Fáradt vagyok. Éhes vagyok, piszkos vagyok, egyedül vagyok. Hetek, hosszú hetek óta kóborlok, hosszú hetek óta keresem a gazdit. Nem azt a gazdit, aki kidobott, megunt, elűzött, nem azt, aki lelketlenül éheztetve, bezárva tartott egy ketrecben, mielőtt elzavart, mert szerinte rosszul viselkedtem. Én jó voltam, jól viselkedtem, de hát nekem is van önérzetem. Nemsokára meglátjátok.
Én a GAZDIT keresem.
Én, kéremszépen, csak egy kicsiny kiskutya vagyok. Sokféle kis- és nagykutya kiváló tulajdonságait egyesítem magamban és vannak rossz tulajdonságaim is, de azokról csak én tudok, no meg az előző gazdám, aki miatt most ide kerültem, az utcára.
Valamikor csillogóan szép, fényes, fekete szőröm volt, fehér és cser jegyekkel. Nem vagyok nagykutya, de fürge, éber vagyok, és nem ismerem a félelmet, csak hírből. Nagy, barna szememmel nagyszerűen ki tudom fejezni az embereknek azt, hogy milyen okos vagyok, azok az emberek, akik értenek kutyául, tudnak olvasni a szememből. Ki tudják olvasni például, hogy én nem tudom, mit jelent a szó: hazudni. Én mindig azt teszem, ami a kutyamegérzés, az ösztön szerint a legjobb, és amit a gazdi, az ember iránti szeretetem diktál. A gazdi iránti feltétlen rajongás és odaadás. A gazdi, a GAZDI, akit majd egyszer bizonyára megtalálok, és életem végéig hűségesen szolgálom. Aki a barátom lesz, aki majd szeret engem egy kicsit, és én nagyon fogom szeretni őt…
Ma azonban csapzott és sáros a szépvolt szőrzetem, csont és bőr vagyok. Még fiatal vagyok, most tavasz van, és én az elmúlt nyáron születtem egy árokparti heves kutyaszerelem nem éppen kívánt következményeként. Ha fajtatiszta, törzskönyvezett kiskutya lennék, akkor lehetne a nevem, mondjuk Árokparti Tömör Gyönyör, vagy valami ilyesmi. Jól hangzik, ugye? Így azonban nincs nevem. A hűtlen gazdi Mókucinak nevezett, ilyen nevet azonban egy magára valamit is adó, önérzetes kiskutya nem viselhet, és nem is dicsekedhet vele. Én csak egy keverék, egyesek szerint korcs kutyus vagyok, ami azért butaság, mert vegyük csak például az embert. Az emberek aztán tudnak keveredni egymással, mindenféle náció mindenfélével, mégis azt hiszik, hogy az ősi népek ősi véreit hordozzák magukban, holott az évszázadok alatt a manó tudja, hányszor alakult át, hányszor keveredett a vérvonal… Mindegy, ne bonyolódjunk bele.
Anyám szeretettel nevelt bennünket, a szomszéd kertjéből apám is átjárt sűrűn a körmünkre nézni, játszott velünk, bátorságra és hűségre tanított minket. Alig múltunk el hathetesek, amikor alomtestvéreimmel a legnagyobb hancúrozás kellős közepén meglátott bennünket egy nőnemű hölgy. Sárga haja volt, nyakán, karján egy fél kiló sárga fém csörömpölt és olyan őrületes szagkavalkádot árasztott, hogy azt hittem, ezek után már soha nem lesz igazi kutyaszaglásom. Egy drogéria szerény illatok válogatása volt ehhez a szaghalmazhoz képest. A hölgy visongott, jajongott, csapkodta a kezét össze-vissza, mintha kicsi repülő bogarakat kergetne.
— Jaj de cuki! Jaj de aranyosan hercig! Jaj de kutyuli-mutyuli! — sikongatta, én pedig jobbnak láttam elindulni az udvar leghátsó sarka felé, mert ez egy olyan kiskutyának, mint én vagyok, nem sok jót engedett sejteni.
— Pityi bácsi! Pityi bácsi! Adja nekem azt a durcás kis feketét, az olyan nyámnyila úgyis! — kérlelte a hölgy az anyám gazdáját és közben egyfolytában felém mutogatott.
— Nyámnyila az ángyod, te pojáca! — morogtam jól hallhatóan a hölgy felé fordulva, miközben újabb csalódás ért. Pityi bácsi ugyanis valamit dünnyögött a bajusza alá, aztán hangosan azt mondta:
— Vigye. Vannak is elegen, maradnak is elegen.
