7. fejezet
Bódi úr
Másnap hajnalban Julka elindult a városba s miközben ballagott, egyre azon töprengett, hogyan is folytassa, hogy most már jó legyen az ő élete is. Most már, hogy szabad s nem kell mégegy emberről gondoskodnia, minden energiáját arra fogja fordítani, hogy talpra álljon. Erősen bizakodott Isten segítségében, aki eddig igencsak próbára tette őt azzal, hogy rábízta Ferikét s egyúttal jól megpakolta a vállát az ebből eredő gondokkal. Úgy érezte, joggal várhatja el Istentől, hogy ővele is törődjön most már egy kicsit.
Útközben sűrűn megállt pihenni, mert igen nehéz volt a sok csomag, majd leszakították a karját, és ráadásul minduntalan széjjelcsúsztak. Nem volt már annyira elkeseredve s azt is tudta nagyjából, hogy mit fog tenni. Először is felkeresi Ilonát, aki az egyik pályaudvaron WC–s néni. Persze az ő sorsa sincs bebiztosítva, mivel Ilonával van egy kis bibi, erősen alkoholista. Most a kezelés után egy ideig rendesen megvan, nem iszik, ő azt mondja, nem is kívánja, türtőztetnie sem kell magát, de hát… miért volt a sok visszaesés? Julka őt szándékozott felkeresni, hogy a holmiját nála hagyja megőrzésre egy pár napig. Biztos volt benne, hogy ez sikerül, főleg, ha fizet is érte néhány százast.
Ilona után pedig megpróbálja Sanyi urat, egy–két éjszakát lehet, hogy aludhatna a pecsenyés bódéban. Az se összkomfort, de jobb, mint egy pad a parkban, ahol bármi megtörténhet az emberrel. A holmiját, vagy ahogy Sanyi úr mondja: a vackait, oda semmiképpen nem viheti, mert ha jönne – ne adj isten! – a KÖJÁL, rögtön bezárnák az üzletet. Ezt pedig Sanyi úr – Julka önmagától is belátta –, nem kockáztathatja, még akkor sem, ha valamilyen érdeke fűződne hozzá, érdek nélkül meg pláne nem, kár is veszkődni rajta.
Majd elválik, no, de ha biztos az éjszakai fedél, akkor kereshet munkát, ha munkája van, vehet ki rendes szállást. De meglehet, hogy Sanyi úr kerek–perec elutasítja, akkor viszont marad az éjszakai utcaseprés, amit régebben csinált eleget, így tapasztalatból tudja, hogy az meg azért jó, mert mindjárt kézbe kapja a pénzt és nappal meg bárhol lehet aludni, annyi olyan hely van, ahonnan éjjel különben rögtön elzavarnák az embert. „Nyugi, Julka, nem olyan szörnyű a helyzet!”, s bandukolt majdhogynem vidáman.
De az élet kegyetlenül össze tudja kuszálni az ember jól kigondolt terveit! Ezen a délelőttön a WC–ben nem Ilona volt a soros, hanem a váltótársa, aki persze, hallani sem akart arról, hogy Julka otthagyja a csomagjait. Nem volt mit tenni, maradék erejével elvonszolta őket a pályaudvari csomagmegőrző automatákhoz. Három fakkot is teletömködött velük s amikor nagy nehezen mindent berakott, akkor jutott az eszébe, hogy a tegnapi szerzeményeit még át kellene válogatni s rögtön vinni Bódi úrhoz. Így végül a tegnapi négy szatyor és a zöld párna maradt nála. A párnát, még ha könnyelműség is magával hurcolni, akkor sem hagyhatja itt.
Közben alaposan meg is éhezett, de úgy gondolta előbb az üzletet bonyolítja le Bódi úrral, mert nem volt kedve több cipekedéshez. De úgy látszik, ha a rossz beüt, nehéz kikászálódni belőle s ezen a napon semmi nem megy gördülékenyen. Bódi úr üzlete csak kilenckor nyit – Julka ezt eddig nem is figyelte, hiszen ő mindig délután szokta felkeresni, akkor meg mindig nyitva találta és álmában sem gondolta volna, hogy valamikor szüksége lesz a nyitvatartás ismeretére – s most meg várhat bőven; a szemközti toronyóra csak fél nyolcat mutatott.
A gyomra hangos korgással jelezte, hogy addig nem tud várni. Nem volt mit tenni, tovább kellett vonszolni a tömött szatyrokat. Igaz, nem voltak nehezek, de mégis szeretett volna már megszabadulni tőlük. Zsémbességét fokozta az is, hogy mindenki nagyon megbámulta. Előfordult ez máskor is, legtöbbször hidegen hagyta, de most valahogy olyan feltűnően, olyan szájtátósan néztek rá. A WC–ben is, az Ilona váltótársa, majd hogy ki nem esett a szeme. Most, hogy amúgy sem volt különösen jókedvében, egy–két bámészra rámordult: „Elmázolódott tán a rúzsom?”, de leginkább csak annyit, hogy „Mú!”.
Átért a közeli piacra, ott vett magának egy tejfölös lángost meg egy kávét. Igen, a kávé hiányzott már nagyon, a lángost nem is kívánta annyira, jobban esett volna pár falat a tegnapi kolbászból.
Ahogy megreggelizett, visszaballagott Bódi úr üzletéhez s leült a lépcsőre. Az egyik padon talált egy tegnapi újságot, egyik felét leterítette a lépcsőre, arra rátette a párnát. „Tiszta keleti kényelem!” – gondolta az újság másik felét lapozgatva. De nem igen érdekelte belőle semmi, így gyorsan végzett az olvasással s utána csak nézelődött. Szerencsére nem kellett sokat várni, Bódi úr hamarosan megérkezett.
– Hát te? Hogy nézel ki! – szörnyülködött az öregúr.
– Már miért?
– Nem nézel te tükörbe soha?
