A keresztelő volt az első olyan alkalom, amire Karola meghívhatta Matild tantit anélkül, hogy be kellett volna vallania, mennyire hiányzik az ő életrevaló vidámsága, a természetes szeretete, az a fesztelen légkör, amit maga körül teremteni tudott. Ebben a házban sehogy nem talált még hasonlót sem, még Josef mellett sem igazán, akkor sem, amikor kis szobájukban magukra csukhatták az ajtót. Nem akarta azt a kevéske pillanat meghittségét is elveszíteni, ezért mélyen hallgatott magányosságáról.
— Nem tetszik nekem a szemed, te gyermek. Te nem vagy boldog. Gyönyörű ez a környezet, mindenetek megvan, itt ez a drága csöppség… mi a baj? Josef…? — szegezte neki a kérdést Matild, ahogy kettesben maradtak.
— Semmi bajom Joseffel — zárta keskenyre ajkát Karola és háttal állva nénikéjének megkapaszkodott a bölcső szélében. Mit mondhatott volna? Hogy egyáltalán nem ilyennek képzelte a házasságot?
Matild átnyúlva álla alatt fogta vállon és szelíden maga felé fordította.
— Nem akarsz beszélni róla?
Ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, úgy tört el a mécses. Arcát a tanti mellére fúrta, aki kicsit megpaskolta a hátát, hagyta sírni, míg át nem nedvesedett az a bécsi üzlet illatát hozó blúza, aztán leültette a díványra és szorosan mellé kuporodott. Szipogva csendesedett el a gyerekasszony, kicsit hallgatott, mielőtt akadozva elindult a panasza.
— A mama… a mama gyűlöl engem. Semmi bajom nem lenne, de ő még a mézből is keserű mérget csinál.
— Nem beképzelés ez, gyermekem?
— Bármit teszek itt, semmi sem elég jó. Nem hagyott elmenni, hogy dolgozzam, pedig beszéltem az esperes úrral, a délutáni iskolában heti egy-két órát taníthattam volna, de mama szerint szégyen volna a nagy hasammal kiállni a katedrára a gyerekek elé, aztán meg azt mondta, túl jó dolgomban találok ki ilyesmiket. Be se engedett a konyhába, míg terhes voltam. Mindent elolvastam, ami betűt itthon találtam, amikor könyveket akartam hozatni, rendre utasított; ne szokjam meg a semmittevést, kötögessek, hímezzek inkább, az a nő dolga, nem a léha olvasás.
— Miért? Tőle kellett engedélyt kérned? És Josef? Vagy te nem tudtál bemenni a városba könyvekért?
— Én nem kapok pénzt a kezemhez, amit Josef keres, az megy a közös kasszába… A kelengyét sem én választhattam ki a kisbabámnak.
— Beszéltetek erről Jóseffel?
— Á, imádja a szüleit, én nem fordíthatom őt az anyja ellen… Olyan hirtelen természete van. Meggondolatlan szemrehányást tenne nekik. Így észre sem veszi, milyen szörnyű ez nekem, fel se tűnik talán, hiszen minden úgy van, mint régen és anyósom természete mindenkivel parancsoló, jéghideg. Ilyen és kész. Csak a fiait szereti a maga módján, leginkább Francit… Ők ilyennek szokták meg, de én nem tudok ridegségben élni! — zokogott fel újra.
Matild töprengett, aztán megkérdezte:
— Beszéljek vele én?
— Kivel?
— A férjeddel, természetesen. Az öregasszony már így se szeret minket, minek piszkáljak bele a lelkébe, csak még tovább rontanám a helyzetedet.
A könnyeit törölgetve sírós-nevetősen kuncogta el magát Karola, és a zsebkendőjét orra alá nyomta, abba panaszolta bele:
— De jó volna nálad, tantikám!
— Tényleg… el kellene innét költöznötök!
— Az lehetetlen.
— Miért volna az? Visszacserélitek Francit — hunyorított Matild, de el is bizonytalanodott máris, mert Josef pontosan erre a röpke két év alatt kialakított, jól jövedelmező praxisára volt büszke.
— Tanti, tudod, hogy nem lehet! — sóhajtott Karola és a szorosan bepólyált felsíró csepp fiát kezdte bontogatni a slingelt párnából.
