Másnap reggelre megállt a szél, a hó is már csak ritkásan szállingózott. Elindultak a ló vontatta hóekék, hogy a fontosabb utakról letakarítsák a közel fél méteres havat, mely az összefújt torlaszokban ennél jóval magosabb lett. A gyepi csapatnak valahogy most nem fűlt a foga ahhoz, hogy nekiveselkedjen a jégpálya térdig érő hó-paplanjának eltakarításához. Ebben nem kis szerepe volt a hamarosan megjelenő csilingelő lovas szánoknak. Ezeknek ugyanis, kis ügyességgel utána lehetett kötni a játék szánkókat, s ha a bakon ülő gazda nem bánta, akár órákon át, ment a potyázás. Ha a gazda netán bánta a dolgot, azt vagy mindjárt az elején hozta a hátul kapaszkodó tudomására egy jól irányzott ostorcsapással, vagy ha csak később vette észre a nemkívánatos potyautast, akkor a következő kanyar előtt a lovak közé csapott, a kanyarban a szánkó oldalra csúszott s a kapaszkodó repült. Miután felkászálódott törhette a fejét, hogyan szerzi vissza a lovas szán után üresen kacsázó járgányát. Nem csoda hát, hogy ennyi izgalom várományosaiként nem a lapátokat, hanem a szánkókat vették elő.
Ezen a napon is remekül szórakoztak s fel sem ötlött bennük, hogy nemsokára még ez a hosszúra nyúlt ajándékszünet is letelik, és ki kell deríteni, hová keveredhetett el a rég nem látott iskolatáska.
A szünet ünnepnapjai után, visszatértek a szürke hétköznapok. Délelőtt iskola, délután azért még a jégre vitte őket első útjuk. Ez így ment egészen február végéig, akkor viszont már a levegőben volt a változás. Hogy a part menti nyárfák duzzadó rügyeinek illata, vagy a távoli vidékek, szél hátán érkező üzenete keltette az érzést, nem tudható, de mindannyian érezték, a tél már nem húzza sokáig. A jég felszíne az enyhülés hatására latyakos lett, az égen különös lilás, rózsaszínes felhők kergették egymást, már nem lehetett rendesen korcsolyázni, az most már veszélyes is lett volna. A szomorú tényt, Lázár egyik osztálytársán, Ditrói Dezsőn kívül mindenki tudomásul vette. Neki viszont hiába lelkelték a többiek, ne menjen a jégre, már nem tartja meg, felszerelte a koriját és már ment is. Ráadásul épp a hídnál, ahol egyébként is vékonyabbra fagy a jég. Azonnal beszakadt. A víz az ér közepén is csak combtőig ért neki, ezzel együtt ő hasra vágta magát és gyorsúszásban, széles tempókkal közelített a parthoz.
— Szerencsém, hogy tudok úszni. Mondta, mikor fülig iszaposan, büdösen kikecmergett a partra. Dezső eme bölcs mondata, szállóigévé vált a környéken. Arra az emberre mondták, aki, eltúlzott és fölösleges erőfeszítéssel old meg egy problémát. Szó, ami szó, a téli örömöknek befellegzett, új időtöltés után kellett nézniük.
A banda naponta vizsgálgatta a kisgyepet, bakancsaik orrával böködték a talajt, de még nagyon lágy volt. Kényszeredetten a temető felé vették az irányt, s a bokrok takarásában néhányan megpróbálkoztak a cigivel. Így történt ez mindig, amikor nem tudták mit kezdjenek magukkal. Ilyenkor rendszerint valami nagy baromság mellett kötöttek ki, mint amilyen a cigizés. Valódi cigire persze nem tellett, újságpapírba csavarták az akácfák, vagy a Vertán család sírkertjében szomorkodó bakaszivar fák száraz leveleit s azt szívták mímelt áhítattal. Azt, hogy ez többet ártott—e nekik, mint ha dohányt füstölnek, vagy sem, nehéz lenne megmondani, viszont az tény, hogy néhányan közülük már ekkor megutálták a cigizést egy életre. Az idő nagy részében fogóztak, vagy hunyósat játszottak. Egy ilyen alkalommal esett meg, hogy Bütyök miközben búvóhelyet akart változtatni elvétette az ugrást és buggyos szárú mackóalsójával fennakadt a sírkert lándzsás végű rudakból álló kerítésére. Mikor aztán fejjel lefelé lógva a kerítésnek vágódott, eltört a karja. A többiek nagy nehezen leszedték és csapatban kisérték a temető sétányán s itt Bütyökre újabb megpróbáltatás várt. Az egyik bokorból bátyja, Gyuró erőlködéstől lilára váltott feje kandikált ki.