Összeomlott a világ bennem. Azt hittem, hogy Pityi bácsi a barátom, egy kicsit szeret engem, és nem hittem volna, engem elsőnek továbbad. De bekövetkezett, így hát tudomásul vettem, hogy ez a lábonjáró illatszerbolt lesz a gazdám ezentúl, én pedig igyekeztem jó pofát vágni hozzá és jó kutyához illően viselkedni. Elköszöntem anyámtól, alomtestvéreimtől, búcsút ugattam a szomszédba apámnak, majd útnak eredtünk. Nyár volt, gyönyörű, tiszta nyár.
… Most hideg van. A tavasz még nagyon tapogatózva, bátortalanul, erélytelenül próbálkozik, eddig nem sok eredménnyel. Úgy tetszik, a tél még nagyon jól érzi magát errefelé, aminek bernáthegyi és husky testvéreim biztosan nagyon örülnek, de énnekem már elég lenne a télből. Fázom, éhes vagyok. Ha volna nekem is gazdim, nem törődnék azzal, hogy tél van-e vagy tavasz. Ha volna gazdim…
Új gazdámat elneveztem Illatoskámnak. Ez a kisebbik baj lett volna, a nagyobbik az volt, hogy nem is szerettem őt, mert ő sem szeretett engem. Ha a barátosnői érkeztek hozzá, nekem kétlábon ágaskodva kellett közlekednem és hallgatnom kellett a hölgyek fülsértő visításait, melyekből soha ki nem fogytak.
— Hűűű, de cukorfalat! Hű, de aranyos! Óhhh, de cuki-muki mókuci! Nem takarodsz el onnan, te kis szaros dög! — mert véletlenül beleléptem a hókifliket tároló hollóházi porcelán tálba, miután valamelyik hólyag a földre tette. A szaros dög kifejezés miatt viszont érthető okok miatt morogni voltam kénytelen, amitől aztán rögtön megszűntem aranyos mukimókus lenni és rámsütötték a bélyeget, hogy egy alamuszi vadállat vagyok. Illatoskám pedig haladéktalanul bezárt engem egy apró, de magas fallal körülvett ketrecbe, aminek egyébként nem volt teteje, viszont a drótfonat oldalfalon akár föl is lehetett mászni és kiugrani, ha az élet úgy hozná egyszer. Illatoskám azonban mindezt nem fogta fel, mert hogy át sem gondolta.
— Majd még számolunk! — vicsorogta, én pedig csöndes békével lefeküdtem szunyókálni. Néha kaptam néhány falat ételmaradékot, ám főleg száraz kutyatápot, azt sem sokat és ráadásul nem is szeretem igazán. Ilyenkor arról ábrándoztam, amiket más kutyusoktól hallottam más kutyusokról. Hogy vannak ebtestvérek, akiknek a gazdájuk külön főz, csak nekik, csirkefejet, far-hátat, vacsora után odaülhetnek a gazdik ölébe és szeretik egymást, a gazdi vakargatja a fülük tövét és ők hálásan orrbanyalják a gazdit… Én kutyatápot kaptam, szeretetet nem, pedig nagyon tudtam volna viszonozni.
Illatoskám bosszút állt a barátnők előtt őt ért szégyenért. Fejébe vette, hogy engem fegyelemre tanít, ezért a ketrecből soha ki nem engedett és azt a hülye szokást vette fel, hogy egy hosszú bottal birizgálta folyton az orromat és a hasamat. Apám, a nagy kiskutya mindig arra tanított, hogy az ember gyakran roppant hülye, de az emberbarát kutyusoknak az ember a falkavezére, ezért a gazdit, vagyis a falkavezért soha nem bántjuk. Én élénk morgással, vicsorgással ugyan, de tűrtem hosszú ideig a birizgálást, szurkálást, incselkedést. Egyszer azonban beletalált Illatoskám a bottal a fülembe és nagyon megszúrt. A füleimre különösen allergiás vagyok, mert szép, nagy, elálló füleim vannak, egyesek szerint nem is illik hozzám, de én tudom, hogy csak az irigység beszélt belőlük és különben is nekem tetszik. Lényeg, hogy megszúrt, akkor meguntam, kiugrottam a ketrecem tetején (jó nagyot kellett ugrani, de megérte) és harapdáltam, ahol értem Illatoskám bal bokáját. Éktelen vonyításba kezdett, ilyen randa vartyogást még nem is hallottam soha. Én elszaladtam a kert sarkába és onnan figyeltem a szomszédokat, akik a földöntúli visításra összeszaladtak Illatoskámnál, némi kárörvendő elégedettséggel nyugtázták, hogy a Mókuci (ez én voltam) helyretette végre a hülye gazdáját, de azért bevitték a kórházba, ahol Illatoskám tetanuszt kapott meg nyolc méter fércet a bokájába.
