Ne hidd, hogy rólad szól ez a könyv, vagy hogy a akár csak szerepet kaphattál benne. Ha magadra ismernél netán, az csak a vak véletlen műve lehet. Te csak szórakozz rajta.
Első rész
Tiszta hangok
Hétvége van, tehát teljesen természetes, hogy esik az eső és június második feléhez képest kifejezetten hideg van. A világ ezeréves rendje szerint nyáron nyár kellene, hogy legyen, napsütés, mérsékelt szél, 28 fok árnyékban, strand vagy kirándulás, szalmonellás fagyi és több száz kullancs. A világ ezeréves rendje azonban összeomolni látszik az utóbbi néhány esztendőben. Hol van már a világ ezeréves rendje akkor, amikor az emberek szeretet helyett gyűlöletet éreznek egymás iránt, a gazdag továbbra is büntetlenül lopja és gázolja a szegényt, és az nem tud mit tenni ellene, a világ pedig tele van kullancsokkal, férgekkel, más mindenféle csúszómászókkal, akiket nem tud az ember lerázni magáról sehogyan sem, bárhogy is igyekszik… S hol van már a világ ezeréves rendje akkor, amikor minden második alaptételben átverik, becsapják az embert, vagy legalábbis megpróbálják, de minimum madárnak nézik, aki nem azért él bele a világba, hogy boldoguljon, hanem hogy ezzel is megzavarja a magát vezető elitnek tartók békés elmélkedő nyugalmát, kik azon merengenek, hogyan lehetne még több pénzt munka nélkül csinálni abból, ami van…
Nekem persze hál’ istennek semmi ilyen gondom nincs, mert nincs pénzem, soha nem is volt, és ha a világ rendje ekképpen omolgat tovább összefelé, hát akkor valószínűleg nem is lesz.
Szakad az eső tehát, a fürdőgatyámat szépen visszapakolom a szekrény aljába, és nagyot rikkantok.
— Zsóka! — Feleségem a konyhában serénykedik, eltökélt szándékkal szendvicseket gyárt és csomagol, mert ő még mindig makacsul ragaszkodik a világ ezeréves rendjéhez és a velem előzőleg egyeztetett program szerint a strandra készül.
— Mit ordítol itt nekem? — kérdi angyali nyugalommal. — Itt vagyok négy méterre melletted, és nem vagyok süket.
— De én igen — vigyorogtam a tőlem telhető legszebben — és ezért úgy gondolom, hogy ha én süket vagyok, akkor egy kicsit mindenki az.
— Csakhogy te nemcsak kizárólag süket vagy, hanem gyagyás is — vonta le a végkövetkeztetést Zsóka. — De nem ez a lényeg, hanem az a lényeg, hogy mondd, mit akarsz nekem elhebegni?
— Egyszer volt egy főnököm, de attól még nagyon rendes ember lehetett volna. Olyan szépen használta a magyar nyelvet, hogy szegény Kazinczy egy esztendeig legalább csuklott utána a sírjában. Aszongya: „Lényegében az a lényeg, hogy a lényeget megértsük”. Nem semmi mondás volt, igaz-e?
— Mondom, hogy gyagyás vagy…
— Ahhát. Sose mondtam, hogy nem. De nézzél ki az ablakon és tegyél le arról, hogy mi ma mimamami — húha! — strandra megyünk. Esik…
Zsóka részvétteljes mosollyal nézett rám.
— Ebbe majdnem belesültél, mi? Node sebaj. Lényegében az a lényeg, hogy kinéztem az ablakon, csak nem azon, amelyiken te. Ha te is kinézel a konyhai ablakon láthatod, hogy nyugatról a felhőzet felszakadozóban van.
— Hmmm… — mammogtam elgondolkodva. — Spártai Locsifecsi csak gyakornok lehetne nálad meteorológiailag, legfeljebb a hőmérőt olvashatná le, ha megtalálja. Mellesleg lehet, hogy igazad lesz — ismertem be a vereségemet igen nehéz szívvel, ámde a lehető legelegánsabban, mert valóban úgy látszott, hogy egy félóra múlva szikrázó napsütés váltja fel a jelenlegi ortopéd időt.