A vacsoránál pohárköszöntőt mondott a boldog nagyapa.
— Emelem poharam a kis menyünkre, aki fiú utóddal, úgyis, mint első unokával ajándékozott meg bennünket! — Körbenézett a ragyogó arcokon és neje lesújtó tekintetével találkozott. Tudta, hogy mindig elégedetlen asszonyának most épp’ mi a legfrissebb kifogása; hogy a gyermek se nem apja, se nem nagyapja, hanem a távollévő másiknak a nevét kapta, aki méltatlan a nagyapa szerepre.
— Miért bántana az téged? — kérdezte engedékenyen a templomba menet.
— Ebben inkább Karolának lehetett volna ellenvetése, mint nekem. Ostoba, élhetetlen lány, mert őt tagadta ki az apja, nem ő tartozik engeszteléssel, mégis annak a nevét adja a fiának — dohogta a keresztelő előtt, és élete párja jól tudta, nem oldhatja fel a kettejük közé mesterségesen keltett feszültséget semmi. Nem is merészkedett ezügyben többet megszólalni, többre becsülte a dús vacsora utáni békés pipázgatás nyugalmát. Eltűnt kedvenc fotelja mélyén — mint mindig —, jó kiadós vacsoráját felfüstölni. Elernyedve pöfékelt, közben el-elbóbiskolt, és ha saját apró horkantása felriasztotta, gyorsan hozzászólt a közben messzire kanyarodott beszélgetés menetében ahhoz, amire emlékezett a röpke álma előttről… Olyankor hirtelen elhallgatott mindenki, majd mit se törődve a kis intermezzóval, folytatták a társalgást.
Matild másnap reggeli után karon fogta az ifjú apát.
— Szeretnék veled beszélgetni, fiam. Gyere, sétáljunk egy kicsit.
— Ne feledd, Josef, már dolgod van! — figyelmeztette fiát a mama, nehogy a kelleténél több időt vesztegessen erre a bécsi dámára. — Itt volt Hanzi a majorból, hogy délelőtt nézd meg a tehenet.
— Reggeli előtt már voltam náluk — bólintott anyja felé, aki e’nélkül is, nagyon is jól tudta, hogy rég túl van a viziten.
— Bocsássa meg, Matild néni, anyám elég nyers teremtés, de jó szíve van…
— Pontosan erről akarok veled beszélni.
— Talán Karola panaszkodott?
— Úgy húztam ki belőle, de a vak is látja… látom te is.
— Ne is tessék folytatni, tantikám. Legalább egy évig itt kell még élnünk, addig tehetek félre annyi pénzt, hogy vehessek magunknak egy kis házat.
— Ezt miért nem beszélted meg eddig a feleségeddel?
Josef hátratolta kalapját a feje búbjára.
— Mert legszívesebben azonnal vinném, hogy saját otthont teremthessünk, de egyszer megígértem anyámnak, hogy velük maradunk, hát nem lesz könnyű függetleníteni magunkat. Azt hiszem, mégis, mielőtt teljesen elhidegülne tőlem, be kell avatnom Karolát.
— Úgy bánsz vele, mint egy gyerekkel. Ő a feleséged, a gyermeked anyja, aki egy test, egy lélek veled. Rajtad áll, hogy mivé teszitek ezt a házasságot.
Matild úgy búcsúzott el tőlük, hogy egy cseppet sem nyugtatták meg a Schorn házban tapasztaltak.
Az élet pedig látszatra a legnagyobb rendben ment, csak épp semmi sem volt rendjén. Mérges indulatok forrtak a mélyben, ami elől egyetlen orvosságot talált a fiatal pár. Látszatra úgy viselkedtek, mintha minden a kedvükre való volna. Megbeszélték, nem vitatkoznak, Karola kitér a lekicsinylő utasítgatások elől, Josef pedig egyelőre magába zárja véleményét, de titokban megtervezik önálló életüket. Ezzel kicsit közelebb kerültek egymáshoz, és egyre jobban távolodtak a mamától.
