Költő-bor, bor-vers.
Ezek a fogalmak nem is állnak oly távol egymástól.
A bordal ugyanis ősi lírai mőfaj, amelyet a népköltészet is ismer. Eredetileg olyan dal, amelyet ivás közben énekeltek, s amely a bort, a borivást magasztalta.
Anakreóni sorok:
anakreóni hetes: három és fél jambikus sor: u – u – u – u
anakreóni nyolcas: egy anapesztust két és fél jambus követ:
u u – u – u – u
Anakreón órori görög költő művelte versforma, 7 szótagú jambusi mérték.
pl. „A halánték deres immár, a haj őszül koponyámon…”
Anakreón (Kr. e. 572ő-487?)
Görög költő.
A teószi költőnek csupán töredékei maradtak ránk. A iambosz és az elégia műfaján túl monódikus dalai (meloszok) alapozták meg hírnevét. Ión iamboszban verselte meg érzelmeit az ismeretlen lányhoz (Egy lányhoz, Engem a szerelem…), a bor mámorához (Bordal), a cimborákhoz szóló, jambikus vagy trochaikus hetes, nyolcas ritmusú verseiben. A bor és a szerelem költője a szépet, a természetest énekelte meg, verseiben nyoma sincs politikai témáknak (Gyűlölöm…). A későbbi európai irodalomra inkább az utánzatok (Anakreonteia) révén hatott.
/enciklopedia.fazekas.hu/
Ír a szerelemről és a boldogságról
Intonációja: könnyed, tréfás, játékos, más versei elgondolkodtatóak.
Életfilozófiájának tartja, hogy az élet szép a szerelem nagyon fontos az
embernek és az életerő valamint a boldogság.
Az ember arra született, hogy vegye az akadályokat, és ő irányítsa saját életét.
Az ember élete nem az istenektől függ.
http://k2.jozsef.kando.hu/~guczi/MAGYAR/DANYO/goroglira.doc
A monódikus líra (személyes dal) korabeli nagyja: Anakreón, a perc boldogságában feloldódó ember érzelmeinek költője.
Az előázsiai lőd birodalom, amellyel a csatározások ellenére viszonylag békésen megférhettek a part menti görög poliszok, a VI. század közepén megdőlt. Az új ázsiai nagyhatalom, a perzsa birodalom seregei i. e. 546-ban elfoglalták a görögök által is megcsodált fővárost, Szardiszt, s tovább nyomultak előre, nyugat felé. Mind több és több polisz sorsa pecsételődött meg, amelyeknek ión lakossága sokkal jobban értett a kereskedéshez, a békés termelőmunkához és az élet örömeinek élvezéséhez, mint a háborúzáshoz. Phókaia és Teosz lakosai elmenekültek, hogy új hazát keressenek, s az utóbbiakkal tartott a fiatal Anakreón is. A thrákiai Abdérában telepedtek le, ahol új megpróbáltatások vártak rájuk. Itt írta első verseit a költő. Nemcsak a szinte állandó létveszedelem ihlette meg: egy-egy hasonlatában öregkoráig melengette második hazájának képeit. őis harcolt Abdéráért, de bizony elég dicstelenül: Arkhilokhoszhoz és Alkaioszhoz hasonlóan eldobta a pajzsát, s bár megsiratta egy hősi halált halt barátját, tréfás iróniánál többre nem ihlette saját kalandja. Búba merült hazájának emléke sokáig sajgott a szívében, de az új élmények, bánatot feledtető szerelmek begyógyították ezt a sebet is.
Később Szamosz tehetséges és nagyvonalú türannoszának, Polükratésznek az udvarában lelt otthonra, akárcsak Ibükosz. Szíves megbecsülés és gondtalan jólét jutalmazta mővészetét. Verseit átszövik a finom célzások Polükratészre; anélkül, hogy közvetlenül állást foglalna a politikai kérdésekben, érződik hangján az őszinte hála és tisztelet.
A nem hivatalos elismerést szép keblő leányok és sudár ifjak adták meg számára. A fiúk között Kleubulosz volt legfőbb szerelme, nőviszonyait a kölcsönös csapodárság jellemezhette. Gyors fellángolás, játékos kétségbeesés „viharzott” lelkében, s a testi örömök imádatában inkább magába a szerelembe, mint egyik vagy másik kedvesébe volt szerelmes.
