Úgy érzem -már napok óta-,
hogy megállt az id?,
beles?rült egy különleges pillanatba,
egy morzsányi csendbe,
a lágy örömbe,
amikor el?re látod,
a boldogság jön el,
olyan ez,
mint mikor a néz?téren ülve
belép a tapsvihar el?tti néma légvonat,
vagy tudod,
hogy a kép, mi a falról lezuhan
épségben ér majd a földre le,
még nem éreztem így sosem,
és a sóvár vágyakozva várás
lassan önmagába zuhan,
abba az állapotba,
ami a biztos felismerést hozza,
hogy vége itt vagy,
te vagy itt,
te, akit mindig is vártalak,
s milyen furcsa ez az élet,
hiszen el?ttem voltál – régen is-,
akár egy pohár víz,
s én, mint a sivatagi szomjazó
nem hittem, hogy a pohárból inni kell,
így történt,
most már felismertelek,
gyere hát, édes, ölelj