– Nem nagyon. De mért mondja, Bódi úr? – kérdezte Julka kissé méltatlankodva. – Piszkos tán az arcom? Nem lenne csoda az se. Az erdőben aludtam az éjjel, tudja, mert elzavart a Ferike.
– S ahogy látom, előtte jól elgyepált! Tiszta kék–zöld vagy! A bal füled meg akkora, mint egy farsangi fánk. Hallasz vele jól?
– Nem vettem észre, hogy nem hallanék – tapogatta óvatosan a fülét. – A mindenit! De ez volt az utolsó eset, mert ezután minden más lesz.
Bódi úr feltolta a régi rolót, közben hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Aztán mi lesz más, mondd meg nekem! Most elzavart, aztán pár nap múlva majd visszahív, te meg hanyatt–homlok rohansz hozzá.
– Dehogyis! Azt már nem! Én most már mást akarok. Még az is lehet, hogy a guberálást is abbahagyom, bizony.
– Azt te csak hiszed!
– Miért mondja ezt, Bódi úr?
– Tapasztalatból. Úgyhogy ne akard, hogy fogadjak veled!
Beléptek az üzletbe, elől Bódi úr, mögötte Julka a sok szatyorral és hóna alatt a párnával.
– Mi az? Már párnával jársz, hogy fel ne fázz?
– Ugyan, Bódi úr! Ez a bankom!
Bódi úr felhúzta a szemöldökét, megstírolta a párnát és szösszentett egyet.
– No, lássuk inkább, hogy miből élünk! Mit hoztál, babám?
Julka sorra kirakta a pultra a kincseket: apró képkereteket, egy borostyán nyakláncot, gyöngyháznyelű kisbicskát, néhány könyvet, egy töltőtollat, régesrégi körzőkészletet, Tolnai Világlapját bekötve. Bódi úr feltette a szemüvegét, mindent a kezébe vett, aprólékosan megvizsgált, forgatta jobbra, forgatta balra, majd visszatette a pultra. Egyúttal megállapította a vételárat, amit jobbra dőlő szép számokkal fel is írt egy noteszlapra.
– Ezt miért nem tartod meg magadnak? – rázta meg Julka arca előtt a borostyán gyöngysort. – Egy cseppet se vagy hiú?
– Mire mennék vele, ha a nyakamba akasztanám, mondja? Én akkor se érnék többet! – mondta Julka szokatlan hévvel.
Bódi úr rántott egyet a vállán:
– Te tudod! Meg ne sértődj már!
– Dehogyis sértődök én, főleg nem a Bódi úrra! – szabadkozott Julka s kitette a pultra az utolsó darabot, egy színezüst hamutálat.
Bódi úr elégedetten füttyentett egyet.
– Ejha! Ez ám a valami! Ez egymagában többet ér, mint az összes többi együttvéve. Szerencséd volt!
– Rám fér, nem? – nyelvelt vissza jókedvű harsánysággal Julka.
Bódi úr sokáig nézegette, emelgette, forgatta a hamutálat, aztán jó sok számot firkantott a többi alá. A szemüvege fölött Julkára nézett:
– Nincs több?
– Nincs!
– Joh! – mondta az öreg, a „jó”–t rövidre harapva, egy leheletnyi „h”–val toldva a végén s ugyanazzal a sunggal egy nyílegyenes vonalat húzott a számsor alá, majd elővett egy zsebszámológépet.
– Ha úgyis a géppel adja össze, minek húzza alá? – kíváncsiskodott Julka. Ezt már máskor is szerette volna megkérdezni, de mindig sokan voltak a boltban.
Bódi urat meglepte a kérdés, hol Julkára nézett, hol a vonalra.
– Tudja a csuda, hogy mért! Talán „megszokásbul”…– röszögött egyet, aztán elkezdte összeadni a tételeket. Mutatóujja lassan számoszlop végére ért, akkurátusan odafirkantotta a végösszeget, aztán összeadta alulról felfelé haladva is.
– Annyi ez még Bécsben is! – erősítette meg saját magát.
– Mennyi?
– Huszonhatezer és hétszáz…
– Mennyi?
– Kevesled? – Az öreg láthatóan élvezte a helyzetet.
– Dehogy keveslem, Bódi úr! Méghogy!
– Ez a hamutál, ez nyomta meg… – emelte fel Bódi úr a nyomaték kedvéért. – No, megfelel?
– Meg, Bódi úr, nagyon is! Hanem lenne még valami…
– Nocsak!
Julka benyúlt a zsebébe és kivette a cigarettásdobozt. Kissé megdöntötte, és kirázta belőle az öngyújtót. Odanyújtotta Bódi úrnak.
– Ez nem eladó, Bódi úr, csak szeretném tudni, hogy aranyból van–e?
– Arany bizony! – vágta rá Bódi úr rögtön, ahogy a tenyerébe pottyant, de azért ezt is jól megforgatgatta. – Finom kis darab! Hol szerezted? Csak nem loptad?
– No, most sértődök meg! Én soha nem lopok, tudhatja!
– Jól van, jól van! De hol szerezted?
– Tévedésből került hozzám…
Bódi úr félrehajtott fejjel cöccögött egy sort.
– Ha hiszi, ha nem, így volt. Egy finom hölgy adta nekem ezt a doboz cigarettát pár héttel ezelőtt. Akkor meg se néztem, csak eltettem, mert a Ferike születésnapjára szántam, ami ugye, tegnap volt. A gyújtó ebben a dobozban volt. Pontosan így, ahogy most láthatta, ezzel a két névjeggyel együtt…
Julka kihúzta azokat is, és Bódi úr orra alá nyomta, de az öregurat egy cseppet sem érdekelték, minden figyelmét az öngyújtóra fordította.
– Nézd csak ezeket! Apró gyémántok az aranyban, látod, két betűt formáznak. Minden bizonnyal a tulajdonos monogramja.
– „T” és „V”! – silabizálta közelebb hajolva Julka is, azután pedig a névjegykártyára pillantott. – Ez az! Thormássy Vanda! Az ő kezdőbetűi.