I. e. 522-ben meggyilkolták Polükratészt, s a költőt ekkor Athénba vitte útja, ahol Peiszisztratosz fiai álltak – ugyancsak türannoszként – az állam élén. Anakreón életformája nem sokat változott. Athénban is a fejedelmi udvar vendégeként élvezte Aphrodité kegyeit, és öntötte dallamos sóhajokba fájdalmait. Hol végződött a valóságos élmény, s hol kezdődött a szív és a lant játéka – ki tudná megmondaniő Hogy imitt-amott tényleg átélt eseményben, kalandban gyökerezik költészete, aligha kétséges. Egy bizonyos „ádáz Artemónt” kifigurázó verse arkhilokhoszi elevenségő, másutt magától értetődő természetességgel vetíti elénk mindennapos életepizódjait. A „gyöngéd” szó nemcsak egyik leggyakoribb, de legjellegzetesebb jelzője is.
Verseinek pontos kronológiáját nem lehet megállapítani, de magukból az egyes darabokból úgy tűnik, hogy az elvontabb, bölcselkedő, a szerelmestárs helyett Erószt megszólító verseket inkább férfiúsága alkonyán írhatta. Ekkor már csak pillanatokra csillan fel egy-egy bájos arc és test a játék, a hibátlan ritmus, a rímmel kacérkodó és szökdécselve változatos metrum szalagjai közül – a nők és ifjak helyett a kis Erósz, maga a szerelem ejti rabul, őt énekli meg.
Pillanatfelvételbe sűrített vallomások, ragyogó metaforák – ki bánja, hogy van-e mögöttük szamoszi vagy athéni ifjú vagy leány? Egy „édesen éneklő kicsi fecske”, egy szép természeti kép tüstént Erószt varázsolja a költő elé, keserédes vágyat és szomorúságot keltve szívében, ősz fürtjei láttán sem irgalmazva.
A poliszok világpolgáraként élt mindvégig. Megfordult a thesszáliai udvarban is, s nyolcvanöt éves korában Teoszban, szülővárosában halt meg. Politikai téma szinte csak negatív értelemben bukkan fel nála, mintha huncut fintorral utasítaná el, mondván:
Ki szívesen csatázgat, megengedem: csatázhat…
Még a iambusok táncos rendje, a két sor bukdácsoló befejezése is a hányaveti közömbösséget érzékelteti. Van azonban Anakreón önös életbölcseletének igazán mély árnyalata is: a képmutatás elítélése. őazt dalolta, amit érzett és vállalt. Igaz, sem tág, sem különösebben mély nem volt ez az érzelemvilág, de legalább tiszta, s nyilván nem ok nélkül fakadt ki egyes költőtársai ellen egyik epigrammájában:*
Nem szeretem, ki a telt keverő közelén iszogatva
háború könnyfacsaró harcait emlegeti;
csak ki a Múzsák s Aphrodité ragyogó adományát
föl-fölidézve mulat s bölcs szava szép szerelem.
(Devecseri Gábor fordítása)
A „semmit se túlozz el” felfogást osztotta, sok más görög költőhöz és filozófushoz hasonlóan. Még a borkeverés szabályát is – akárcsak Alkaiosz – rituális óvatossággal szabta meg: egy rész borhoz két rész vizet kevertetett. Üdítően jóízű lehet azonban az az ital is, amelyben – mondjuk – 1: 3 a bor és a víz aránya. Ilyen képletbe lehetne foglalni Anakreón költészetének és az ún. anakreóni daloknak a viszonyát.
A „teoszi öregnek” óriási hatása volt a későbbi korok költészetére – nem is annyira a görög demokrácia virágkorában, amikor a szabad polgárok megvetették az apolitikus elzárkózást, hanem a hellenizmus és a római hódoltság idején. Ismeretlen költők írtak ekkor verseket, Anakreónt utánozva tárgyválasztásban és stílusban egyaránt. Nem kisebb poéta, mint Theokritosz nyitotta meg sorukat, de a többi hatvan „anakreóni dal” angyalian csacska igénytelenségét csak itt-ott feledteti az üde vagy frappáns fogalmazás. Erósz csínyjeiről szóló csacsogások, méhecske, tücsök, virág, tavasz édes – vagy inkább édeskés – leírásai, melyek csakúgy a szerelmi játék és szenvelgés kiegészítői, mint egy-egy közbeszőtt mítoszrészlet: ezek a szokványig ismételt eszközök és megoldások kergetőznek az anakreóni dalokban. Gondosan felépített díszletek, görögtüzes csillámok – „csak” a szenvedély, az élet fakult meg bennük. Leegyszerűsödött a dalok ritmusa is (mindössze két metrumot variálnak a költők), a hosszabb versek szerkezete pedig terjengősre lazult. Az utánzás helyenként mégis kiválóan sikerült, egy-egy dalt röstelkedés nélkül vállalhatott volna magáénak a jó fél évezreddel korábban élt Anakreón is.
(Falus Róbert: Az antik világ irodalma – A korforduló költészete)
Legutóbbi módosítás: 2019.11.12. @ 14:54 :: Koczeth László