Zsókával harminc éve élünk együtt. Ha akarnánk sem tudnánk már egymásnak meglepetést okozni viselkedésünkkel, annyira ismerjük egymás reakcióját, tűrőképességét, egyáltalán egymással szembeni és egyéni természetét. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kívülállók számára normális, csöndes életet élő szomszédok vagy testvéreink, barátaink (ez utóbbiból nincs sok) számára megszokott és hétköznapinak elfogadott életformát gyakoroljuk. Nálunk mindig történik valami váratlan, szokatlan, meglepő, de mi ezeket megszoktuk, így vagyunk teljesek. Néha még boldogok is, bár ezzel a fogalommal bánjunk igencsak óvatosan. Nem definiálható, nem megfogható és nem érezhető. Néha boldogok vagyunk egy—egy másodpercre, de mindig csak utólag, jóval később jövünk rá, hogy igen, az volt az a pillanat, de nagy kár, hogy akkor nem vettük észre, most megint keresgélhetjük, ki tudja, meddig…
Nálunk mindig én voltam a lendület, Zsóka a fék. Én voltam a forrófejű, Zsóka volt az ész. Remekül kiegészítettük egymást és rengeteget veszekedtünk azon, hogy mikor mit vegyünk, mire vállalkozzunk, hova menjünk nyaralni vagy menjünk—e egyáltalán. Ha valamit jónak gondoltam haladéktalanul véghez akartam vinni és majdnem megpukkadtam, amikor Zsóka előállt a hajmeresztő észérveivel. Főleg azért akartam megpukkadni, mert mindig tudtam, hogy Zsókának igaza van, de hát én oly régen akartam azt az izét és most már majdnem itt volt a kezemben, de mégis csak a nagy semmit tudtam megfogni. Ilyenkor három napig meg voltam sértődve, felháborítónak tartottam, hogy az a hülye X. Y. meg tudta venni magának, mikor az sokkal hülyébb, mint én. Zsóka ilyenkor határtalan türelemmel világította meg a világ ezeréves rendjét, benne különös tekintettel azokra, akik szintén olyan okosak voltak, mint én, mégis kis híján éhen pusztultak, mint én. Ez valamelyest megnyugtatott, innen éltük tovább a kis életünket egészen addig, amíg megint ki nem találtam valami marhaságot és minden kezdődött elölről. Szerencsére mára már higgadtabb lettem, manapság már csak négy—öt hülye ötletem van hetente.
Zsókának házasságunk elején szokatlan volt, hogy velem született defektemnél fogva mindig minden dolgot teljesen másképpen fogtam fel, mint a normális emberek, de aztán meg szokta és kezelni is tudta kicsavarodott észjárásomból fakadó flúgjaimat. Ösztönszerű és jóindulatú gyanakvás fejlődött ki benne az általa mindennapiként közölt tényekkel szembeni reakcióim iránt. Ha, például azt mondta, hogy esik az eső, akkor én ezt nem egyszerűen tudomásul vettem, hanem félórás kiselőadást tartottam az eső azon utálatos tulajdonságáról, mely szerint mindig akkor és ott kezd el esni, amikor és ahol a legkevésbé hiányzik, hogy ette vóna meg a fene. Azon kívül kitértem arra is, hogy az angoloknak mennyire tele lehet a keménykalapjuk ezzel a piszkos esővel, valamint hogy Afrika egyes részein, ahol soha nincs eső, mennyire örülnének az ottani népek ennek a víznek, ami most itt éppen feleslegnek a nyakunkba hullik. Mindez persze a vak egeret sem érdekelte, de én fontosnak láttam elmondani.
Elállt az eső és láss csodát, ember. Valóban kisütött a napocska. Zsóka hatalmas gonddal becsomagolta és elhelyezte a szendvicseket a strandszatyorba (én jól belehajigáltam volna és kész, már ha egyáltalán vittem volna), elolvasta a listát (!), hogy mit hagynánk itthon véletlenül. Miután nem volt ilyen, elindultunk a strandra és magamban arra gondoltam, hogy ritka szerencsés szivar vagyok én, hogy Zsóka a feleségem. Nélküle nem lennék már sehol.
Mindketten túl voltunk már a félszázadik születésnapunkon, de ezt nemigen voltunk hajlandók tudomásul venni. Emlékszem, Apám ötvenéves korában kalapot hordott, otthon is nyakkendőben járt és vasalt nadrágot viselt, mert akkor úgy illett. Hogy mekkorát változott a világ, az kitűnően lemérhető volt a mi öltözékünkről. Strandpapucs, kockás gatya és póló volt az átlagos hétköznapi öltözékünk. Apám ilyen szerkóban még a budiba se ment volna ki, nemhogy az utcára. A világ azonban néha szerencsésen változott és mi jól éreztük magunkat benne.