– Mégpedig briliánsból!
– Akkor mégse gyémánt?
– Az eszed tokját nem! A briliáns meg a gyémánt ugyanaz! Nem hallottad még?
Julka erősen zavarba jött a tudatlansága miatt, el is pirult kissé.
– Nohát, ezek itt tényleg gyémántok? Sose láttam még gyémántot.
– És mit akarsz vele csinálni?
– Hogy–hogy mit? – Julka meglobogtatta a névjegyeket. – Itt a címe, hát elviszem neki.
Nehogy a végén rám fogja, hogy elloptam.
– Vigyázz rá, nehogy tőled lopják el! És ne mutogasd mindenkinek, mert még lecsapnak érte! – szaporáztak Bódi úr jótanácsai, amikor visszaadta az öngyújtót. – De ne rabold most már a drága időmet! Itt a pénzed és alászolgája, kívül tágasabb!
Julka értett a szóból, összekapta a holmiját, és csendesen elköszönt. Dehogyis haragudott ő ezért Bódi úrra, ezt a semmiséget nem kell komolyan venni. Tudja ő, egy bizonyos nap óta meg különösen tudja, hogy milyen rendes ember az öreg és hogy hányadán is állnak ők egymással. Jó az emlékezete s nagyon jól emlékszik arra a nevezetes napra is…
Amikor belépett az üzletbe, Bódi úr elmélyülten törölgetett valamit egy puha ronggyal és éppencsak felpillantott Julka köszönésére. Látszott az arcán, hogy nem mindennapi dolgot művel, hogy igazi kincset tart a kezében. Julka is közelebb hajolt, hogy jól megnézze, mi az, ami öregurat ennyire megbabonázta s bizony az ő szája is tátva maradt, olyat látott. Bódi úr a tenyerében ringatva felé nyújtott egy csodaszép dobozkát. Különleges afrikai feketefából készült, Bódi úr megsúgta a nevét is, bizony, ez ébenfa! Ezüstből meg türkizből különleges berakások voltak rajta.
– De szép! – ámuldozott Julka.
– Szép, biza! – bólintott rá Bódi úr s meghintáztatta tenyerében a dobozkát. – Akarod hallani, hogyan muzsikál?
– Muzsikál is?
– Nem most mondom? De értetlen vagy! No, akarod?
– Igen, akarom! – vágta rá izgatottan Julka s nem adta volna semmiért, hogy Bódi úr ilyen leereszkedő hangulatban van. A lelkesedését meg tudta érteni, nagyon is meg, hiszen ő maga is hasonlított ebben Bódi úrra, ha talált egy szép tárgyat, sokszor alig tudott megválni tőle. Sokáig gyönyörködött benne, de mi végre tartotta volna meg. A szép tárgyaknak szép környezet kell, az ő kis viskójában, csak tönkrementek volna, vagy még inkább Ferike adta volna el italért.
Egy biztos, az értékesebb dolgokat Julka sose adta volna másnak, csak Bódi úrnak, mert ő volt az egyetlen, akiről biztosan tudta, hogy nemcsak a haszon miatt foglalkozik a régiségekkel, hanem érzi a tárgyak lelkét, becsben tartja őket. Még arra is képes, hogy csakis az arra érdemes, hasonlóan széplelkű vevőnek adja tovább.
Egy ízben például arról beszélt Julkának, hogy a tucattárgyaknak milyen korszakaik vannak. Divat lesz belőlük, ami gyorsan el is múlik és kidobjuk őket. Ami mégis megmarad, azt megmosolyogjuk, de talán nem is a tárgyakat, hanem önmagunkat, hogy mennyit hajtottunk, tapostunk, ügyeskedtünk, míg megszereztük.
Ilyesmikre gondolt, Bódi úr pedig óvatosan, szinte átszellemülten, felnyitotta a doboz fedelét és akkor valami csudamuzsika szólalt meg. Julka lehunyta a szemét és egy réges–régi délután emléke villant fel benne.
– Én ezt ismerem! – lelkendezett csillogó szemmel. – Ez az örömzene!
– Örömóda! – javította ki Bódi úr szelíden.
Hallgatták a zenét nagy, közös áhítattal s amikor a doboz elnémult, Bódi úr némi tisztelettel a hangjában megkérdezte.
– Aztán honnan ismered te ezt a zenét?
– Hogy honnan?
Julka mindkét karjával a pultra könyökölt és érdeklődve figyelte, ahogy Bódi úr újra nekilát a dobozka fényesítésének. Az öregúr egy idő után sürgetőleg ránézett, az asszony pedig beszélni kezdett.
– Régen volt, már nagyon régen. Március 15–e volt, arra pontosan emlékszem. Olyan nem téli, de még nem igazán tavaszi idő volt, sütött a nap, de jobban esett bentről nézni kifelé.
Bódi úr abbahagyta a törölgetést, a szemüvege fölött Julkára nézett.
– Hogy lesz ebből Örömóda, te Julka?
Julka felnevetett.
– Mindjárt mondom! Vagy siet valahová?
Bódi úr megcsóválta a fejét, de nem volt az arcán semmi szigorúság, Julka ezért megint nevetett.
– Szóval azon a napon elutaztam Gödöllőre, a szüleim sírjához. Visszafelé több mint egy órát kellett várnom a vonatra, s beültem a váróterembe. Bódi úr, volt már a gödöllői állomáson?
– Voltam.
– Csak azért, hogy akkor el tudja képzelni azt a nagy várótermet…
– Az a királyi váró.
– Én is tudtam, hogy az, csak Bódi úr nem hagy kibeszélni.
– Hogy lesz ebből Örömóda? – ismételte önmagát Bódi úr.
De Julka most nem nevetett rajta.
