Mondd, akartál-e fájva, könnyeket sírni
mikor imád hangtalan zokogott,
ott a kócos lombú véntölgy alatt,
hol lelked bolyhos ronggyá szakadt,
a repkényekkel benőtt öreg padon.
Mesélj nekem, miről álmodtál,
mikor anyád ringatta még bölcsőd,
és könnye fényt lopott neked az égről,
hogy utad nélküle is megtaláld,
ha ő már mennyekből dúdolja az éj dalát.
Mondd, repültél-e a hajnali ködben
a vándorfényű, izzó napot követve,
mint szárnyaszegett sólyommadár,
étlen, szomjan, vágyó testtel,
de csak a magányos reggelt érted el.
Mesélj nekem, mit láttál fentről,
mikor apád lökte fel, és le a hintát,
és te nevetve repültél túl az Óperencián,
hogy megtaláld, az elveszetnek hitt
Üveghegy, utolsó szilánk-darabját.
Mondd, mit éreztél, ott a szikla szélén,
mikor először zuhantál néma sikollyal,
s csak rajtad kacagtak hamis angyalok,
tested falták buja ördögasszonyok,
ráncos éjbe vénültek a hazug nappalok.
Mesélj nekem, voltál-e vakon hő társ
ki átvitte egykor az igaz szerelmet,
a vihartól háborgó, vénfolyó túlpartjára,
hol boldog álmokat álmodott a nyár,
de az Éden körül hatalmas sziklafal állt.
…gyere, most nyújtózz el velem,
a hajnali óceán végtelen fénytükrén,
és mesélj nekem… csak nekem,
ebben a meghitt lélegzetű,
szelíd hangú hullámcsendben…
Legutóbbi módosítás: 2008.04.20. @ 11:37 :: Szilágyi Hajni - Lumen