Gyalogosan indultunk el a strandra, mert kettőnknek összesen egy kerékpárunk volt és az is női, az ilyen kerékpáron, a vázon történő fuvarozás pedig már nem az én korosztályom kiváltságai közé tartozott. Útközben tizenhat kerékpáros csengetett le a gyalogjárdáról, mert neki kényelmesebb volt ott biciklizni. Ezen nagyon feldühítettem magam.
— Ha mégegyszer lecsengetsz a járdáról, befűzlek a küllők közé, te köcsög! — harciaskodtam, Zsóka pedig nem győzött csitítani. — Te meg mit csicsogsz itt nekem? Ott van neki a bicikliút tőle két méterre, neki csinálták és folyamatosan engem pécéz ki a trágya biciklijével, én csárdásozzak neki a járdán, hogy el ne üssön. Hát már csak megmondhatom neki, hogy köcsög?! — hadonásztam tovább, szegény Zsóka nem győzte nyugtatólag fogni a kezemet. Hiába, no, nem lehettem egy egyszerű eset…
Végül baj nélkül kiértünk a strandra, kinéztük magunknak a megszokott napos—árnyas helyünket (szerencsére nem ült ott senki), Zsóka pedig ismét tanújelét adta, hogy nélküle annyit érek, mint nyúlfarkon a bogáncs. Rengeteg nagy szatyrából elővett egy pléd méretű fóliát, először azt terítette le, majd arra a plédet, hogy eső után az át ne sárosodjon. A nap már kisütött, az esőfelhőknek nyoma sem volt, kényelmesen elnyúlhattunk tehát a pokrócon, és élveztük a napsütést. De mert hogy én egy eléggé kíváncsi fazon vagyok, mintegy hat másodperc múlva felültem és elkezdtem bámulni a csajokat. Eme tevékenységbe annyira bele sikerült felejtkeznem, hogy kissé elszunyókáltam. Arra riadtam, hogy Zsóka böködi a hasamat.
— Hoztam neked fagylajtot — szólt aranyosan és én meg se próbáltam kijavítani. A „fagylajt” olyan volt nála, mint az „infulenza”. Megszoktam és néha már engem sem az influenza döntött le a lábamról, hanem az infulenza. Néha nagyokat szürcsöltem a fagyiból, mert a nagy melegben intenzíven olvadozott és nem igazán törődtem azzal, hogy néhány vadidegen ürge sanda pillantásokat vet rám ezért. Na, ezzel a vén trotlival haladunk az Unióba — gondolták, csakhogy nekem uniós jogom volt úgy enni a fagylajtot, ahogyan szeretem, és ha valakit ez zavar, hát ne hallgassa. Zsóka kulturáltan nyalogatta a tölcsér tartalmát, én pedig figyeltem őt. Ma is éppen olyan csinosnak láttam, mint harminc évvel ezelőtt, amikor megismerkedtünk. Akkor is szerettem, most is szeretem. Az eltelt három évtized alatt persze nem csak csupa boldogságot éltünk meg, hanem rengeteg nehéz percet, sőt tán órákat is javarészt az én hibámból. Szándékosan nem hetekben, hónapokban fejezem ki ezeket a nagyon rosszemlékű időszakokat, mert bár ez lenne az igaz, ki az a bolond ember, aki ezekre szívesen és minden apró részleteiben örömmel visszaemlékszik, már persze rajtam kívül. Én sem örömmel, de mindenre emlékszem. Nekem szükségem is van rá azért, hogy legyen mi elriasszon attól, nehogy kísértésbe essem és esetleg ismétlésekbe bocsátkozzam.