– Ott üldögéltem unatkozva, egyszer csak kivágódott az ajtó és beviharzott egy csomó siheder, lehettek úgy hatan–heten. A terem rögtön megtelt zsivajjal. Hanyagul ledobálták a táskáikat, leültek, leheveredtek a padokra. Egyedül voltam, egy kicsit meg is ijedtem tőlük. Volt közöttük egy, akinek görkorcsolya volt a lábán és elkezdett ott száguldozni a padok között. Aztán jött még egy fiú, annál meg egy szájharmonika volt s megállás nélkül fújta. Mindenféle zenét játszott, aztán egyszer csak rákezdett erre az Öröm…
–… ódára… Örömóda! Beethoven komponálta, csak hogy tudd ezt is.
– Jól van, Bódi úr, köszönöm. Hát akkor én ott olyan csudásat éreztem, hogy el se tudom mondani. A görkorcsolyás fiú meg egyre csak köröttem keringett, forgott, perdült a zenére és mosolygott. Aztán odaszólt nekem: „Ne legyen szomorú! Ez az Örömóda!” Mégis nekem majdnem sírni kellett, olyan szép volt ez az egész. És most, hogy újra meghallottam ezt a muzsikát, higgye el, Bódi úr, ugyanazt éreztem megint. Mintha itt belül összefacsarodnék, de úgy fáj, hogy jó is, nem tudom én ezt elmondani, no.
Bódi úr megértően nézett Julkára és újra felnyitotta a dobozka fedelét. A picike dallamtól valahogy szebb lett a világ, ők ketten, Bódi úr és Julka, legalábbis így érezték. Aztán a zene elhallgatott s a csendből fájdalmasan hiányzott valami. Hallgattak mind a ketten, Bódi úr még egy utolsót törölt a fekete fán, de közben már azon morfondírozott, hogy kitegye–e a kirakatba.
– Bódi úr, szeretném én megvenni ezt a dobozkát. – szólalt meg váratlanul Julka.
Az öregúrnak kikerekedett a szeme.
– Aztán minek kellene ez neked?
– Csak!
– Az más!
– Ne izéljen már, Bódi úr! Megfizetném én, mint bárki más. Akkor miért ne lehetne az enyém?
– Ha megfizetnéd! De hol van neked ennyi pénzed?
– Miért? Mennyibe kerül?
Bódi úr mondott egy összeget, melynek hallatán Julka nagyot sóhajtott, de a szemét le nem vette a dobozról.
– Nagyon szeretném…! – fogta könyörgőre.
Hosszas alkudozás után végül megegyeztek abban, hogy Bódi úr félreteszi a dobozkát, Julka pedig részletekben fizet. Három és fél hónapig hordta a kukákban talált régiségeket, ritkaságokat, mire Bódi úr azt mondta:
– Egál!
– Tessék?!
– Azt mondtam, hogy egálban vagyunk, mostantól tiéd a doboz.
Ezzel hátrament a raktárba és előhozta a puha ruhába göngyölt ládikát. Óvatosan áttörölgette, nem mintha szükséges lett volna, talán így búcsúzott el tőle. Julka alig tudta kivárni, hogy a kezébe vehesse végre, mert amióta megegyeztek, csak egyetlen egyszer látta, akkor Bódi úr előre hozta pár percre, a fedelét is felnyitotta, de csak egy kis időre, hogy Julka belehallgathasson a zenébe. Kérte ő máskor is, de Bódi úr elhárította a kérést, hogy nincs most ideje ilyen badarságokra s morgott még valami mást is, de Julka azt nem értette.
– De vigyázz rá! És ha egyszer el akarod adni, csak ide hozd, mert különben megöllek! – Ennyit mondott még Bódi úr, aztán átnyújtotta a dobozkát.
Julka meg se hallotta az utolsó szavakat. Lassan felnyitotta a ládikót, ekkor vette csak észre, hogy a fedél belső felén tükör is van, gyönyörű metszett üvegből. Mosolyogva nézett bele, de nem is igen látta magát, oly nagyon figyelt arra, hogy füle egyetlen hangot se engedjen el a muzsikából.
Bódi úr nézett rá megbocsátón, mint amolyan kótyagosra, aztán hessintett egyet.
– Na, eredj már innen, örömködj máshol!
De Julka most nem vette magára a sürgetést, meghallgatta még egyszer a dobozkát, aztán megcirógatta a fáját, a türkiz berakását és csak akkor nyúlt a rongy után. Bódi úr látta a mozdulatát, de nem szólt, hogy hagyja békén, az nincs benne az árban.
Julka egészen könnyű lett ettől a visszaemlékezéstől, csak akkor keseredett meg a szája íze, amikor az eszébe jutott az is, hogy a ládikát Ferike egyszer ellopta, s hogy pénzzé tegye, éppen Bódi úrhoz vitte. Az öreg nem szívlelte Ferikét, odavetett hát neki két százast s azzal kiterelgette a boltjából. Ezt az összeget aztán legközelebb a lehető legnagyobb természetességgel levonta Julkától, a dobozt pedig visszaadta neki.
– Köszönd meg a Teremtőnek, mert ha máshoz kerül, soha nem látod viszont!
Julka nézett a ládikára, nézett Bódi úrra.
– Most mit nem értesz? – mordult rá Bódi úr. – Az a jómadár Ferid hozta be, jó részeg volt már. Én persze rögtön megismertem a dobozodat és épp csak annyit adtam neki érte, hogy ihasson belőle még egyet. Na, megfogod már végre?
Julka ettől kezdve vakon bízott Bódi úrban. Igaz, eddig is tudta, hogy kiváló ember, vele legalábbis mindig nagyon rendes volt, de most, hogy megtapasztalta ezt a fajta emberségességét is, soha többé nem perelt vele, hogy egy–két százassal adjon többet az áruért.
S hogy Bódi úr miért kedvelte Julkát? Talán nem is kedvelte, csak egy volt ő is a többi kuncsaft közül, a különleges bánásmód pedig viszonzásul járt neki, merthogy Julka is tisztelettudó volt mindig.
