Kora este volt, amikor Kiskirályházára értem. Szeptember közepét írtunk, a nappalok még melegek voltak, esténként azonban érződött már az ősz figyelmeztető hűvöse. Egy szál ingben voltam, eszembe jutott, hogy a zakómat benn hagytam a hivatalban, érte kéne menni. A hivatalba… oda is már csak mint vendég mehetek, vagy mint valami bukott gyászhuszár, levitézlett főmufti vagy mit tudom én kicsoda. Még szerencse, hogy soha nem akartam semmiféle főmufti lenni és reméltem, viselkedésem folytán soha nem is nézett senki annak. Mindegy, a zakómért akkor is be kell mennem, ha én lettem volna az első zakótalan miniszter a zakósok minisztériumában, csak ma már nem lehet, mert a hivatal zárva van. Majd holnap szólok a Gulyás Petinek, hogy hozza már ki onnan lesz olyan kedves. Hogy egészen meg ne fagyjak, útba ejtettem a kocsmát kizárólag melegedés céljából, mert a Liza házáig vezető út megtétele még legalább öt percet vett volna igénybe, azalatt meg biztosan feldobtam volna a pacskeromat. Ilyen és ehhez hasonló okosságokkal győzködtem magam a kocsmalátogatás helyességét és időszerűségét illetően, az igazság azonban az volt, hogy amúgy sem tudtam volna az üres házban mihez kezdeni magammal, és társaságra vágytam. Emberekre, akik ezt az egész hülye mai napot — legalább a végén — elviselhetővé tudják számomra tenni. Olyan emberek társaságára volt szükségem, akik a maguk egyszerűségével sokkal bölcsebbek tudnak lenni azoknál, akiknek negyvenhat ilyen irányú iskolájuk és tanfolyamuk volt, akik az élet igazságait és igazságtalanságait tényként képesek tudomásul venni, nem pedig érdemként vagy csapásként felfogni és a maguk természetességével tudják ezen tényeket kezelni. Pontosan annyit beszélnek róla, mint amennyit a téma feltétlenül megkíván, nem többet és nem kevesebbet, de szavaikból a megértés és az együttértés tükröződik. A falubeli emberek többsége ilyen volt és én ezt a többséget nagyon szerettem.
Beléptem a kocsmába, kellő hangerővel üdvözöltem mindenkit, hogy jól hallják, és nehogy azt mondhassák egyesek, hogy „Na né’ mán, ennek a Gyulafinak se lehet mán a zórát se elérni egy lekváros piszkafával se!” Fogadták a köszönésem illően, de valami a belépésem pillanatában már feltűnt nekem. Hirtelen csönd lett a kocsmában és minden tekintet rám szegeződött, ez pedig nem volt megszokott gyakorlat egy ilyen intézményben, különösen nem estefelé, amikor a falu minden valamirevaló férfinépe (egyesek megengedve maguknak azt a luxust, hogy asszonykísérettel) kötelességének érezte a település politikai és kulturális eseményeit halaszthatatlan napirendi pontként megtárgyalni. E tevékenységükben még Rézsü Rezső sem akadályozhatta meg őket, aki pedig — bár tőle magától egészen független okoknál fogva — állandó kísérleteket tett erre vonatkozólag. Rézsü Rezső ugyanis időnként szükségesnek látta a székéről felállva riogatni a tisztességes lakosság jelenlévőit azzal, hogy véleményét hangosan kinyilvánítani igyekezett. Ez azonban mindig kudarcba fulladt, mert Rezső rendszerint valamelyik vendég ölébe esve próbálta meg véleményét kifejteni, amit az éppen illető vendég nem vett jó néven. Humanitárius okoknál fogva talpra állították Rezsőt, és nem foglalkoztak vele tovább.
