8. fejezet
Ilona
Bódi urat letudván, Julka azon tépelődött, mit csináljon délután kettőig; akkor kezdődik csak Ilona műszakja. Keresett egy eldugott helyet s miután többszörösen meggyőződött róla, hogy senki nincs a közelben, a Bódi úrtól kapott pénz java részét bevarrta a párnába. Közben azt is kigondolta, hogy mivel tölti el a délelőtt hátralévő részét; felderíti a terepet, hogy hol találja meg az öngyújtó gazdáját. Ha napközben mégsem találná otthon, este könnyebben odatalál majd. Mert az öngyújtót visszaadja, ha törik, ha szakad s minél előbb, ha sikerülne, úgy lenne jó. Van amúgy is elég baja, legalább ettől megszabadulna!
Hóna alatt a párnával, komótosan sétafikált az utcán, meg–megállt a kirakatok előtt és vett magának egy fagylaltot is. Mehetett volna villamossal vagy busszal, nem zavarták őt az ellenőrök, mit vehetnének rajta, hogy nincs jegye, de nem sietett, sőt, nagyon is ráért.
Jó másfél óra alatt ért oda a házhoz, ahol az a finom hölgy lakik. Julka alaposan szemügyre vette az épületet, a cikornyás homlokzatot, az óriási tölgykaput. Megpróbálta benyitni, de még a díszes kovácsoltvas kilincset se bírta lenyomni, igaz, elég félénken próbálkozott, olyan akarom is, meg nem is módon, így hát egyelőre félreállt s várakozott. Már vagy fél órát téblábolt a ház előtt, az emberek jöttek–mentek körülötte, ő hol ide állt, hol oda, hogy minél kevésbé legyen útban, amikor egyszer csak nyílt a kapu és kijött valaki. Julka odaszaladt.
– Bemehetnék? – kérdezte bátortalanul.
– Kit keres? – kérdezte válaszul a nő.
– Thormássy Vandát…
– Őt csak este találja itthon, nyolc, de inkább kilenc körül… – mondta a nő és végigmérte Julkát, ugyan, mi közös dolguk lehet, ez volt a nézésében s meg is kérdezte. – Milyen ügyben?
– Elhoztam neki valamit, amit elveszített…
– Este, mondom, kilenc tájban, akkor próbálja meg… – mondta némi gyanakvással a nő és elment.
Julka ácsorgott még egy darabig, most már látta, hogy nem zárják a kaput, talán jó lenne bemenni, világosban megnézni, melyik lakást kell keresnie, de nem mert a kapuhoz közelíteni. Úgy érezte, most már, hogy tudja, nincs itthon a hölgy, nem lehet joga hozzá.
Dél lett, egyszerre több templom felől is hallatszott a harangszó, Julka visszaindult. Ilona ugyan nem lesz még a pályaudvaron, de majd leül egy padra, nézegeti az utasokat, egy állomáson mindig van látnivaló.
Nagyon elfáradt, mire célba ért, kinézett magának egy félreeső padot, letette a párnáját a karfára és csak úgy ültében ráhajtotta a fejét, gondolta, megpihenteti egy kicsit a szemeit. Este hétkor ébredt fel, a karfa nagyon nyomta a nyakát, a párna meg ott feküdt oldalt, a pad mellett. Felkapta gyorsan, és magához szorította. „Ej, Julka, Julka, micsoda hebehurgya nőszemély vagy!” – korholta magát. Egy kisebb vagyon van ebben a párnában, a jobb élet reményzáloga és úgy bánik vele, mint holmi filléres papírzsebkendővel. Odabotorkált a csaphoz, meglötykölte az arcát és ivott pár kortyot. Kissé kótyagos volt a hirtelen ébredéstől, a nyaka is sajgott rendesen és a szíve még mindig erősen kalapált a riadalomtól, hogy akár lába is kelhetett volna a párnának a rengeteg pénzzel. Éhes is volt, de ezzel most nem törődhetett, iparkodott Ilonához, közben egyre dörzsölgette a szemét, hogy nyíljon már ki rendesen.