A bosszú
Vanda rengeteg kávét ivott, a titkárnője meg is jegyezte, a végén még koffeinmérgezése lesz, de válasz nem érkezett, csak az utasítások pattogtak egymás után, mintha a világot akarná leigázni, olyan szervezésben volt, levelek, telefonok, egyeztetések, meghívások, ajándékok.
Anna, a titkárnő, hiába igyekezett, nem tudta átlátni, mi is készül tulajdonképpen. Először egy szerződést bontottak fel a főnökasszony fiújával, majd ugyanazt a munkát felajánlották néhány hasonló profilú vállalkozásnak, azután személyes találkozót beszéltek meg más konkurens reklámcég vezetőjével, mégpedig félhivatalos megbeszélésre hivatkozással. Legvégül minden tárgyalópartnernek ajándékot küldettek, a nők bonbont, likőrt, a férfiak szivart, wiskyt kaptak – a legjobb márkából. Akárhogy is nézzük, itt egy nagyszabású megvesztegetést terveznek, de hogy mi célból, a lány fel nem tudta fogni, igaz, ideje sem nagyon volt ezen töprengeni, örült, hogy lépést tud tartani főnöke kívánalmaival.
Tizenegy körül lehetett, amikor Vanda kisietett az irodájából.
– Fél óráig házon kívül leszek, mire visszajövök, kérek ebédet, valami könnyű salátát és parfét – vetette oda futtában a titkárnőjének és már be is csukta maga után az ajtót.
Ezt az ügyet személyesen kell elintéznie, nem, nem kötheti tegnapi súlyos felsülését Anna orrára.
Nem volt nagy forgalom, így pár perc alatt célba ért, egy elegáns ékszerüzlet elé állt.
Az üzletvezető meglátván érkezését, szélesre tárt ajtóval várta s mély meghajlással köszöntötte, amit az asszony egy kurta fejbólintással viszonzott.
– Tiszteletem, asszonyom! Miben lehetünk a szolgálatára?
Az asszony a csillogó vitrinüvegre tette a két karkötőt. A férfi értetlenkedve nézte és maszkszerűen mosolygott.
– Valami gond van velük, asszonyom?
Vanda legyintett egyet.
– Nem az ékszerekkel van a baj, hanem a körülményekkel. Nincs már szükségem a karkötőkre, ezért megkérem, hogy készítsen belőlük valami mást. Mondjuk, egy dobókocka nagyon megfelelne nekem!
Az ékszerész még a száját is eltátotta.
– Már megbocsásson, asszonyom, de ezek olyan különlegesen finom darabok és annyi munkánk van bennük, hogy vétek lenne megsemmisíteni őket.
– Én mégis ezt akarom! Ha nem vállalja, már viszem is, akad még aranyműves!
– Dehogyis! Szó nincs róla, hogy nem vállalnánk – készségeskedett a férfi, de arcáról leolvadt a mosoly. Elővette a noteszét meg egy tollat, úgy tudakolta. – Akkor mire is gondolt konkrétan, asszonyom? Szóval egy dobókocka! Tömör legyen vagy üreges? Ettől függően, ugye, változik a mérete is, jó lesz egy kisebb, vagy nagyot szeretne inkább.
– Tömör legyen! És sürgős!
– Értem, asszonyom! Holnaputánra tudjuk vállalni, ha megfelel önnek.
– Rendben van! Személyesen jövök érte, és készpénzzel fizetek. – már indult is kifelé. – Viszontlátásra!
– Viszontlátásra, asszonyom! – hajlongott a férfi, és az ajtóig kísérte. – Örültem a szerencsének! – de az arcára más volt írva.
Vanda sem volt biztos benne, hogy jó döntést hozott. A dobókockára nézve is ugyanarra fog emlékezni, mintha meghagyta volna a karkötőt. Lehet, hogy jobb lett volna eladni, de az sem tetszett neki, hogy más valaki viselje. Nem is akart már erre gondolni, mert egyre jobban kezdte restellni magát. Nem, az ékszereket nem kellett volna bántania, de most már mindegy. Sovány vigasz, hogy a bosszú semmiképpen nem fog elmaradni, sőt örvendetesen alakulnak az események. „Viktorka, de nagyon fogod bánni, hogy ujjat húztál velem!” – sistergett az asszony.
Visszaérve az irodába semmi sem látszott ebből a belső viaskodásból, energikus volt, határozott és sziporkázóan ötletdús; Anna alig várta, hogy véget érjen a munkaidő, annyit kellett rohangálnia a tűsarkú cipőben, hogy teljesen bedagadt a bokája.
– Az ajándékok rendben elmentek? – kérdezte Vanda nem sokkal a munkaidő lejárta előtt.
– Igen, és már néhány visszajelzés is érkezett. Meglepődve fogadták, de mindenki nagyon köszönte. Volt, aki viccesen hozzátette azt is, hogy az Isten tartsa meg a szokásunkat.
– Az enyémet! Ebben a nagy hajtásban elfelejtettem mondani, hogy az összes küldeményt a magánszámlámról fogom finanszírozni.
Anna majdnem kimondta, amire gondolt, hogy így most már tényleg nem ért semmit. Gyanította, hogy Vanda mérges lett volna, ha kiderül, hogy a titkárnője kombinálgat, hogy megpróbál a lapok közé látni.
– Tisztázzuk az elején! Tegeződünk, de nincs locsi–fecsi, bizalmaskodás és főleg ne üsd az orrodat olyasmibe, ami nem tartozik rád! Én mindig világosan elmondom, hogy mit várok el tőled, ha valami nem világos a feladattal kapcsolatban, természetesen megkérdezheted, de az kifejezetten dühítene, ha ötleteket, tanácsokat próbálnál adni. Ne félj, ha megakadok, úgyis megkérdezlek, mint ahogyan mindenki mást, a takarítónőtől kezdve a szomszéd kismamáig, mert sose lehet tudni, mitől jön meg az ihlet – kapta meg az útmutatást Anna még az első munkanapján.
