ha akarod, itt hagyhatom neked. – Vanda bólintott. – Ideteszem a szekrényedre, jó? Jaj, a nevét nem is mondtam: Dudu. A dunsztból lett, mert amikor kérdezték, hogy mi lesz a cica neve, azt mondtam, dunsztom sincs. Egy ideig Dunsztnak hívtam, de szörnyű nehéz egy macskát ezen a néven hívogatni, hát lerövidítettem. Végül is aranyos név az, hogy Dudu, nem gondolod?
Vanda kinyújtotta a kezét, a fotót akarta. Evelin készségesen adta oda neki s úgy gondolta, az ő jelenléte pillanatnyilag felesleges ott, de már nyugodt szívvel hagyta el a kórtermet.
folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Józsa Mara