— Gyere Bütyök — kiabálta. — Csináltam neked kolbászt.
Öccsét elfutotta a pulykaméreg, még a fájdalmáról is megfeledkezett.
— Te mocskos disznó, te hígagyú barom, nem sül ki a szemed. Iderondítasz, pont a temetőbe?
Bütyököt hazavitték, Kati néni megmosdatta, rendbeszedte. Kuli doktorhoz mentek, Bandi bácsi begipszelte a karját, utókezelésre pedig, a jófajta törkölypálinkát javallotta. A beteg életkorát kicsit elnézte, valószínűsíthető, hogy erről is a törköly tehetett.
Ezek után kezdett a csapat sakkozni. Hátha így nem sérül meg senki. Huszárék széles tornácán görnyedtek az asztal körül délután számra és tologatták a figurákat. Egy szombat délután betévedt hozzájuk a náluk sokkal idősebb, már legénysorban lévő Földes Pista. Szülei Bőjtiék és Márkusék közt laktak, de ő már ritkán járt haza.
— Játszok egy partit ellenetek — állt elő a megtisztelő javaslattal.
Ő ugyanis akkor már levelező mester volt. Tudták ezt a fiúk is, ezért nem álltak kötélnek. Végül megegyeztek abban, hogy Pista kiül az udvarra a nagy diófa alá, megmondják neki, mit léptek, ő pedig hangosan bemondja a sajátját. Magyarul tehát, vakon játszott velük. Így is reménytelen volt a küzdelem, negyed óra alatt végzett velük. Kielemezte velük a játszmát és elment a menyasszonyához. A vert csapat meg elindult a moziba. A „Horgász a pácban” ment Luis de Funessel. Már mindenki látta, többször is, de ezt nem lehetett kihagyni. Már induláskor mesélni kezdték egymásnak a jól ismert jeleneteket s mire sarokhoz értek, már kórusban kiabálták:
— Champipi champignon, champipi champignon!
A járókelők furcsán néztek rájuk, ez alól csak a kunágotai úton a kocsma felől bicikliző Márkus Miska bácsi volt kivétel. Ő azzal volt elfoglalva, hogy valahogy egyenesben tartsa a biciklit, de sehogy sem sikeredett neki. Össze-vissza, kacsázott, míg végül pontosan belekerekezett a járda és az úttest találkozásánál kimélyített vízzel teli árokba.
A siker elsöprő volt. A csapat gyengébb idegzetű része azonnal továbbment, hogy aztán a Kallós bolt kirakatának rácsában kapaszkodva rázassák magukat, a szűnni nem akaró nevetéssel.
A vízben álló Márkus bácsinak éppen csak a feje látszott ki. Annak hegyében ott pompázott a jó meleg téli kucsma, vastag fekete keretes szemüvege orra hegyéig csúszott, szája sarkában még füstölgött a csikk. Közel hozzá állt ki a vízből a bicikli egyik szarva az esztergált fogantyúval s épp a víz felszínén csillogott a csengő fedele. Díjnyertes felvétel lehetett volna, mondjuk “Mámor” címmel.
Kihúzták, de ahelyett, hogy hazament volna, Szabó kovácstól kért egy kalapácsot s a márciusi csípős szélben, úgy csurom vizesen, püfölni kezdte a dologban teljesen ártatlan biciklit.
Ha tovább várnak lekésik az előadást, így magára hagyták az öreget. A film, pontosan olyan volt, mint máskor. Hazafelé most viszont azon morfondíroztak, vajon Funes vagy Márkus bácsi alakítása volt a nagyobb. Márkus Miskát egyáltalán nem tette boldoggá, hogy végül az apja vitte el a pálmát. Elege volt már a többiek csipkelődéséből, hogy a fater alkoholizmusát már ne is említsük.