Feküdtünk a napon, Zsóka élvezte a cirógató, lágy széllel fűszerezett sugarakat, én pedig ahelyett, hogy ugyanezt tettem volna, egy régi, másfél évtizeddel ezelőtti eseménysorozatot szedegettem elő az emlékeim meglehetősen gazdag tárházából. Ez a történet sokszor eszembe jut a mai napig is, kellő mértékű lelkiismereti furdalást okozva ezzel amúgy sem túl egyszerű érzelemvilágomban. Nem mintha szégyellnem kellene valamit is, hiszen megtörtént, a történések idején nem tettem semmit annak érdekében, hogy ne történjék meg, vagy másként történjék, mint ahogyan történt, akartam tehát, hogy megtörténjen vagy legalábbis nem akadályoztam meg. Mégis, valamilyen józan, tudat alatti érzékem azt mondja, meglettem volna ez élmény nélkül függetlenül attól, hogy nem bántam meg. Zsókát pedig akkor is — igaz, csak a lelkemmel —, közben is nagyon szerettem. S ha bármi oknál fogva, más szereplőkkel, más helyszínen hasonló helyzetbe kerülnék, meglehet, hogy most sem tiltakoznék. Csak nagyon nem szeretném.
Második rész
A varjak dala
Olyan régen történt, hogy már csak az ilyen mazochista, vén semmirekellőek emlékeznek rá, mint én. Tizenöt esztendővel ezelőtt a megyeszékhelytől tizenöt km-re fekvő Kiskirályházán dolgoztam, a falu lakóinak különböző építési és építkezésekkel kapcsolatos ügyeit próbáltam megoldani és elintézni több-kevesebb sikerrel. Nem volt egyszerű a dolog, mert bár nagyon jóravaló, derék emberek lakták a községet, egy-két macskajancsi azért itt is akadt, aki már csak azért is megpróbált ártani a szomszédnak, mert úgy volt kerek a világ. Volt olyan is, aki a legjobb indulat mellett sem tudta magát érthetően kifejezni, akárhogyan is szerette volna. Ezekből aztán született is néhány meglepetés.
— Jónapot aggyék … — köszönt be egy szép nap reggelén Ződkalapos Kis Laci, aki abban különbözött mondjuk Birkás Kis Lacitól, hogy neki nem volt egy birkája sem, viszont télen-nyáron, éjjel-nappal egy rém koszos zöld stüszi kiskalapban járt, amire úgy vigyázott, mint valami családi ereklyére. A faluban volt még vagy tizenöt Kis Laci, viszont a falu szegényebb volt annál, minthogy ennyi Kis Lacit előnév nélkül nyilván tudott volna tartani a köztudat. Volt még ezen kívül Tojásos Kis Laci, Ló Kis Laci, Fótozó Kis Laci, Részeges Kis Laci meg még a manó tudja, hogy hányféle Kis Laci, lényeg, hogy a népi lelemény remekül meg tudta őket egymástól különböztetni.
— Jónapot, Kis úr! — fogadtam az öreget illendően. — Mi szél fútta kendet erre?
— Kéremszépen, Gyulafi úr, nagy baj van. — kezdte Laci bácsi szinte sírós hangon.
— Nocsak, ne izéljen mán, Laci bácsi. Mi a hézag? — forszíroztam.
— Hát kérem, kikelt a búza.
— Aha. Igen? Hát az izé, az nagyon jó dolog — mondtam én, a nagy mezőgazdász, — de hát ilyenkor az a dolga neki. Fene megette volna, ha nem kel ki.
— Igen, de a szobába’.
— …?
— Ott, ott, mit bámul.
— Locsolta maga a parkettát, vagy eleve oda vetette, mer’ kevés volt a föld? — nem igazán értettem a dolgot.
— Locsóta a fene, ne értetlenkeggyék mán. Valami nem stimmel a padló alatt, mer’ a fal tövibe akáchajtás is mutatkozik. Jó lenne, ha kigyünne oszt megnézné.
Némi nehézségek árán kiderítettem, hogy mi a baj Ződkalapos Kis Laci szobájával, a bajok eredőjét megszüntettük és a háztáji ezentúl a megszokott helyén virított tovább.
Nagyon szerettem a faluban dolgozni, szorgalmas, becsületes, boldogulni vágyó emberek lakták. Persze akadtak itt is — mint mindenhol — kivételek, akik életükben nem dolgoztak egy jót és a kocsmában üldögélve várták, hogy a falu vezetése majd csak segít rajtuk, ha mással nem is, de legalább egy kis szociális segéllyel, de azt lehetőleg havi rendszerességgel. Ha ez megvolt, akkor onnantól kezdve elég könnyű volt szidni a rendszert és bírálni a tisztviselőket és velük együtt a polgármestert természetesen. Nodehát velük volt kerek a világ, ha nem lettek volna, hiányoztak volna.
