9. fejezet
Julka második találkozása Vandával
Nem volt még nyolc óra, úgy gondoltam, éppen időben érkeztem a házhoz. Egy kövér asszonyság sepregette a járdát, félénken megszólítottam:
– Én ezt a hölgyet keresem…– mutattam neki a névjegykártyát. – Tetszett látni, hogy hazajött már?
Az asszony alaposan végigmért, de nem emelt kifogást, nem is faggatott, hogy miért keresem, csak annyit mondott kelletlenül: „Nincsen még itthon.” Így mondta és már fordult is el. Párat suhintott még a seprűjével, aztán bevonult a sötét kapualjba.
Fel s alá sétálgattam a ház előtt, s hogy jobban teljen az idő, megnéztem a szomszédos horgászbolt összes kirakatát, de a fél szemem mindig a kapun volt. Kicsivel fél kilenc után egy elegáns autó gördült a ház elé. Közelebb léptem s nem is csalódtam, ő szállt ki belőle.
– Kérem szépen! – szólítottam meg.
Ő rám nézett és az arca egészen elváltozott a rémülettől. Istenkém! Így elbánt velem a Ferike!
– Ne jöjjön közelebb!
– Én csak szeretném…
– Ne zaklasson, kérem! Ha nem távozik, rendőrt hívok!– sikoltotta és hisztérikusan toppantott hozzá.
Nagy ívben kikerült és befutott a kapun. Ott benn izgatottan hadart valamit valakinek, villanyt is gyújtottak s nemsokára megjelent a kövér nő egy nyiszlett kis „Miki egérrel”. Nekem legalábbis olyannak tetszett, ahogy a lámpa fénye hátulról rózsaszínűen átderengett a hatalmas fülein. Mindketten megálltak velem szemben a járdán és szúrós szemmel néztek rám, jobbnak láttam hát, ha csendesen odébbállok.
Bevallom, szomorúan jöttem el onnan, többször is visszanéztem, egyre azt remélve, hogy az előkelő hölgy ismét megjelenik s utánam szól. Nagyon szerettem volna már letudni ezt az öngyújtó–históriát, hogy a saját dolgaimmal tudjak foglalkozni. Még jó, hogy Ilona befogad, még ha csak egy éjszakára is.
Vanda második találkozása Julkával
Ahogy sebtében számolgattam, ha semmi nem akadályoz, mindössze egy szűk órát, ha késni fogok. Beálltam a ház elé s nem akartam hinni szememnek. Nem, ezt már mégse! Istenem, mit vétettem? Az a nő futott felém, aki jó néhány héttel ezelőtt a villamosmegállóban kiragadta a kezemből a cigarettámat, benne az aranyöngyújtómmal. És ezek után még van mersze idejönni! Ilyenek ezek! Lehet, hogy a cimborái is lesben állnak? Arra számítanak, hogy gyanútlanul kiszállok, elveszik tőlem a slusszkulcsot, aztán gyorsan kereket oldanak, nekem meg volt autóm, nincs autóm. S jó, ha beérik ennyivel! Különben mit akarhatna tőlem, mert hogy rám várt, az fix.
Na, most mitévő legyek? Nem ülhetek a kocsiban, amíg jön valaki ismerős, lehet, hogy egy fél éjszakán át itt kuksolhatnék. Nem tehetek mást, ki kell szállnom, ha nagyon nagy lesz a baj, legfeljebb majd sikítok.
Nyugalmat erőltettem magamra és határozott mozdulattal bezártam a kocsit, ő közben motyogott valamit. Rápillantottam s egészen elborzasztott a látvány; csupa zúzódás volt az arca. Talán azért verték meg, mert nem akarta a többieket idevezetni! Ijedtemben rákiáltottam, rendőrrel is fenyegetőztem, aztán megkerültem az autót és beszaladtam a kapun.
Szerencsére ott volt a házmester, megkértem, hogy azt a nőt be ne engedjék, se egyedül, se mással.
A liftben éreztem, a szívem majd hogy ki nem ugrik a helyéről. Át kell gondolnom ezt a helyzetet, az is lehet, hogy bejelentem a rendőrségen, bár kétséges előttem, tudnak–e tenni valamit. Majd ha vér folyik, de addig? És most aludjak itthon? Istenem, micsoda kerítő a félelem! A végén még ezért maradok reggelig a színésznél. Ha sejtené szegény!
Kiszálltam a liftből és hallgatóztam egy kicsit. Nem hívta senki, a lépcső felől se hallottam semmi mozgolódást, most tehát nem jutott be. De holnap? Vagy azután? Most már sose lesz nyugalmam?!
folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Józsa Mara