A gyep még mindig alkalmatlan volt a focira, pedig már nagyon szerették volna megkergetni a bőrt. Különösen Cuci volt türelmetlen.
— A tavaszi szünetben jön a Kakas telep, mi meg még sehogy sem állunk — mondogatta egyre gyakrabban.
A többiek ráhagyták a dolgot. Gondolták, éppen elégséges, ha ő izgul. Felfedezték, hogy a gödrösök többnyire homokos felszíne gyorsabban szárad s a nádasban kitaposott, labirintusszerű ösvényeken jókat lehet csatázni. Beindult a fakardgyártás, mindenki a vívást gyakorolta. Itt nagy hasznát vették a „Cartus”, valamint „Az őfelsége kapitánya” című filmeknek, melyek ugyanúgy a kisgyepi alap műveltség részét képezték, mint a Funes film. Innentől kezdve délutánonként, csatazaj verte fel a nádas csendjét. Ment a mindenre elszánt felek közötti, ádáz csihi-puhi, szerencsére minden szem az üregében maradt, köszönhető ez részint a kardok hegyére húzott, üres vadásztöltény hüvelyeknek. Csak az éles nádlevelek okoztak kisebb sérüléseket.
Közben egy téglaégető csoport telepedett meg a bányagödrök között. Előbb megfelelő agyagot bányásztak s a félre dúrt meddőben sok furcsa cserépdarabot találtak a fiúk, a harcok szünetében ezekkel csúsztattak a víztükrön. Legmesszebbre az átluggatott cserepek kacsáztak. Úgy tizenöt év múlva a már felnőtt Lázár kalauzolta a Gödribe látogató régészeket. Mint a hely avatott ismerője mutatta nekik, hol találnak eredeti felszínt, hol érdemes ásni. Amikor a gyerekkori nagy kacsázásokról mesélt, azok, nem győztek a fejükhöz kapkodni, úgy repkedtek a levegőben a szakkifejezések, mint alkonyatkor a szúnyogok. Lázár akkor tudta meg, hogy annak idején, valóságos neolit csodákat hajigáltak a vízbe. Hiába, na. A kisgyepi banda nagy volt és pazarló. A régészek csak akkor bocsátottak meg Lázárnak, mikor az általa megjelölt helyen, sok edénytöredék társaságában, egy gyönyörű hegyikristály hatalmi bárdot találtak.
Akkor viszont a téglaégetők a kitűnő agyagot díjazták, a vicik-vacak cserepek őket sem hozták lázba. Előbb ezerszámra vetették ki a nyerstéglákat, majd mikor megszáradtak belől, üreges máglyát raktak belőlük, gondosan ügyelve arra, hogy a nyers téglák oldalaikkal ne érjenek össze. Ezután begyújtották a máglyát, fűtötték és közben már az újabb, nyers téglákat készítették elő. Az első égetés egy részéből, kis vityillót rögtönöztek és egészen őszig maradtak. A téglának akkora volt a keletje, hogy már a máglyából szétkapkodták. Ez szó szerint is értendő, mert a tégla még forró volt. A téglaégetők, kezükön vastag bőrből készült tenyérvédőt viseltek, a vevőknek viszont ilyen nem jutott. Kapkodták is rendesen a téglákat, meg a kezüket is.
A Gödriben minden tavasszal ádáz harc dúlt, a „legkorábban megfürdő” megtisztelő cím elnyeréséért. A csúcstartó Bütyök volt, de ő most az egyre koszosabb gipsz miatt ugye, kiesett a versenyből. A nagy és vakmerő tett megtörténtét, három tényező együttes meglétével lehetett igazolni:
1. Vizes glott gatya.
2. A bőrön, körömmel történő karcolás után visszamaradó, fehér csík.
3. Legalább két szavahihető tanú.
Ebből is látszik a dolog komolysága. Ebben az évben Cuci lett a bajnok, de Bütyököt nem tudta letaszítani az örökranglista csúcsáról. Díjat nem kapott, tüdőgyulladást sem, az egyébként is Lázár reszortja volt.
folytatjuk
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Takács Dezső