Egyébként is egy ekkora kis faluban az ember, ha valami információt akar szerezni, akkor elmegy a kocsmába, először csak leül és hallgat. Nem új a módszer, de bevált, mindenhol így működik. Éppen ezért én mindjárt az első munkanapon ellátogattam a község legfrekventáltabb helyén működő ilyen jellegű intézményébe, kértem egy sört, leültem és feltűnően észrevétlenül bámészkodni kezdtem. Néhány öreg kocsmábajáró svindlernek rögtön feltűnt, hogy ki lehet ez a városi külsejű bugris az ivóban, egy-ketten illendően bokánrúgtak egy harmadikat azért, hogy csöndesebben ordítson, mert az éppen a kancelláriát szidta anélkül, hogy tudta volna, mi az. Megemeltem feléjük a poharamat, vigyorogtam, mint ló a tökre, jót kortyoltam belőle, felálltam és így szóltam:
— Tiszteletem, hölgyem és uraim. Gyulafi Zoltán vagyok, az az érzésem, hogy ezután sűrűn fogunk itt találkozni, ha nincs ellenükre. Az új műszaki előadó vagyok, szívesen tartom itt majd a fogadóóráimat.
Utoljára akkor volt ilyen csend nyitvatartási idő alatt a kocsmában, amikor még az átkosban szesztilalom volt érvényben választások idején. Mindenki úgy nézett rám, mintha „odaát”-ról jöttem volna. A székfoglalómban köszöntött egyszál hölgy révedező tekintetét is felváltotta némi érdeklődés.
— Lajcsi! — tért magához egy erősen borostás alak és a pultos felé fordult. — Vigyé’ mán a zúrnak egy sört! — rendelkezett, majd felállt és odajött az asztalomhoz.
— Tudja, én régi leltári tárgy vagyok itt a faluban, de ilyet én még nem pipáltam. Mifelénk a hivatalnokok csak ünnepnapokon ereszkednek le hozzánk, maga meg idejön közénk a kocsmába, bemutatkozik és sört iszik. Hát Isten hozta nálunk, uram. Én Kádár Bertalan vagyok.
Sorban kezet fogtunk a megrökönyödött törzsvendégekkel, mindegyikük megmondta a nevét. Itt is volt vagy öt Kis Laci, akkor még nem tudtam, hogyan fogom megkülönböztetni őket, ha lesz majd valami bánatuk. Legutoljára a magában üldögélő hölgyhöz léptem.
— Kezét csókolom. Gyulafi Zoltán vagyok.
A nő rámnézett, szomorú mosoly futott át az arcán.
— Szia, Zoltánka. Nekem nincs már nevem, a többiek itt Pipinek hívnak. Hoznál egy rumot nekem, nagyon hálás lennék. — Rekedt, kissé közönséges, mély hangja volt, ám mégis mintha valami meghatározhatatlan kulturáltságot hordozott volna magában. Fogalmam sem volt róla, hogy mi lehetett az, de nagyon érdekes hang volt.
— Idehallgass, Pipi. Valamikor csak hívtak valahogy. Nekem nem áll a számra, hogy itt veled Pipizzek, különben sem illik hozzád. Tehát?
Csak nézett hatalmas kék szemeivel, majd levette rólam tekintetét és elnézett valahova mellettem, majd váratlanul heves köhögés fogta el.
— Alíz vagyok. — válaszolt egy kis idő után. — De erről ne kérdezz többet, majd mindennek eljön az ideje. Hozz egy rumot légyszíves és ülj le. Mesélek neked valamit.
— Hozok neked rumot, de most nem érek rá leülni melléd, Liza. Legközelebb találkozunk, elmondod, amit akarsz, jó?
— Liza… így nagyon régen szólított valaki utoljára… — suhant át egy félmosoly az arcán. — Hozd a rumot, minden rendben van.
Szentül meg voltam győződve arról, hogy élete kisiklását szeretné további adag rumok reményében elmesélni, amire akkor és ott éppen nem voltam kíváncsi. Később beláttam, hogy mekkorát tévedtem, dehát én sem láthattam a jövőbe… Megköszöntem mindenkinek a szíves vendéglátást, elköszöntem és visszaballagtam a hivatalba.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