Rézsü Rezső egyébként igen hangzatos nevét onnan kapta, hogy állandóan volt valamekkora és rendszerint kritikus szögben való lejtése valamilyen irányba a függőlegeshez viszonyítva az éppen aznap elfogyasztott pálinka mennyiségének hatására és függvényében, melynek változására a függőlegessel bezárt szög egyenes arányban nőtt vagy csökkent. Az esetek nagy részében előre vagy hátra akart dőlni, ilyenkor mindig úgy nézett ki, hogy orrabukik vagy hanyattesik, az utolsó pillanatban azonban mindig elkapta a súlypontot és a hintázás kezdődött elölről. Ritkábban, de megesett, az oldalára dőlt, ezen esetekben többnyire padlót is fogott, ahonnan fennhangon azt hirdette, hogy ő most éppen Lev Jasin és káprázatos védést mutatott be a jelenlévő nagyérdeműnek, akik sem akkor, sem azelőtt, következésképpen azután sem foglalkoztak különösebben emberfeletti teljesítményével, néhány jobbérzésű derék tag azért segített neki lábraállni.
Feltűnt tehát némi várakozással teli csönd a kocsmába való belépésemkor, de nem különösebben zavartattam magam emiatt.
— Na mi újság, cimborák? — kérdeztem azért kissé megilletődve. — Mi ez a nagy hallgatás, naplopók?
— Hallottuk, hogy a Pipi… izé, Alízka beteg és hogy kórházban van — jelentette a naplopók szóvivője, Kádár Bertalan, aki nevével ellentétben sem rokona, sem ismerőse nem volt senkinek, ellenben a falu öreg bölcsei közé tartozott. — Aszogyák itten egyesek, hogy alkoholmérgezése van. Gyulafi úr, te tudod az igazságot. Igaz ez? — nézett szúrósan rám az öreg.
Pár másodpercig álltam a tekintetét, őszinte érdeklődést véltem felfedezni benne. Nagy levegőt vettem, felhajtottam a pultra kikészített pohárból az italomat és végignéztem az ottlévőkön.
— Nem — mondtam halkan, de határozottan. — Ez nem igaz. Tényleg kórházban van, az első orvosi vélemény szerint tüdőgyulladása van, ha igaz… Egyelőre én sem tudok sokkal többet. Pár nap múlva okosabb leszek — reménykedtem és közben az száguldott át az agyamon, hogy vajon hazudtam-e én most itt ezeknek az embereknek? Arra a következtetésre jutottam, hogy nem, mert hiszen az, hogy Gaál doktor barátom nevén nevezte Liza betegségét, az még nem jutott el igazán a tudatomig, tehát nem is tudhatok róla. Más kérdés, hogy a doki megmondta, de attól még ez nem tudatosult bennem és addig, amíg nem végleges, addig lehet tévedés is. Az igazság persze az, hogy az eszemmel felfogtam Liza tüdőrákját, de amíg azt nem látom visszafordíthatatlannak, addig az ember örök optimizmusa folytán bízik a gyógyulásban néha még a lehetetlenség szintjén is. Ezért gondoltam úgy, hogy nem hazudtam az embereknek, legfeljebb nem kötöttem mindenkinek az orrára néhány olyan körülményt vagy információt, amelyek nem tartoztak rájuk. Ezek az emberek a maguk módján szerették Lizát, a társaságukhoz tartozott, velük élte napjai jelentős részét még akkor is, ha viszonylag keveset kommunikált velük és inkább csak csöndben figyelt, hallgatott. Miért nem tartozik rájuk akkor Liza mostani állapota? Úgy gondoltam, azért, mert ez pillanatnyilag magánügy, vagy ha nem is csak magánügy, de legfeljebb a kettőnk ügye. Lizáé és az enyém. Ha majd többet tudok róla, és egyáltalán fölfogtam, hogy mi a helyzet, akkor majd úgyis elmondom nekik, de addig minek?
— Miért mondtad, Zoltánka, hogy „ha igaz”? — forgatta poharát Liza egyik szomszédja.
— Azért, mert én sem tudom pontosan és én is csak reménykedem, hogy „csak” tüdőgyulladása van és hamarosan felgyógyul. Még millió vizsgálat van hátra ahhoz, hogy egyértelmű diagnózist állítson fel a kezelőorvosa — zártam le egy kézmozdulattal a további ez irányú kérdéseket. — Most viszont én kérdezek valamit, lókötők. Ki terjesztett olyat, hogy Liza alkoholmérgezéssel van kórházban?