Julka elég sűrűn látogatta Ilonát. Régóta ismerik már egymást, láttak jobb napokat is, meg szenvedtek is együtt. Julka, ha nem volt kedve hazamenni és éppen a környéken bóklászott, könnyen elhatározta, hogy felkeresi Ilonát, aki egy ideje már ezen a pályaudvaron dolgozott. Kemény akarattal változtatni akart a sorsán és bár, ahogy ő szokta mondani, sokszor visszacsúszott, de kimászik lassan a gödörből. Most van munkája, egy ideje albérletben lakik, igaz, ketten vannak egy szobában, de mégse az árokpart. Saját lakásról álmodik, s azt mondja, nem adja fel, még ha fényévnyire van is tőle. Ilona ötven év körüli asszony, kemény arcvonású, szigorú tekintetű, úgy tud nézni, hogy a kuncsaftok nemigen merik rendetlenül hagyni maguk után a fülkét.
Julkát állandóan korholja, és mivel úgy tartja, amire ő képes volt, azt más is meg tudná tenni, ezért jó tanácsokkal látja el. Próbálja vele megértetni, hogy Ferike olyan kolonc a nyakán, ami miatt soha nem fordul jobbra a sorsa.
– Hagyd a fenébe azt a naplopót! Csak magaddal törődj! Sokkal jobb életed lehetne, ha nem lógna rajtad!
Julka szokás szerint egykedvűen elhallgatja, amit Ilona mond, csak néha válaszol valamit.
– Szerezz egy állandó szállást, akkor találsz valami munkát is előbb–utóbb s ezzel már sínen is vagy. Csak jobb lenne!
– Jó nekem így is.
– Jó a csudát! Csak bebeszéled magadnak! Arra nem gondolsz, mi lesz veled, ha megöregszel, megbetegszel? Ha dolgoznál, lenne majd nyugdíjad, még ha kevéske is, de valamire az is elég. Á, minek is beszélek! Nem is figyelsz, mi?
Aztán elhallgatott, hallgattak mind a ketten. Ilona lehajolt a táskájához s addig kotorászott benne, amíg előhalászott valamit: egy banánt, egy csokit, egy szelet kalácsot s odanyújtotta Julkának.
– Tessék! De itt eszed meg a szemem előtt, nem annak a csirkefogónak adom!
S ha Julka nem ette meg, merthogy nem éhes, akkor bizony Ilona szigorú, keskenyre zárt szájjal visszavette tőle.
– Nincs mese! – mondta végezetül.
Igen, Ilona nagyon rendes, tényleg csak az a baj vele, hogy alkoholista. Elég sokáig tartott, míg valami isteni csoda folytán rá nem döbbent, ha nem akar az árokparton fetrengve élni s meghalni, változnia, változtatnia kell. És szerencséjére volt ereje hozzá, igaz, úgy, ahogy mondta, vissza–visszacsúszott, de végül is megérte, jó pár éve nem iszik már, eltekintve picurka eltévelyedésektől, amiket nagyon–nagyon restell mások –, de leginkább önmaga! – előtt.
– Szűzanyám! – ezzel fogadta most Ilona Julkát. – Mi lett veled?
Julka nézett rá kábán, mellbe vágta ez a fogadtatás.
– A Feri! Az tette, ugye? Mondtam én neked, hogy… De most már mindegy! – legyintett indulatosan. – Csak nyílna már fel a szemed és elzavarnád!
– Ő zavart el engem!
– Micsoda! Hogy–hogy ő! De tudod mit? Még így is jobb! – a tenyerébe fogta Julka arcát, forgatta jobbra–balra, miközben egyre csóválta a fejét.
– Jól van már, hagyjad, majd elmúlik! – unta el Julka és kiszabadította magát Ilona kezei közül.
– El! Aztán majd szépen el is felejted, és visszamégy hozzá!
– Dehogy megyek!
– Mért?! Tán nem volt rá példa?
– Ez most más!
