Ma nem tudok verset írni…
Csak hangodat akarom vésni
dacos égi magányod földi keresztjébe,
mert ez a konok huszonhét év nélküled
úgy zuhant ma szelíd lelkemre,
mint hangtalan zuhatag
a ködfátyolba búvó ásító mélybe.
Ma nem tudok verset írni…
Fáradt sóhajként megpihen bennem
a meg nem írt utolsó gondolat,
s csak neked keresem betűim közt
a kósza fényű májusi napot,
a seholsincs tájakon eltévedt
barangoló bamba vénholdat.
Ma nem tudok verset írni…
kezemben toll helyett gyertya,
tenyerem égeti könnyező viasza,
s a megkapott színes üveggolyó,
mit egyszer nekem álmodtál,
most a kopár fövenyen utánad gurul,
hol kék-álmaim mesevilága darabokra hullt.
Már nem akarok több verset írni…
Mert csak hangodat karcolnám a papírra,
már nem akarom hallani többet
az éj bölcsőjében ringó altatódalt,
már nem akarok egyedül ülni a hintába,
kérlek Apám, engedd el kezem,
hadd repüljek végre szabadon.
…hisz’ hiába is tagadod onnan fentről,
csupasz felhőkön gubbasztó múltad…
neked születtem egykor Apám,
ez ( csak ) az én bűnöm volt ( vállalom ),
de meg, már csak Te bocsáthatod ,
hisz’ feloldozni minden bűnünket
nélküled én már nem tudom…
Legutóbbi módosítás: 2008.04.30. @ 07:44 :: Szilágyi Hajni - Lumen