Az ilyenkor szokásos kép most sem maradt el. Hümmögés, hámmogás, vakaródzás, fészkelődés a székeken vagy a talpakon.
— Na mi lesz, uraim, megnémultunk talán? — nógattam őket. — Akkor segítek. Rozál volt az?
Újabb kínos másodpercek, majd végül Cserepes Jóska, Liza szomszédja szólalt meg.
— De nem hittük el neki… izé… szóval mondtuk is, hogy Alíz mostanában szeszt nem is ivott, csak szódavizet meg üdítőt meg… szóval csak ilyen trombitanyálat.
— Nem szódát, hanem ásványvizet — pontosítottam.
— Azt, azt, aszondom én is.
— Hogy került ide Rozál? — firtattam kitartóan.
— Begyütt és téged keresett. Ebédidőbe’. Aszonta, hogy fontos ügybe keres. Aztán mikor látta, hogy nem vagy itt te se meg Alízka se, akkor előjött evvel a marhasággal. Nem vót vagy sikere, úgyhogy el is húzta a csíkot hamar.
— Azt nem mondta, hogy miért keres? — kíváncsiskodtam.
— Nem — felelte kelletlenül Cserepes. — Azt nem mondta — feszengett tovább —, csak azt, hogy állítólag te ki vagy rúgva a hivatalból, és hogy mán éppen ideje vót — nyögte ki szegény és igen nagy figyelmet fordított a vele szemben látható sörreklám tanulmányozására.
Mély csend szállta meg a kocsmát, mindenkinek támadt valamilyen igencsak sürgős és haladéktalanul végrehajtandó elfoglaltsága. Ki rágyújtott, ki orrot fújt, ki dobolt az ujjaival az asztalon és nekem sem jutott eszembe semmi okos dolog.
— Zoltánka — törte meg a csendet Kádár Berci bácsi. — Sejtjük mink, hogy mi történt ott a hivatalban, mi ott a baj. De arra kérünk, ne menj el, maradj itt köztünk. Te rendes ember vagy. Hiányoznál nekünk, és ha tudunk, segítünk neked.
Sorban mindegyiküknek belenéztem a szemébe, bíztatást, jóindulatot, együttérzést olvastam ki belőlük.
— Köszönöm — mondtam halkan.
Egycsapásra megszűnt a csend, a feszültség feloldódott. Egy hosszabb mondattal megköszönni érkezésem sem volt Berci bácsi szavait, de ezek az emberek el sem várták ezt. Ők elmondták azt, amit gondoltak és ezt így tartották helyesnek, ennyi nekik elég is volt. Eddig is tudtam, de most újabb bizonyságot szereztem arról, hogy az egyszerű átlagemberek sokkal okosabbak, mint amilyennek jónéhányan tartják őket.
Ezután még ittunk pár pohárral, hétköznapi dolgokról beszélgettünk, nevetgéltünk, viccelődtünk, majd szépen hazatértünk és eltettük magunkat holnapra, mert akkor is lesz nap.
*
Ha nem is éppen frissen, még kevésbé vidáman ébredtem másnap, azért csak felkeltem valahogy a megszokott időben. Miközben zuhanyoztam és borotválkoztam, régi jó szokásomhoz híven számba vettem aznapi teendőimet és igyekeztem azokat memorizálni, miközben valamiféle helyes sorrend betartására is ügyelnem kellett. Még az is eszembe jutott, hogy igaz ugyan, hogy ma szombat van, de az év végi ünnepek miatti kavarodás még nagyobbá tétele érdekében ma munkanap van, csak azt nem tudtam, hogy most éppen mit dolgoznak le a munkaviszonyban álló szerencsétlenek, magyarul nem tudtam, hétfő szerint működik a világ, vagy péntek van szombaton. Annyira azonban nem is tartottam lényegesnek, az volt a fontos, hogy munkanap szerint üzemelt az ország. Megállapodtam tehát magammal, hogy mindenekelőtt bemegyek a hivatalba, mert nem vagyok én onnan kitiltva és egyébként is alá kellett írnom egy csomó hülye papírt, ami gyakorlatilag a halálos ítéletemmel volt egyenértékű kategóriában.