Nem is volt semmi baj közte és a főnöknője között, igaz, ahogy mondani szokták, tényleg nem lettek puszipajtások, mert Vanda mindig nagyon ügyelt arra, hogy megmaradjon közöttük a „főnök–beosztott távolság”. De Annának nem volt ezzel semmi baja, miért akart volna barátnő lenni, mikor a titkárnősködésért kapta a fizetését, amivel nagyon is meg volt elégedve.
Vanda felfrissítette a sminkjét, kis parfümöt dörzsölt a füle mögé és szedelőzködni kezdett, miközben a nyitott ajtón át kiszólt a titkárnőjének:
– Annácska, te is hazamehetsz, ma annyit dolgoztál, hogy a holnapi napba se fér már bele.
– Ez azt jelenti, hogy holnapra szabadnapot kapok?
Vanda felnevetett.
– Még mit nem! Semmilyen lazsálást nem tolerálok egy pár napig, sőt lehet, hogy bele fogunk gebedni a rengeteg munkába. De a végén! Ha minden az előkalkuláció szerint alakul, akkora jutalmat kapsz, hogy belesápadunk; te az örömbe, én meg a skótságom okán.
Távozóban még megállt a titkárnő asztala előtt.
– Jaj, majdnem kiment a fejemből, kérek egy emlékeztetőt, hogy ki, mikor, mi módon reagálta le a kapott ajándékot, oké? Nem sürgős, ráér a héten bármikor, csak ne feledkezzünk meg róla! Hát akkor megyek, lesz egy megbeszélésem Melindával, olyan női csevelyféle, igaz, két üzletasszony még pletykálni sem tud másképp, azt is csak üzleti alapon. Pá, Annácska!
Bekapcsolta az autómagnót, a kellemes zene serkentette a gondolkozásban; végig az úton, a soron következő találkozót elemezte, ha ezt mondom, Melinda azt válaszolja, ha én így, ő úgy. Teljesen belekábult, de nem volt igazán elégedett, valami nagyon meggyőző kellene, de úgy, hogy ne kelljen kiteregetni a lapjait.
Nem, az nem valószínű, hogy Melinda engedményt tegyen ingyen, ha üzleti haszna nem is származik a dologból, meg kell adni neki azt a jó érzést, hogy első kézből és részletesen tájékozódhat egy országosan nagy bosszúhadjáratról. Heuréka, Vanda! Ez kell most! Őszintén feltárni a tényeket és szövetségeseket keresni. Melinda ezt értékelni fogja, ha másért nem, hát azért, mert mozgalmas élete során épp elégszer átejtették már őt is, hajaj, hogy tolakodnak elő az emlékezetéből a különböző esetek! Na, persze, erről mélyen hallgatni kell! Egyedül ő itt a nőiségében megtépázott asszony, aki egy másik nő megértéséért eseng.
Bugyborékoló jókedvvel parkírozott le a kávéház előtt s hovatovább már fékeznie kellett magát, nehogy kacarászni kezdjen, végtére is siránkozni jött. Nem lenne jó, ha a zseniális csel feletti örömében elrontaná az egész hadműveletet. Mielőtt kiszállt volna az autóból, egy tükörpróbát tartott; kicsit megnyúlt arc, lefittyedő száj, bánatosan párás tekintet, igen, ez jó lesz.
Mélyen lehajtott fejjel nyitott be az ajtón, s amíg tétován körülnézett a teremben, megkapaszkodott a közeli szék támlájában, mint aki attól tart, hogy az egyensúlyát veszti. Rövidesen felfedezte Melindát s már messziről látta, hogy veszettül jól néz ki. Intett neki és megindult felé. Amíg a beköszönő mondat szavait illesztgette össze, arra is volt figyelme, hogy egyet–egyet megbillenjen járás közben. Elégedetten konstatálta, hogy sikerült felkeltenie a másik érdeklődését, olyan vizslatva bámult rá, hogy majdnem leesett a székéről.
Összedugták a fejüket és üdvözlésképpen mindkét oldalra cuppantottak egyet–egyet a levegőbe, közben ellenőrző szippantást vettek a másik parfümjéből; vajon melyiküké a drágább. Vandát lehangolta, hogy Melinda külsejével kapcsolatban ilyen közelről is ugyanazt tapasztalja, mint néhány méteres távolságról; remekül néz ki. „Le a kalappal előtted, öreglány!” Úgy gondolta, ezt hangosan is ki kell mondania:
– Melindám, csodásan nézel ki! Hogy csinálod?
– Ne akard tudni, édesem, rémesen hosszú beszámoló lenne és neked úgysincs még szükséged az efféle praktikákra!
– Nézz rám! Tripla hétvégi wellness sem tudna belőlem semmi pozitívumot kihozni!
– Már megbocsáss az őszinteségemért, de valóban megviseltnek látszol. Túl hajtottad magad, netán beteg vagy?
Vanda lemondóan legyintett egyet.
– Csak a lelkem! – mondta nagy sóhajjal.
– Ajaj! A lelki baj rosszabb minden testinél! Belül fúr s nem tudhatod, mit tesz tönkre. De hát mi a baj, lelkem?
– Viktor!
– Gondolhattam volna, hogy férfi van a dologban! Nem is értem, miért mondják folyton, hogy „Cherchez la femme.”
– Mert tulajdonképpen igaz. Egy nő vagy inkább sok nő miatt van baj Viktorral.
– Megcsalt? – kérdezte Melinda részvétteljes pillantással.
– Ne mondd, hogy semmit sem hallottál!
– Azt nem is mondom! Persze, hogy eljutottak hozzám is kósza hírek, de honnan tudhatnám, hogy mennyi igaz belőlük?