Nekem azonban mennem kellett. Néhány nap múlva, amikor Illatoskám ismét tudott autót vezetni, engem behajított a csomagtartóba és a világ végén kipakolt valami pusztaság kellős közepébe mondván, hogy ott dögöljek meg, ahol vagyok, majd otthagyott. Tudtam, hogy nehéz dolgom lesz ezután, de a búcsút nem sajnáltam. Nem bántam meg.
… Most itt ülök valamilyen idegen városban, ahol sok-sok lakóház van, egy nagy bolt ajtaja előtt. A boltból csodás szagok jönnek a nyíló ajtón kifelé és én legalább a szagokkal igyekszem beérni, dehát ezzel nem lehet jóllakni. Gazdit kell keresni. Gazdit kell keresni…
Errefelé nagyon sok embernek van kutyája. Mindenféle pudlikat vezetnek mindenféle dámák, nagy, erős, csillogó szőrű munkakutya rokonokat vezetnek nagy, erős, csillogó tekintetű urak, kis mitugrász daxlikat vezetnek kis mitugrásznak látszó emberek, nyugodt, elégedett ebeket nyugodt, elégedett gazdik. Mindegyik kutyusnak van gazdája, mindegyik kutyust szereti valaki, mindegyik kutyus szeret valakit. Csak nekem nem jut senki? Csak én nem szerethetek senkit, csak engem nem szeret senki?
Hideg van, fázom, éhes vagyok, szemerkél az eső. Keresek magamnak gazdit. Majd én, én magam választok magamnak gazdit.
Sok ember megy el a bolt előtt, sok ember megy be a boltba, de mindenki siet, egy ilyen kiskutyára, mint én vagyok, nincs idő. Egymásra sincs idejük, nemhogy rám, a kóbor, koszos kis kutyára. Vagy talán… mégis? Idős néni, egyszerűen öltözve, jóságos arca van. Gazdi-arca van. Legyen ő a gazdim? Válasszam őt? Nem lehet, most már látom, vele van egy öreg puli-rokon. Vagy talán… mégis? Idejön hozzám, már egészen közel van. Vadul csóválom szép, hosszú farkamat, de a fal mellé lapulok.
— Hát te, kiskutya, kit vársz itt? — hajol le hozzám a nénike és megsimogatja a fejem. Jószagú, kutyaszerető keze van. Még hevesebben csóválom a farkamat.
— Vigyél el! Vigyél el magadhoz! — nyüszítem kétségbeesve, a néni keze a fejemen.
— Nem vársz te senkit, ugye? Hát mit csináljak én veled? Én nem vihetlek haza, nekem itt van Gombolyag, tudod, és kevés a nyugdíjam, neked nem jutna sok belőle. Te jó kutyusnak látszol. Várj meg itt, mindjárt visszajövök — simogatott a néni. Gombolyagot otthagyta mellettem és bement a boltba. Új, öreg barátomat gyorsan képen nyaldostam, ő barátságos morgással nyugtázta.
— Te még fiatal vagy, belőled még lehet akárki — mondta és már szunyókált is.
Tovább figyeltem az embereket, tovább kerestem a gazdit. Közönyös emberek közönyös léptekkel haladtak el mellettünk, akik valószínűleg az embereken is ugyanúgy átléptek volna adott esetben, mint ahogyan tették azt velünk is. Ám vannak néhányan, akik ma is belénk rúgnak, gonoszul néznek ránk és kevesen, akik sajnálkozva vetnek felénk egy pillantást, de lehajolni, megsimogatni, uram bocsá’ segíteni senki nem ér rá. Tovább kell keresni a gazdit.
Kinyílik a bolt ajtaja, a kedves, idős néni érkezik. Gombolyag feltápászkodik, farkával jelzi, hogy akár indulhat is a menet. A néni előbb kivesz egy csomagot a szatyrából, kibontja, elém teszi.
— Egyél, kiskutyus. Ezt neked vettem. Ennyi jut csak, sajnos. Te okos, jó kutyának látszol. Biztosan lesz gazdid…
Könnyes szemmel elindul hazafelé, én nézem a parizert, csodás illata van, és nem tudom, hogy a néni nem a saját vacsoráját adta-e nekem. Éhes vagyok, fázom. Megeszem, mert élni kell, mert gazdit kell keresni. Gazdit…
Megint jön valaki. Messziről jó embernek látszik, elegáns, szép ruhája van. Jólöltözött. Próbáljuk meg… Odakullogok, ahogy közelebb kerülök, már érzem, hogy furcsa szaga van ennek az embernek. Nem gazdi-szag és nem is kellemes. Mindegy, próbáljuk meg… Leülök vele szemben, barátságosan vakkantok egyet és csóválom a farkamat.