– Mért lenne más? Volt még valami! Volt, ugye?
– Volt!
– Aztán mi? Mondjad már! Ne kelljen minden harapófogóval kihúzni belőled!
– Hát volt ott egy nő is! A Ferike új élettársa. Jól beszerezte magának a születésnapjára! …
Mert az volt tegnap, a születésnapja… a Ferikének…
– Gondoltam, hogy nem is a pápának! … Szóval erre van esze a félnótásnak?! De majd megbánja! Mert senki más nem lesz olyan bolond, mint te voltál, hogy előteremtettél neki mindent, amíg ő csak henyélt. Hanem a csudába vele! Veled mi lesz most? Mihez kezdesz?
– Még nem tudom, hogy mi lesz. Talán Sanyi úr megengedi, hogy ott aludjak a bodegájában… De a holmim…, azt oda nem vihetem a Köjál miatt…
– Hát betesszük ide – intett egy szekrény felé megértéssel Ilona.
– Akkor itt hagyhatom?
– Itt hát!
– Csak egy rövid időre ám, tényleg csak pár napra, addig biztosan kialakul valami…
Ilona bólogatott, Julka alázatosan folytatta.
– Akkor hozom is.
– Hozzad!
Julka kisietett a csomagjaiért, nagy nehezen kiráncigálta őket és bevonult velük a WC–be. Kutatva nézett Ilonára, hogy mit szól hozzá, nem találja–e soknak, de Ilona szótlanul nézte a nagy rakás mindenfélét.
– Fizetek is érte, nem kívánom ingyen… Tudom én, hogy más az üzlet és más a barátság. – nevette el magát zavartan Julka.
És hogy minél előbb túl is legyenek a dolgon, beletapogatott a zsebébe, de ott csak pár forintot talált. Letérdelt hát és kipakolta az egyik szatyrot: a maradék ennivalót, a két üveg italt s még néhány apróságot. Ezeket mind lerakta egymás mellé a WC kövére, míg nagy nehezen megtalálta a pénzeszacskóját. Kivett belőle öt darab százast és nyújtotta Ilona felé.
– Napjára egy százas elég lesz? – kérdezte kis aggodalommal. – Ennél tovább biztosan nem hagyom nálad…
Ilona szó nélkül elrakta a pénzt, koppanva csusszantak a köpenye zsebébe.
– Az mi? – kérdezte az üvegek felé biccentve.
Julka arra nézett, amerre Ilona, és nagyon–nagyon rossz érzése támadt.
– Ja, ezeket kérded? Ferikének tartottam, hogy ne kelljen éjszakának évadján pálinkáért loholnom az erdőn át. Mondtam én ezt már neked, nem?
– Mondtad, mondtad… És most mi lesz vele?
Ilona érdeklődését igen erősen felkeltették az üvegek, jó üzletet látott bennük s most azon tépelődött, hogyan is vezesse elő a kérését. Julkát meghökkente, jó lesz itt vigyázni, de akaratlanul is Ilona kedvére alakította a helyzetet.
– Elviszem Sanyi úrnak, ő majd eladja.
– Nálam is hagyhatod, eladom én! Itt sokan megfordulnak – csapott le villámgyorsan a másik.
Julka most úgy érezte, csapdába került. Ilona, hiába, hogy jó ideje nem iszik, mégiscsak alkoholista, tudta, kockázatos dolog odaadni neki a pálinkát, de ha nem adja oda, akkor könnyen meggondolhatja magát s akkor egy–két nap múltán viheti a cókmókját. Valami kifogást mindig lehet találni, ami ellen neki egy szava sem lehetne.
– Odaadom, de ugye, nem lesz belőle baj?
Ilona haragosan nézett, Julka érezte, most hajszálon múlik a csomagmegőrzés ügye.
– Miféle baj?
Julka már szívesen visszaszívta volna, amit mondott.
– Semmi… – vonult vissza rossz szájízzel.
– Ha elkezdted, mondjad csak!
– Hát, hogy… nehogy ám berúgjál!
