Tisztelt Hallgatólagosság!
Egy dolgot mondanék mindjárt, mondom is, mi a fenének beszélek feltételes módban, mikor úgy is, ha kell, ha nem. Egy dolgot, kezdem a tizennyolcadikkal, a közepén. Tehát én nem, de mégis, bár ki tudja, miért én is, de mégse. Már nem úgy nem, hogy nem, csak mégis, talán. Kényszer az egész. Lereagálnám (reagálom is) a konfekciót, akarom mondani, de csak szeretném, mert nem tudom, de csak akarom, konpekció. Koncekcipó. Annak az anyját, aki ilyen szavakat, meg hogy kitanálta. Innentől kezdve elfogadható, nem nekem, de a szervezetemnek, meg a választósági kerületemnek se. De azonban majd pedig, továbbá egyébként, viszont esetleg, sőt netán, de lehet, hogy végül is lényegében. Dióhéjban, csak kókusz. Márhogy a dió.
A véleményezésileg előadottakat lényegileg se értettem, alapilag meg úgyse. Amúgy meg máskülönben, azonban viszont de, így tehát nem. Persze igen, csak látszólagosan procsetk. Protekj. Projetk, na, most majdnem, de mégsem igazán. A holdkóros nénikéteket ezzel a sok modernizációval, ugye tudok én folyamatosan is.
Adósságállománykezelésileg az az ábra, hogy görgetésileg igen, lerendezésileg a fenét, vagy esetleg, de csak hat ciklus múlva. Ha kézzelfogható anyagilagos eszköz generációzódott, ide vele, mer’ az nem kis, hanem nagy, sőt bazi. Hogy mennyi, mindegy, de annyi minyima. Makcima nyics. Mi dógozunk, vezessük. A város meg hagyja. Én azér vagyok, hogy te ne is legyél. Na végre, ez összefügg. Jól megciceróztam a lereakciómat.
Ha nem értettétek, nem a tietek. De azonban már pedig az baj. Én sem tudom, hol vagyok. Csak lényeg, hogy itt. De hogy minek?
Köszönöm. Netalántán, esetleg. Ércsük?
Legutóbbi módosítás: 2008.04.10. @ 11:56 :: Nagyajtai Kovács Zsolt