Elhozom a zakómat is, mert az fontos. Utána bebumlizok a városba, hazamegyek és hozok magammal magamnak néhány nélkülözhetetlen ruhadarabot. Szegény Lőrincze Lajos. De hát hogy mondjam, hozok magammal nekem? Ez még rosszabb. Hozok magammal néhány részemre nélkülözhetetlen… ez még fertelmesebb. Ott egye meg a fene. Tehát ing, nadrág, gatya stb. Ilyenkor úgysincs otthon senki és a kulcsom még megvan. Majd hagyok Zsókának egy cetlit, hogy én voltam a betörő, aki kirámoltam a lakást. Ezután betrappolok a kórházba, fülönfogom Edit főnővért és kikérdezem arról, hogy mi a fenét karattyol össze-vissza mindenkinek a betegekről ahelyett, hogy az őrá is vonatkozó titoktartási kötelezettségének tenne eleget. Ezek után elengedem a fülét neki és bemegyek Lizához. Ha onnan kijöttem, bemegyek Gaál doktor barátomhoz, bár az meg mintha motymorékolt volna valamit arról, hogy ő ma szabadnapos. De ki ez a Gaál, próbarendőr? A fene a dógát, egy főorvos ne legyen szabadnapos akkor, ha én megyek hozzá. Beszélnem kell vele, hogy mi nekem a dolgom, ha Liza hazajön, mire vigyázzak, mitől óvjam, mit engedjek meg neki és mit ne és így tovább, és így tovább… Áhh, nem nekem való ez az egyedüllét.
Ritkuló hajamat helyes irányba állítottam egy fésűvel, megvető pillantást mértem a tükörből rám vigyorgó pofára és mielőtt belebonyolódtam volna abba, hogy mért is haragszom magamra, kiléptem az ajtón, bezártam és halált megvető bátorsággal elindultam a hivatal felé.
*
Nem is vártam mást. Egész úton szinte éreztem, hogy az első ember, akivel a hivatalban összeakadok, az vagy Tereza lesz vagy Rozál, bizonyos Murphy nevezetű derék törvényalkotó jelenleg is érvényes rendelkezése nyomán. Ennek megfelelően beléptem a folyosóra és az ajtószárnyat kis híján nekivágtam Terezának. Máris sajnáltam, hogy olyan óvatosan nyitottam be.
— Óóóó, Zoltánka, nini csak! Sziaaa! — csacsogta a kedves. — De örülök, hogy látlak!
— Én nem is értem — morogtam —, mindenki azt hiszi, hogy én egy főfoglalkozású örömszerző vagyok, és ezért mindenki mennyire örül nekem. Te azért olyan nagyon ne örvendezzél. Add elő a papírokat, amiket alá kell írnom és aztán itt se vagyok. Értve vagyok? — meresztettem rá a szememet.
— Annyira sajnálom, ami történt — fuvolázta mély együttérzéssel Tereza. — Igazán nem is így…
— Ha még egy szót szólsz, kimegyek az utcára, leszedem a Köztársaság lobogóját a homlokzatról, és a nyelével agyonverlek. Nem, azt azért mégsem, zászlógyalázás miatt nagyon elítélnének. De a budiban van egy seprű, az is megteszi. Érted, amit mondok?
Nem volt több szó, csöndben elolvastam és aláírtam a papírokat, miután nem találtam bennük semmi olyat, ami nem lett volna megfelelő. Gulyás Petinek és Vértes Magdi barátnőmnek sietve beköszöntem az irodájukba, a saját volt irodámból kihoztam a zakómat, Rozállal szerencséjére nem találkoztam, így hát további akadályoktól mentesen hagytam el az épületet.