~O~
Karola ült a tó partján a magas fűben, ölében a fiával, szeme a túlsó parton járt. A hegyvonulat kristályfehéren csillogott a napsütésben és olyan hideg méltósággal magasodott a tó mögött, mint egy szigorú, ősz matróna, tudomást se véve a lábainál párálló, bódítóan meleg nyárról. Meg se mozdult a levegő. Csak a fürge bogarak zümmögtek bele a békés, lusta csendbe.
A fű suhogására lett figyelmes. Josef kereste meg őket, magasra emelgetett lábbal taposta a dús nővényt. Tudta már róla, hogy amikor otthon parázslott a hangulat, akkor ide menekül a természetbe, és a tízhónapos Karl gügyögése meg a benne élő magzatának apró jelzései vigasztalják.
Josef annyit kérdezett Lizától: — Ott? — A lány cinkosan bólintott, hát jött a búvóhelyükre, hogy átölelje, átmelegítse a nyárban is megdermedt lelkét. Szerette volna messzire vinni őket, ahol boldogan élhetnének, de ennek még mindig nem jött el az ideje.
— Josef, miért nem megyünk már innét? — visszhangzott gondolata felesége hangján. — Engem megöl az anyád gyűlölködése.
— Elmegyünk, ígérem, elviszlek benneteket, csak egy esztendeig kell kibírnod még.
— Mire kell még egy év?
— Gyűjtöm a pénzt. Veszünk nem túl közel egy szép kis házat, lesz annyi páciensem, hogy élhetünk, mint hal a vízben!
— Josef! Mióta mondogatod már ezt nekem! Tudod, ma mivel zavart ide anyád? Azt mondta, ha minden évben szülök egy gyereket, akkor az Isten pénze se lesz elég, nemhogy az a kevéske, amit te haza adsz, abból pedig, amit én hoztam a házhoz, bajos volna a sok porontynak harapni.
— Nem tud a megtakarításunkról, biztosan gyanakszik, nehogy elszóld magad! Gyertek, menjünk vissza, túl meleg van itt — emelte karjába a kisfiút, másik kezét nyújtotta, hogy segítsen felállni Karolának. Az hirtelen a hasához kapott.
— Jaj, kezdődik…
Még azon a napon, 1883. július 17-én megszületett Maria Schorn — e sorok írójának apai nagyanyja.
Keresztvíz alá a tanti tartotta, ezért aztán jogot formálhatott a gyakoribb látogatásra, ami ellentétes érzelmeket keltett. Nem is kétséges, hogy kié volt az öröm és kié a fordítottja.
~O~
Josef elgondolkodva lépett ki a napsütötte utcára, a gyógyszerész egészen az ajtóig kísérte. Hajlongva köszönte meg a tetemes rendelést. Nem gyakran járt Bécsben a fiatal állatdoktor, csak amikor fogyóban voltak a medicinák. Olyankor aztán nem csak öccsét látogatta meg, hanem szép kis summát is elhelyezett a titkos bankszámlájára. Megállva a járdán, mellén kitapintotta a vaskos tárcát, amikor:
— Kit látnak szemeim! — hallotta a háta mögül. — Ezer éve nem találkoztunk, hol jártál eddig, Josef? — és aki vállon veregette gróf Tisza István volt.
Meglepetten, örömmel lapogatták egymás hátát. Tanulmányaik idején diákok társaságában sokszor múlatták együtt az időt. A nem mindennapi ismeretség egyébként elképzelhetetlen lett volna, hiszen felnőtten nem forogtak azonos körökben, de az egyetemisták találkozóhelyein valódi barátságok születtek. A gróf emlékezett rá, tudta, szülőhelyén találta meg a végzettségének megfelelő munkát, de érdekelte, hogy azóta hogyan boldogult. Beültek egy kávéházba hosszasabban elbeszélgetni. Josef elmondta gondjait, hogy tarthatatlan az életük az apai kisbirtokon, legszívesebben jó messzire menekülne onnét féltett kis családjával.
— Nem volna kedved Magyarországra költözni? Vannak barátaim, rokonam, akiknek esetleg uradalmi állatorvosra volna szükségük, tudom, az ilyen doktorból nagy hiány van otthon.