– Mind! Sokat tűrtem, de most vége! Úgy megalázott, mint még senki! – Vanda a szeméhez emelte batisztzsebkendőjét. – Évfordulónk volt Melindám, méltóképpen meg akartam ünnepelni vele, ő meg egy zsenge szöszit ültetett helyettem a vacsoraasztalhoz. De ez még nem elég – kapaszkodj meg! – az emlékkarkötőmet is odaajándékozta volna neki.
Melinda ajka körül árnyalatnyi mosoly jelent meg, de csak egy pillanatra, úgyhogy Vanda, akit a zsebkendője gyűrögetése foglalt le, észre sem vette.
– Ezek szerint mégsem olyan elvetemült, ha meggondolta magát.
– Dehogyis gondolta! Odamentem és elvettem.
– Botrányt csaptál?
– Nem, arra vigyáztam, hogy diszkrét legyek. – Eszébe jutott a főpincér kínlódása és alig tudta visszafogni a kacaját. – Mindvégig bájosan mosolyogtam, de neked őszintén bevallom, alig bírtam tartani magam.
– Vitted haza a bánatod s csak a becsukott előszoba ajtó mögött buggyant föl a sírás! Ismerem, tudom! Rohadt egy érzés!
– Veled is volt már hasonló?
– Hajaj! Melyikünkkel nem?
– Akkor meg tudsz érteni! De én nem hagyom magam!
– Édesem, ha nem veszed tolakodásnak, hogy belebeszélek az életedbe, szerintem kár ebbe a halódó kapcsolatba több energiát fektetni! Ha ennyire alpári módon viselkedik a fiú, inkább ne akarj tőle semmit. Tedd oda a pontocskát és vége! Ez a „lamur” már nem lesz jobb!
– Ó, én nem visszahódítani akarom Viktorkát, hanem megleckéztetni.
Melinda összeráncolta a homlokát, és a mutatóujjával megfenyegette társnőjét.
– Juj, de csúnya dolog bosszút állni!
Vanda játszotta a megszeppentet. Melinda kis szünet után elnevette magát.
– Nem azt mondtam, hogy elítélem!
– Én meg már elszégyelltem magam a kisszerűségem miatt.
– A kisszerűség az lenne, ha rosszul csinálnád! Ám ha ügyesen kevered a lapokat, habár ez nem oldja meg a személyes problémádat, de több fronton és hosszabb időre kivonja a forgalomból a drágát.
A két nő egymás szemébe nézett, mindketten tudni szerették volna, mennyire őszinte a másik, de rögtön tisztában voltak azzal, hogy erre semmi esélyük. Ezt a játszmát bekötött szemmel kell végigcsinálni, akkor legalább a másik nem láthat a titkos gondolataikba.
– Mit tervezel? – szólalt meg Melinda izgalomtól rekedtes hangon s magáról megfeledkezve tekergette szőke tincseit az ujja köré.
Vanda szerint viszont ezt a látszatot akarta kelteni. Ki kellett ugrasztania a nyulat a bokorból, nem teregetheti ki a kártyáit, amíg nem kap garanciát az együttműködésre.
– Tönkre fogom tenni. Kilencven százalékban tőlem függ és én ma délelőtt elvágtam a köldökzsinórt.
– Szerződésbontás?
– Ühüm!
– Belegebedsz a büntetésbe!
– De a Fantázia Kft előbb kipurcan! Persze csak akkor, ha szövetségeseket találok.
– Megtisztelsz vele!
A két nő ismét egymás tekintetébe mélyedt.
– Csupán szolidalításból? – firtatta Vanda.
– Csupán üzleti megfontolásból. Nem vesztem meg, hogy egy csődközeli céggel tartsak fenn partnerkapcsolatot. Nézd Vandám, a Fantáziánál nekem nincs túl nagy érdekeltségem, ezt te is tudod, vagyis nem érintene anyagilag hátrányosan, ha történik vele valami, de morálisan annál inkább. Mindegy, hogy néhány tízezer vagy több millió miatt vesznek fel a listára, valaki meglátja, aztán más valaki félreérti, s megy a suskus. Nincs semmi kedvem magyarázkodni a potenciális üzletfelek előtt.
– Vagyis számíthatok a támogatásodra?
– Az érdekeim azt kívánják, hogy ne adjak több megbízatást a Fantáziának, s ha ez neked jól jön, nem tilthatom meg, hogy örülj neki.
– Nagyon hálás vagyok érte.
– Mint ahogyan én meg neked. Mostanában éppen eléggé meg kell küzdenem a piacért, semmi kedvem egy ilyen bizonytalan kimenetelű üzleti kapcsolatra időt, fáradságot pazarolni.
Vanda az órájára nézett, Melinda rögtön belekapaszkodott a lehetőségbe, hogy mihamarabb elmehessen.
– Neked is be van még táblázva valami? Látod, az a bajaink okozója, hogy túlhajtjuk magunkat, s ha magunkra maradunk, mert savanyúak lettünk a sok munkától, meg vagyunk sértődve. – mondta s intett a pincérnek.
– Ez már a kellemesebb fajta elfoglaltság lesz – felelte Vanda, akit az elhangzott mondat máris nyugtalanítani kezdett, de nem volt most idő az elemezgetésre, ki kellett játszani az aduját. – Megismerkedtem egy nagyon cuki bábművésszel, ha látnád, milyen rajongva bámul.
– Örülök, hogy mégsem hagyott el a szerencséd. A mi korunkban már kész csoda az ilyen „meleg csákányváltás”. – Melinda a hangjából nem tudta kiiktatni az érzéseit, erősen irigység–íze volt a megjegyzésének.
Vanda összerázkódott; lehet, hogy nagy ostobaságot követett el? Nem kellett volna ez a nagy kitárulkozás, elég régóta ismerik már egymást, Melinda mindig a saját érdekeit szokta nézni, és kőkeményen tartja magát az „annyit adok csak, amennyit kapok” elvhez.
– Ez még nagyon friss ismeretség, könnyen szétrombolhatja egy nappali találkozás is – nevetett az asszony kényszeredetten, de még így is nehezére esett.