*
Ünnepélyesnek tehát éppen nem volt nevezhető a búcsúm a Községházától. A leginkább az esett rosszul, hogy a jegyző szinte ijedten bujkált előlem mindaddig, amíg a hivatal levegőjét rontottam. Legalább kijött volna köszönni. Tettem én tán annyit ezért a nyomorult faluért, hogy ennyit minimum megérdemeltem volna. A polgármesterre és egyben a falu vezetésének mentalitására pedig jellemző volt, hogy a poméval három nap eltelte után találkoztam először a kocsmában, vizenyős tekintetét rám emelve közölte, hogy ő nem is tudta, hogy kirúgtak, azt gondolta, beteg vagyok. És ez az ember volt a falu első embere…
Egyébként nem volt túl sok időm eddig a menesztésem körülményein elmélkedni, mellékesen, de nem másodlagosan megjegyezve szerencsére. Mert ha kicsit is odafigyelek és van időm ilyesmivel foglalkozni, az indokokat és a körülményeket figyelembe véve nincs az a bíróság, amelyik ne nekem adott volna igazat. Ahhoz persze föl kellett volna jelentenem a munkáltatómat a munkaügyi bíróságon, különös tekintettel az indoklás nevetséges voltára. Az igazság azonban az volt, hogy sem időm, sem energiám, legkevésbé pedig időm nem volt ezzel a dologgal foglalkozni, mindenek felett Liza volt számomra a legfontosabb. Mindezek mellett akaratom sem igen volt hozzá, mert tudtam magamról, hogy úgysem tudnék megváltozni, én ebben a faluban így ítéltem meg jól végezhetőnek a köztisztviselői munkát, és hogy ez működött is, annak ékes bizonyítéka volt az, hogy elintézetlen aktám, problémás vagy peres ügyem egyetlen egy sem maradt. Ahhoz, hogy én a szó klasszikus értelmében vett, amolyan hatalmát fitogtató és ezzel érvényesülő köztisztviselő legyek, ki kellet volna bújjak a bőrömből vagy újra kellett volna szülessek. Miután ez mindkettő fizikai lehetetlenség volt, ezért tudomásul vettem, hogy ma Magyarországon az a stílus vagy módszer, amit én képviselni akartam, még nem működik és belátható időn belül jövője sincs. Érvényesüljenek az irigyek, szemellenzősök, akik azt hiszik, hogy nélkülük nincs ország, nincs államapparátus. Énnekem Lizám van, aki beteg és pillanatnyilag, továbbá a következő hónapokban neki van nagy szüksége rám. Ráadásul meggyőződésem volt, hogy ezek a senkiháziak meg sem érdemelnek engem, csak a falu népét sajnáltam. Tulajdonképpen nem is jött rosszul ez a cirkusz — vigasztaltam magam.
Igaz, hogy jól se.
*
Irány tehát a vasútállomás, mert nemsokára indul a vonat. Miután a vasútállomásokra általában mindenhol többnyire egy út vezet, szükségképpen el kellett haladjak kedvenc kocsmám előtt. Erős késztetést éreztem, hogy megigyak valamit, de ránéztem az órámra és láttam, hogy nincs már annyi időm, és különben is Liza ne érezze, hogy ittam.
Alighogy kiértem, jött a vonat és felszálltam rá. Annyian voltak rajta, mintha a MÁV aznap ingyen utaztatta volna a lakosságot és ezért mindenki vonatra szállt, még az is, aki soha nem akart vonaton utazni sehová. Nagy nehezen bekecmeregtem az utastérbe, de azonnal visszatolakodtam az ajtó mellé, mert a kocsiban olyan büdös volt, mintha savanyú káposztát erjesztettek volna pálinkával és a kocsi úgy nézett ki, hogy ahhoz képest a filmekben látott Harlem legkoszosabb utcája szabadtéri drogériához volt csak hasonlítható.
Szerencsére tizenkét percet ki lehetett bírni az ajtó mellett állva, a vonat megállása után elsőnek ugrottam le. Nyomomban ezer intelligens, magasan kvalifikált utas, akik élő pulykával, nagybőgővel, ruháskosárral, kiselejtezett varrógéppel és egyéb, utazáshoz nélkülözhetetlen tárgyakkal felfegyverkezve úgy gázoltak át rajtam, mintha ott se lettem volna. Az átgázolás tettleges folyamatát különböző magasröptű hozzá— és beszólások kísérték.
— Gyere mán, Mara, mer itthagy a busz!