– Hova gondolsz? Azt hiszed te, hogy én nem ihatnék, ha akarnék? Bármelyik boltban vehetnék italt, egy szekérre valót is. De nem akarok, érted, nem akarok! Magam miatt nem! Így tegyél te is! Lépjél ki a nyomorból, a kukázásból, a Ferikézésből… magad miatt, érted?!
Julka hallgatott. Nem, mintha nem lett volna hozzáfűznivalója, jaj, nagyon is volt, de ereje nem volt, hogy elmondja mindazt, ami benne kavarog.
Szó nélkül átadta a két üveget, a tekintetével végig kísérte, amíg Ilona betette őket a szekrényébe. Kicsit matatott még ott s amikor visszajött Julka kezébe nyomott valamit. Egy fekete pénztárca volt, finom bőrből. Julka nézte, forgatta, kinyitotta, széthúzogatta. Remek kis pénztárca volt, külön lehetett tartani benne a papírpénzt, külön a fémet és volt benne hely egyéb apróságnak is.
– Neked adom, az a zacskó olyan alpári!…Itt találtam az egyik fülkében, így üresen, nyilván elemelték valakitől… Le kellett volna adni, de ugyan ki találja meg a gazdáját! Most már a tiéd! No, rakd csak bele a pénzed, meglátod jobb lesz, mint az a piszkos zacskó.
Julka engedelmesen átpakolta a zacskóból a pénzét, nagyon tetszett neki a tárca, de még szokatlannak találta. Megpróbálta belerakni az öngyújtót is. Ilona, aki végig ott állt mellette, és élvezettel nézte Julka örömét, mohón kapott az aranytárgy után.
– Hát ez?
– Most akarom visszaadni.
– Visszaadni? Miért, hol szerezted te ezt? Csak nem csóresz–móresz, most meg beijedtél?
– Nahát! Hogy mindenki ezzel jön!
– Ki mindenki?
– Például a Bódi úr is… Mintha nem ismernétek!
– Jól van, no! Én se úgy gondoltam! De hát honnan van?
– Honnan, honnan? Egy előkelő hölgy adta nekem tévedésből.
Ilona kételkedve nézett Julkára.
– Pedig így volt! Odaadta nekem az egész doboz cigarettáját, ez meg benne maradt. Van már egy hónapja is, de akkor meg se néztem. Ez olyan különleges cigaretta, hogy eltettem a Ferikének a születésnapjára. De nem kerülhetett rá sor, hogy odaadjam neki, mert… Tudod, mért!
– Jól van, értem én, de mért akarod visszaadni? Neked adta, nem?
– Nekem hát! De csakis tévedésből adhatta!
– Ej, hát aztán! Én nem kuncsorognék vele, hogy visszaadjam.
– Aztán nekem mire kéne?
– Hát add el! Sok pénzt ér ez!
– Nem, Ilona! Becsület is van a világon!
– Hát te tudod! Pedig most, hogy így jártál, igazán rád férne az ára! De haladjunk most már! A holmidat ide, ebbe a nagyobb szekrénybe rakhatod, ehhez csak nekem van kulcsom…
Mire bepakoltak, Julkának indulnia kellett, ha nem akarja elszalasztani a finom hölgyet, neki kell előbb a ház elé érni. Nem akarta kockáztatni, hogy elkésik, este még kevésbé jutna be a házba, mint nappal, ezért elhatározta, hogy most buszra fog szállni.
– Várjál egy cseppet! – szólt utána Ilona. – Ha elrendezted a dolgodat, utána gyere vissza! Szállás ügyben most már úgyse tudsz intézkedni, ma éjszaka elalhatsz nálam. A szobatársam most éppen hazautazott.
– Köszönöm, Ilona! – mondta Julka fáradt mosollyal s tisztában volt vele, hogy nem sikerült kifejeznie a hálát, amit érzett.
Evelin
Vanda már majdnem hazaért, amikor megszólalt a telefonja. Evelin, a jogásza hívta.