– Ettől nem kell félned! Mikor érünk mi rá arra, hogy világos nappal randevúzzunk? – kedélyeskedett a másik asszony is. – Egyébként ne aggódj, ezzel a másik dologgal minden rendben lesz. Már holnap küldünk egy átiratot a Fantázia Kft.–nek, hogy a jövőben nem áll módunkban foglalkoztatni őket. Addig majd kitalálok valami ürügyet is, de ha nem indokoljuk, az se baj. Az átiratból feltétlenül küldetek neked is egy példányt!
Vanda nyelt egyet, úgy látszik nem tudta eléggé palástolni aggodalmát, de végül nem is baj, ha a saját szemével láthatja a levelet, melyben Melinda is lapátra teszi Viktorkát, akkor még jól is sült el, hogy nem képes jól színészkedni.
A két asszony, ahogy az érkezéskor üdvözölte egymást, úgy a búcsúzásnál is két levegő–puszival köszönt el egymástól. Melinda gyorsan elhajtott, Vanda hosszasan ücsörgött az autójában. Megpróbálta visszapörgetni magában kettejük beszélgetését és elemezni, jól vagy tévesen ítélte–e meg a lehetőségeket. Gondolatai sokszor önkéntelenül visszakanyarodtak Melinda utolsó kijelentéséhez, hogy másolatot fog küldeni az iratról; ha úgy vélte hibázott, ebbe kapaszkodott, ha megerősítésre volt szüksége, akkor is ehhez a mondathoz fordult.
Jó félóráig mérlegelte a helyzetet s arra a végső következtetésre jutott, hogy minden a legjobb úton halad. Ha ez a „csata” sikerült, a többieket már könnyedén maga mellé tudja állítani, amint megemlíti, hogy Melinda támogatja az akciót. Ha a levelet is meglobogtatja az orruk előtt, egy szempillantás alatt behódolnak.
Örülnie kellett volna, de mégsem érzett diadalt, hogy Viktort különösebb erőfeszítés nélkül tudja tönkre tenni, ehelyett valami furcsa érzés nehezedett rá. Legyintett, mintha elhessegetni akarná s indított.
Az úton, hazafelé hevenyészett tervet készített az estéhez; letusol, vagy jobb lenne egy félórás kényeztető fürdő? Nem, a fürdőtől ellustul s nem lesz kedve elmenni, márpedig menni akar. Még ebbe az őrült mai napba is bekúszott egy–egy pillanatra a színész arca s felcsigázta a kíváncsiságát, mi lehetne, ha hosszú távon egymásra tudnának hangolódni.
Marad tehát a zuhany, de egy különleges illattal, azután fél órát relaxál nyugtató zene mellett, remélte, hogy így kellőképpen fel tud frissülni. Fontos lesz ez a mai este, sok minden eldől. Mindenáron nem akar belemenni egy újabb kapcsolatba, sőt ha a józan eszére hallgatna, futni hagyná a művész urat, mert amíg az energiája legjavát Viktorka megleckéztetésére fordítja, félő, hogy nem jut elég idő az új fiúra. Igen, ezt nagyon meg kell gondolnia s addig, amíg sérülések nélkül ki lehet szállni.
Testileg, lelkileg jó formában kell lennie! Melyik ruhájában lenne a legbiztosabban nyerő? Nadrág legyen vagy szoknya? Ha engedni akar a csábításnak, célszerűbb darab a szoknya, a hevület pillanatában elég nehézkes és illúzióromboló leráncigálni egy feszülő pantallót. Talán a legmegfelelőbb az áthajtós organza lenne, az égő pipacsokkal, attól még mindenki lázba jött. Sejtelmesen áttetsző, bokáig takarja a lábait, és nem kell csak egy kis mozdulat, máris félrecsúszik, hogy kivillanhassanak a combjai.
Egy piros lámpánál hosszasan kellett várakoznia s valaki megkocogtatta az ablakot. Összerezzent és idegesen fordult arra. Egy hajléktalan valamit lobogtatott felé, Vanda megrázta a fejét, hogy nem kér, mire a férfi ellenséges arccal kiköpött egyet az autó oldalára. Szerencsére a lámpa éppen zöldre váltott, az asszony megkönnyebbülve adott gázt és kényszerítette magát, hogy gondolatai visszakanyarodjanak az öltözékéhez, mintsem ezen a vérlázító viselkedésen rágódjon.
A pipacsos ruhához a fehér lakk tűsarkú lenne jó, de azt már képtelen lenne ma este viselni, marad tehát a puhabőr papucscipő, kényelmes és könnyedén tud benne iregni–forogni, incselkedőn odébb hussanni. Mit lehet tudni, milyen játékok lesznek! Ha már művész a drága, csak van valami izgalmas felvezető stratégiája! Bár voltak már e téren keserves csalódásai, sokszor éppen azok az emberek a legfantáziátlanabbak, akiktől ránézésre sokat remélt.
A smink is diszkrét lesz, hamvas barack púder, a szemét arannyal körülrajzolja és kész. Rúzst semmiképpen nem tesz fel, egyszer egy fotós barátja azt mondta, sok férfi visszataszítónak találja a csókolózást egy kirúzsozott szájú nővel. Így tehát, amíg nem ismeri meg az illető úriember ebbéli álláspontját, ehhez a véleményhez szokott igazodni s legtöbbször telibe talált, a férfiak tényleg nem szívesen kencézték össze magukat, főleg ha otthon hitves várta őket. Legtöbbjük ki is nyilvánította, jó, hogy nem rontotta el ajkai természetes üdeségét valami csúf lilával vagy vörössel.
Most már csak a parfüm kiválasztása volt hátra; kabalából valószínűleg azt fogja használni, amelynek az illatát Viktor nem bírta elviselni, azt mondta rá, hogy közönséges, már–már kurvás, és nem is érti, miért kerül belőle pár csepp egy vagyonba.
folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Józsa Mara