— Menek mán — így Mara —, de itt sétál egy manus előttem oszt’ nem térek el!
— Há’ vágd ódalba, a zannya istenit, ne táccsa a száját itte’, mer nem érünk rája! — sürgette a koma.
Több sebből vérezve eljutottam a kijáratig, megálltam és kifújtam magam. Elhatároztam, hogy hazafelé inkább gyalog megyek, mint ezzel a rohadt vicinálissal. Elszívtam egy cigarettát, ezalatt megnyugodtam, miközben azon csodálkoztam, hogy minden szó és rossz mozdulat nélkül tűrtem az előbbi atrocitásokat, ami pedig nem volt jellemző rám. A hetedik érzékem azonban azt súgta, jól tettem, mert esetleg nagy bunyó lett volna belőle és nem biztos, hogy nyertem volna.
Buszra szálltam és csak reméltem, hogy a munkarend-kavarás nemcsak Zsókát érinti, de a gyerekek sincsenek otthon. Vagy iskolában vannak, vagy mit tudom én, de jó lenne, ha nem lenne otthon senki. Szerencsém volt, a csöngetésre nem jött válasz. Kinyitottam az ajtót és úgy léptem be a saját lakásomba, mint egy idegen. Hirtelen összezavarodott bennem minden. Lizát láttam a szobából előjönni, de Zsóka hangján szólalt meg és számonkérő hangsúllyal kérdezte, hol csavarogtam ennyi ideig. Hallani véltem, ahogy a kisszobában szól a magnó és Borka lányom lépett ki az ajtón, de amikor meglátott, vissza is fordult. Forgott velem az előszoba, nagyon nehezen találtam meg a bejáratot a szobába, de le kellett ülnöm, mert azt hittem, felbukok. Leroskadtam a fotelba, ahonnan a tévét szerettem mindig nézni, és úgy éreztem, soha nem tudok többet felállni. Fáradt voltam, de nagyon. Eddig soha nem éreztem, hogy sok lenne nekem ez a kettősség, akkor, abban a percben sem hittem, hogy az a baj, mindössze csak megviselt a reám törő emlékek sokasága. Zsóka fiatalsága, tizenöt év szerelme, az eddigi életem újra átélése néhány másodperc alatt, Zsókával való szoros testi és lelki kapcsolatom fokozatos lazulása, ellaposodása. Nem kellett volna esetleg újra megpróbálni, megbeszélni, a hibákat kijavítani és tovább együtt élni boldogan? Mert én akkor, ott a fotelba roskadva is szerettem Zsókát. A kérdés kérdést szül. Mi lenne akkor Lizával, ki figyelne rá, ki ápolná, ha hazamegy, ki gondoskodna egyáltalán és általában róla? A sors azért vezérelt egymáshoz bennünket, hogy élete utolsó hetei emberhez méltóak legyenek, ne menjen úgy el, hogy a boldogságból egy fikarcnyi se jusson neki, de hogy miért pont én lettem a sors részéről a kiszemelt? Talán, mert alkalmas vagyok rá, talán mert a Liza iránt érzett szerelmemnek is, mint mindennek ebben a nyomorult világban ára van és ezt én meg tudom fizetni. Nekem is fizetnem kell. S hogy mi lesz ezután? Jobb bele sem gondolni.
Valamivel jobban lettem, föltápászkodtam a fotelből és a bárszekrényhez botorkáltam. Kinyitottam az ajtaját, megláttam benne még azt a konyakot, amit az utolsó ittlétemkor bontottam ki, fogtam az üveget és nagyot húztam belőle. Nem érdekelt, hogy Liza megérzi rajtam, egyszerűen szükségem volt rá. Amikor visszanyertem az általam normálisnak tartott önmagamat, villámgyorsan összeszedtem egy utazótáskába a legszükségesebbnek vélt, sebtében összekapkodott ruhadarabokat, írtam egy cetlit Zsókának és olyan gyorsan slisszoltam ki a lakásomból, ahogyan csak tudtam.
Attól féltem, hogy ha még egy percet maradok, nem lesz erőm továbbmenni.
*
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