– Merre jársz? – tudakolta.
– Mindjárt hazaérek. Valami gond van?
– Dehogy! Csak arról volt szó, hogy még ma átnézed a legújabb anyagot. Azt hittem, még idebent vagy.
– Ó, a csudába! Teljesen megfeledkeztem róla!
– Hát akkor majd holnap – fújt visszavonulót Evelin.
– Nem, nem, nem! Van még egy félórám, meg az se tragédia, ha késem a randiról. Máris fordulok vissza, rendben?
– Ahogy gondolod. De tényleg jó lenne holnap is, ez nem határidős, így nem is csúszunk semmivel.
– Már megyek!
– Minden aláírásra kész! – rakott Evelin egy nagy paksamétát Vanda elé. – A Fantáziával mi van?
– Nem érkezett visszajelzés, gondolom, rágódnak rajta. Egyébként meg Viktor biztosan azt várja, hogy mikor csörgök rá egy bocsival. De várhatja! Nekünk a jelenben nem lehet belőle hátrányunk, ugye?
– Nyugodt lehetsz! Alig aludtam az éjjel, egyre csak ezt fontolgattam, ezt latolgattam, ezerszer körbe jártam, nehogy valami hiba csússzon a dologba.
– És?
– Nem lesz semmi baj! Ami belátható, az mind kristálytiszta. Bár tudod, hogy előre nem kalkulálható fordulatok mindig közbe jöhetnek.
– Ne becsüljük már túl Viktort! Ő sosem gondolkodik, sosem konspirál, mindig csak az események után kullog, mitől táltosodna meg éppen most?
– Bocs, én csak, mint lehetséges variációt említettem. Itt kell aláírnod.
– Azért előbb átolvasnám!
– Természetesen… – mondta kissé megbántottan Evelin és indult kifelé – ha kérdésed lenne, a helyemen leszek.
– Reméltem is! – nézett rá Vanda némi ingerültséggel.
Fél óra alatt elolvasta az iratokat, s utána gyorsan aláfirkantotta mindet, majd felnyalábolta a paksamétát és átvitte Evelinnek.
– Átolvastam, aláírtam! Profi vagy, csillagom! Ne haragudj, hogy rád mordultam az előbb! Van valami, ami frusztrálttá tesz, de nem tudom az okát.
– Igen, ez látszik is rajtad. Karikák a szemed alatt, kis fáziskésések, indokolatlan ingerültségek. Pihenned kellene pár napot!
– Bizonyára igazad van, de mondd meg, hogyan mehetnék el nyaralni? Hagyjam a félig kész projekteket rátok? És különben sem lenne egy felhőtlen kikapcsolódás, ha lépten–nyomon rám csörögnétek, hogy mi legyen, hogyan tovább? Majd elmegyek pár hét múlva, amikor ezt a nagy munkát befejeztük, addigra még az is előfordulhat, hogy nem kell egyedül töltenem a szabadságomat.
– Úgy legyen! Egyébként mi volt tegnap este? Még nem is meséltél! Felszedted azt a szőrmókot?
Vanda felkacagott, de nem felszabadultan, a gurgulázása olyan volt, mintha nehéz akadályt tolna maga előtt. Hirtelen is hagyta abba s furcsa fejhangon szólalt meg.
– Szőrmók! Ez jó! Tényleg van benne valami! Találkám van vele ma este.
– Nocsak!
– Beszélgettünk egy jót, sok közös témánk volt. Mellesleg bábszínész, ez már egy jó pont nálam, imádom a művészféléket, valahogy más a világhoz való viszonyuk. Nekem az is imponál, ha egy kicsit őrültek, bár ez bábos nagyon is két lábbal jár a földön. Legalábbis eddig nem vettem észre rajta semmi abnormálist.
– Drukkolok neked, hogy jól alakuljon az este!