— Mész el innen, te koszos, bolhás dög?! Meg akarsz harapni, mi? Takarodj!
Hisztizett még egy darabig, aztán csak észrevette, hogy nem vagyok emberevő, így szépen lassan elkotródott mellőlem. Megint egyedül maradtam.
Nagyon féltem az előbb, már nincs bizalmam az emberekhez. A szépruhással nagyot tévedtem, jó embernek látszott, bár a szaga mindent elárulhatott volna róla… Észre kellett volna vennem. De hát fáradt és éhes vagyok, lankad a figyelmem. Gazdit kell keresni, mert egyedül elpusztulok. Gazdit kell keresni, de mi történik, ha megint melléfogok? Menjek a menhelyre? Sok-sok szerencsétlen sorstárs között még mindig a legjobb esély, hogy életben maradhassak. Szunyókálok egy kicsit, mert nagyon fáradt vagyok. Biztos, hogy álmodom, mert lecsókolbász illatát érzem, egészen közel az orromhoz. Biztosan hallucinálok, mert még mindig érzem… Ne játssz velem, te nyomorult élet. Éhes vagyok, nem hülye. Ám a kolbászszag még mindig itt van, ezért tehát kinyitom a szememet. Gyönyörű szép, nagydarab lecsókolbász az orrom előtt, mellette kis tálkában víz. Szomjas is vagyok… Előttem fél méterre két ember guggol, egy férfi és egy nő, középkorúak, valószínűleg házaspár lehetnek. Jó szaguk van, biztos, hogy kutyaszeretők… Biztos? Erre nemrég ráfizettem…
— Szervusz kiskutya. Egyél, ez a tiéd — szól lágy, mély hangon a férfi. — Föl is van darabolva neked…
— Napok óta itt van szegény, nem hiányzik senkinek — gondolkodik hangosan a nő. — Hazavigyük? — kérdi férjét.
— Ha megette, elindulunk szép lassan. Ha utánunk jön, hazamegyünk hárman. Ha nem, akkor csak ketten.
A kolbász fejedelmi lakoma volt, már meg is ettem. Pár lefety víz, ez jólesett. Szinte újjászülettem. De nagy pupák vagyok, meg sem köszöntem ennek a két embernek, de hát nagyon éhes voltam és szomjas is. Ezek jó emberek, ők lesznek a GAZDIK? Amit kérnek, megcsinálom, ígérem, jó leszek, ha befogadnak. Mi lesz most? Föláll az emberpár, elindulnak. Hátranéznek, tekintetükkel hívnak engem, de hangjukkal nem. Lassan mennek, kezükkel is mintha hívnának… Igen hívnak, kövessem őket. Ők lesznek azok… Ők lesznek a GAZDIK! Megállnak, én is megállok.
— Morzsikát csak most temettük el — néz rá férjére az asszony.
— Na és? Morzsikát attól még szerethetjük, hogy másik kutyánk van — szögezte le a férfi és ezzel el is döntötte a kérdést.
Hazavittek engem, megfürdettek, megetettek, megitattak, én ezután a fáradtságtól szinte ájultan álomba zuhantam. Amikor felébredtem, egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok. Tiszta vagyok, tele a bendőm, jó meleg van, azután lassan visszatért az emlékezetem.
Befogadtak.
*
Már egy esztendeje, hogy az életem legnehezebb időszaka lezárult és az igazi GAZDIT megtaláltam. Jó dolgom van, itt nagyon-nagyon szeretnek engem és én is nagyon szeretem a két gazdit. Számomra már elfelejtődtek a rossz emberek, a rossz emlékek, csak annyi maradt meg bennem, amennyi ahhoz szükséges, hogy ezt a két embert rajongásig szeressem, jelezzek nekik, ha bajt érzek, és velük örülhessek, ha ők örülnek. Hogy tudjam a jót megbecsülni. Mókázhatok, kacaghatok, játszhatok velük és megvédem őket mindenáron, ami tőlem telik.
Ha kóbor kutyatársakkal találkozom, mindig mindegyiknek szólok, hogy menjenek el a bolt elé, mert arrafelé járnak még rendes, másokkal törődő, kedves emberek is. Engem is ott fogadtak örökbe.
Legutóbbi módosítás: 2008.04.15. @ 10:48 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