Nem igazán lelkesedett Josef a magyar vidéktől, de a nyelvvel már ismerkedett diák korában. Abban maradtak, hogy Tisza érdeklődni fog, aztán értesítést küld az eredményről. No, ez volt az, amiben kissé kételkedett a mi Josefünk. Az ilyen ígéretek nem szoktak teljesülni. Egy árva szó nem sok, annyit se árult el Karolának, minek őt feleslegesen megzavarni. Mégsem késlekedett sokáig a gróf.
Telegráf érkezett, hogy amennyiben érdekli az állás, találkozzanak ismét a bécsi kávéházban.
Arra a szóváltásra ért haza a postáról és állt meg némán, ami már elviselhetetlen volt az ő füleinek is, a huszonegy éves alig múlt Karola lelkét azonban régóta mételyezte.
— Ne akarj okosabb lenni! Tanulják meg, hogy sötétben aludni kell, nem pedig tejecskét szopni, mert úgy megszokják, hogy iskolás korukban is kényeztetést várnak. Én két fiút felneveltem, de sohasem keltem fel az éjszaka közepén dajkálni, mindenkit zavarni a járkálásommal. Hamarabb leszoktak a sírásról, lett is ember belőlük. Felelőtlen vagy, így nehezebb, hogy az egyik még kicsi, máris ott a másik pici. Persze, hogy felsírják egymást, te meg gyengén viselkedsz.
— Ismeri mama egyáltalán az érzést, hogy szeretet? — csattant fel sírós hangon a fiatalasszony, épp mielőtt meglátta férjét az ajtóban. Eléje szaladt, átfogta a derekát, mert csak addig ért fel. — Josef, Josef, ezt én nem bírom tovább!
— Hagyjon minket békén, anyám! — csattant fel a fiú.
— Békén? Mi lenne veletek nélkülem? Minden évben egy poronty…
— Na, ebből elég! Ha tovább gyűlölködik, engem veszít el.
— Már régen elveszítettelek, mióta ez a…
— Na, gyere velem, van egy jó hírem — vágott közbe Josef és nézett ölni tudó szemmel felesége feje felett a bámuló anyjára. Eddig ilyen tekintetet nem kapott elsőszülöttjétől, hacsak kisfiú korában nem, amikor megtiltotta neki, hogy felüljön a hátaslóra. Most imádott fia nem adott magyarázatot, hiába állt hökkenten, várta parancsolón összehúzott szemöldökkel a megszokott behódolást. Josef hátat fordítva az anyjának, csak tolta maga előtt az apró asszonykát.
— Nem is gondolod, miben sántikál a te uracskád…— duruzsolta, és a mamát kizárva a továbbiakból mesélte el, miért kellene újra Bécsbe menni.
~O~
A két apróságot Liza gondviselésére bízva jelentették be, hogy nekik el kell utazniuk két napra. Nem kérték el a lányt, nem hagytak ellenvetésre se időt, nem kérdezték mehetnek-e, csak a tényt közölték az elképedt mamával.
A gróf nagy meglepetéssel szolgált.
— Azt mondta a férje, kedves Karola, hogy jó messzire szeretné menekíteni kegyedet a gyerekekkel. Amit ajánlani tudok, az jó párszáz kilométerre van a mostani otthonuktól. Dégenfeld Sándor gróf rokonom Szászrégenbe keres egy jó állatorvost.
— Hol van az?
— Erdélyben.
— Ez azt jelenti, hogy a Monarchia egyik végéből a másikba költözzünk? — döbbent meg Karola.
— Körülbelül. A Kárpátok ölelésében az a Maros-Torda Vármegye egy gyönyörű vidék, a népe pedig székelyek, akik magyarul beszélnek, és a német ajkú szászok.
— Kicsit értek magyarul — nyögte zavartan a fiatalasszony és segélykérőn nézett urára.
— Meg kell fontolnotok, megértem. Beszéljétek meg, aztán itt van Dégenfeld címe, jelentkezz nála. Bízom benne, hogy nem rossz a javaslatunk — állt fel a gróf és bíztatóan tette kezét barátja vállára.
— Köszönöm, István, én már elszántam magam — parolázott búcsúzóul József.
A forgalmas utcán szorongva lépegetett a párocska, fogalmuk sem volt arról, hogyan fogjanak hozzá ekkora változtatáshoz…
~O~
folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:17 :: Pápay Aranka