– Drága vagy! Tudod, akarom is, meg nem is. Nem kellemetlen ember, de mintha be lenne zárva bennem valami kapu és nem nagy a hajlandóságom, hogy kitárjam egy idegen előtt. Úgy kell nógatnom magam, hogy elmenjek a találkozóra, de ha győz a tagadó énem, akkor rám tör a kétségbeesés, hogy mi lesz velem. Nem, semmiképpen nem akarok egyedül maradni. A Viktorral való kapcsolatomban is sokszor éreztem magam szánalmasan kiszolgáltatottnak, amikor már nyilvánvalóvá vált, milyen arcátlanul bánik velem, de maradtak percek, órák, amelyek feledtették a keserves, átsírt éjszakákat.
– Én is egyedül vagyok, tudod, hogy hónapok óta nem volt pasi az életemben, de nem látom ilyen tragikusnak a helyzetemet.
– Na, ja! Tíz éve én se pánikoltam, ha nem volt partnerem. De most nagyon szeretném, ha végleg lehorgonyozna mellettem egy kibírható hímnemű.
Hallgattak egy sort, majd Vanda feltápászkodott s gúnyosan elmosolyodott:
– Megyek, meg kell próbálnom a lehetetlen, hódító bajadért varázsolni, ebből a félnyomorék öreganyóból, miközben igen nagy a kísértés, hogy egy pohár martini mellett megnézzek egy rózsaszín filmet, s utána álomba sírjam magam.
Visszament az irodájába, s amikor elment a titkárnője asztala mellett, észrevette, hogy éppen egy fax érkezik. Kíváncsian megállt a gép mellett, vajon mi lehet ilyen sürgős és kinek? Nem akart hinni a szemének, ahogy beleolvasott. Meg sem várta, hogy a teljes szöveg megérkezzen, a telefon után nyúlt.
– Evelin! Át tudnál jönni a szobámba?
A lány kisvártatva benyitott, arcán őszinte kíváncsisággal közeledett Vanda felé.
– Ezt nézd meg! – mutatott az asszony a zizegő szerkezetre.
Evelin közelebb hajolt s fülig érő szájjal nézett fel.
– Erre mondják, hogy teljes siker, nemde? Mivel győzted meg, hogy ilyen gyorsan reagált? És főleg, hogy így!
Vanda kétkedve ingatta a fejét.
– Lehet, hogy nekem már kezd kialakulni az üldözési mániám, de az az érzésem, hogy itt valami nem stimmel.
– Elolvastam, teljesen tiszta ügy. Melinda nagyon korrektül állta a szavát, felmondott egy szóbeli megállapodást a Fantázia Kft.–vel.
– Igen, ezt értem. De nem várhatott volna holnapig? Ez a nagyon sietős „bizonyítósdi” tesz gyanakvóvá. Vagy nincs igazam?
– Egyáltalán nincs! És ha megengedsz egy jó tanácsot, azt a szerencsétlen bábos embert ne gyötörd a kétségeiddel. Ha megkínál valami enni–innivalóval, nem biztos, hogy meg akar mérgezni.
Vanda lerogyott Anna székébe s esdeklőn nézett fel a jogászlányra, aki nem tudott mit kezdeni a helyzettel, szeretett volna már hazaindulni, mégis leült a másik székbe.
– Te nem ismered Melindát! Én igazán jó viszonyban voltam vele hosszú ideig, ám úgy három éve nagyon csúnyán viselkedett velem. Valami bálban voltunk, éppen csak pár hete ismerkedtem meg Viktorral s ez volt az első közös „fellépésünk”. Nagyon készültem, egy hetem ráment, mire kiválasztottam a megfelelőnek tartott ruhát, cipőt. Viktornak is mindenből újat vettünk, ha láttad volna, hogy fel volt dobva. Látom a szemeden, hogy rosszallod a dolgot, de mielőtt végképp elítélnél, le kell szögeznem, Viktor mindent maga fizetett. Akkor még nálam volt alkalmazásban és szabályos fizetés–előleget kért az ünnepi öltözékére. Ezek a nagyvonalú ajándékok, kényeztetések csak az utóbbi időben jöttek divatba nálunk, miattam, mert éreztem, hogy már nem a régi a kapcsolatunk s azt reméltem, ha elhalmozom mindenféle csacskasággal, akkor mellettem marad. Nos, visszakanyarodva a történethez, a bál napján semmi mást nem csináltam, csak készültem. Pakolások, masszázs, kozmetikus, fodrász, mire mindent végigjártam, teljesen kiszívta az erőmet. De tagadhatatlan, hogy meglett az eredménye a fáradozásnak, sikerült a teamnek bombaformába hozni. És ami a legfontosabb, megvolt az a bizonyos belső kisugárzásom, ami a szerelem ajándéka. Az ékszerem pedig: Viktor volt.
Amint beléptünk a bálterembe, éreztem a sok ránk szegeződő szempárt, köztük nem egy irigyen villogott. Hallatlanul jó érzés volt. Viktort körbehordtam, bemutattam sok–sok fontos embernek. Neki ez sokat jelentett, azért is örült annyira, hogy eljöhet velem, mert távlatokban gondolkozott s a terveihez a legfőbb tőkét az ismeretségekben látta. Melindához is eljutottunk. Ő már eléggé labilis volt akkorra, hatalmas szemeket meresztett az én szőke hercegemre és felszólította, ha jót akar, mindenképpen megtáncoltatja. A fiú zavartan mosolygott, később tőlem kért tanácsot, mit tegyen.
– Természetesen felkéred. Melindával nem jó ujjat húzni, ha meg kedves vagy vele, legközelebb viszonozni fogja.
A vacsoráig minden simán ment, a rettegett nagyasszony egy távolabbi asztalnál foglalt helyet, szerencsére mi háttal ültünk neki, így nem is láttuk, amíg ettünk. Pazar fogásokat tálaltak fel, minden remek lett volna, ha nem kellett volna állandóan az én fiúkámat navigálnom, hogy mikor melyik evőeszközt használja. A nagy készülődésben sajnos elkerülte a figyelmemet, hogy ilyen gondok is adódhatnak.
Megittuk a vacsorához felszolgált pezsgőnket, Viktor éppen valami kedves bohóságot suttogott a fülembe, amikor Melinda megjelent az asztalunknál. Úgy látszott, hogy neki csak italokat szolgáltak fel, olyan gyalázatosan el volt ázva. Erőszakosan követelte a táncot, amelyre ígéretet kapott.
– Kedvesem! Viktor az én lovagom, úgy lenne rendjén való, hogy előbb engem kérjen fel. – próbáltam leszerelni, főleg, mert láttam, hogy szegény fiú nagyon meg van rémülve. És teljesen érthető, ha nem az volt a szíve vágya, hogy élete első jelentős bálján egy részeg nőt vonszoljon a parketten.
– Te maradj csendben! – csapott felém a legyezőjével. – Ki akarod sajátítani egész estére ezt a kedves fiatalembert. Csúnya dolog! Jöjjön, nem eszem meg! Egyet táncolunk és visszajöhet a gonosz mostohájához!
Megragadta a fiú karját, és húzta magával. Tehetetlenül széttártam a karomat, talán jobb is így, táncolnak egyet, aztán megnyugszik. De nem így lett. A szám végén Viktor szeretett volna elköszönni, de Melinda nem eresztette, lejtettek a tangó után egy keringőt is s amikor elhangzott az utolsó taktus is, az én kis párom szó nélkül otthagyta táncosát és szinte menekült hozzám. Gyorsan beálltunk táncolni és hamar elvegyültünk a forgatagban. Viktor nagyon jó táncos, amíg összebújva, behunyt szemmel siklottunk a zenére, teljesen megfeledkeztünk az előbbi közjátékról. A tánc után kipirulva ültünk vissza az asztalunkhoz, újabb pezsgőt rendeltünk, és amíg arra vártunk, hogy a pincér kihozza, Viktor a kezemet csókolgatva szerelmesen nézett rám, én meg őrá.
Üldögéltünk egymásba feledkezve, s mint derült égből a villámcsapás, egyszer csak ránk omlott a világ. Legalábbis abban a percben úgy éreztük, pedig csupán Melinda volt. Ismét jött Viktorért, de elvesztette az egyensúlyát és ránk zuhant. Engem székestől felborított, Viktort pedig, aki segíteni akart, magára rántotta, képzelheted, ott fetrengtünk mind a hárman egymás hegyén–hátán, mint valami groteszk élőkép, miközben ez a nő részegen óbégatott, egyre azt követelve, hogy behajtja, amihez jussa van, és ő csak azért is táncolni akar az én fiúmmal.
Azt se tudom, hogyan tápászkodtam fel, a ruhám elszakadt, a hajam összekócolódott, a sminkem elmázolódott. A zene elhallgatott s mindenki döbbenten bámult ránk. Zokogva futottam ki, Viktor szélsebesen követett. Melinda, minden bajunk okozója, az asztal alatt kapálódzott, de ez egyikünket sem érdekelte. Ez volt életem legszörnyűbb estéje. – Vanda töprengve hallgatott egy sort.
– És mi lett azután? Bocsánatot kért?
– Ó, igen! Ragaszkodott hozzá, hogy megtéríti a káromat, én meg úgy gondoltam, miért is ne fizetné ki a tönkretett toalettemet, ha már az estémet elrontotta. Kimagyarázta, hogy gyógyszert szedett a torokgyulladására s nem lett volna szabad alkoholt innia, de ezt sajnálatos módon nem tudta.
– Hihető!
– Magam is úgy tettem, mintha elhinném, mégis megtorolta. Véletlenül nem én kaptam tőlük egy–egy zsíros üzletet, véletlenül későn jött az infó, vagyis betartott, ahol lehetett. De Viktort békén hagyta, sőt, mintha tudomást se vett volna róla. Elég sokáig neheztelt, de lassan visszaállt a régi béke, s amikor megalakult a Fantázia, nagy kegyesen néha–néha juttatott oda is pár csontocskát.
Vanda az órájára nézett.
– Uram Isten! Az hagyján, hogy lassan lekésem az első randevúmat ezzel a jobb nőre érdemes művészkével, de téged sem engedlek haza. Bocsika, ezerszer! Mentem, szia! – és választ sem engedve Evelinnek, felkapta a táskáját, slusszkulcsát és kifutott.
Vitte a lendület s maga is elcsodálkozott, milyen jó hatással volt rá ennek a régi emléknek a felidézése. Vajon, mert Viktorról beszélhetett, vagy mert jó volt újra megmártózni abban „a rég volt, igaz sem volt” boldogságban? Nem volt kedve ezen töprengeni, nehogy csalódást okozzon a megfejtés és most amúgy is csak az a lényeg, hogy elmúlt az a csúnya, rossz érzés, amely pár napja kísérte.
Belepillantott a tükörbe, rögtön meg is bánta. Ej, nincs itt mit csodálkozni! Ezen a veszett napon a szokásosnál is erősebb volt a tempó s a Viktornak küldött szerződésbontás rengeteg energiát szívott el és a hatása is erősen negatív volt. Na, és Melinda! Ő aztán az igazi energiavámpír! S micsoda utóhatása van! Semmit se aggódj, Vanda! Teljesen természetes a szürke karika a szemed alatt, s hogy alig állsz a lábadon és nem csoda, hogy a közelgő randevú sem tud felvillanyozni.
Megint ott tartott, hogy legszívesebben lemondta volna, vagy áttette volna egy más időpontra, csak nem akart a kezdet kezdetén csalódást okozni. De azt már előre tudta, hogy semmi esetre sem fog ott éjszakázni, odamegy, beszélgetnek, a férfi biztosan valami vacsoraféléről is gondoskodik, eszik pár falatot, utána illendőségből marad egy, esetleg másfél órát, aztán szépen elköszön. Ebbe a mai napba nemigen fér több. Ha a férfi többet remélt, az ő baja!
folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Józsa Mara
