Az éjszaka mindenkinek nehezen telt. Nem bírtak elaludni, s mikor végre mégis, sokat forgolódtak és gyakran felébredtek. Lázár megesküdött magában, ha ezen az éjszakán túl lesz, a Gruberék kutyáját, Muszurit valahogy csak kinyírja. Mikor már éppen elaludt volna, az rázendített a síron túli vihogásra.
Reggel már mindenki ott toporgott a kisgyepen. Idegesen várták a kakasokat, de azok csak pár perccel kilenc előtt tűntek fel az elágazásban és baktattak feléjük komótosan. Legalább jól szemügyre lehetett venni őket.
— Hú, apám! Jön a két Szitás, Sneider Laci, Asztalos Jóska, Frankó Pali, a félőrült Galambos Miska és a komája, Gulácsi. Ezek mind legalább tizennyolc évesek. Mák, Vass, Szarka Jani, Kovács Gabi, Kotró Varga, Czakó Karcsi. Ezek már nem veszélyesek.
Befutott Dodi is.
— Veletek vagyok, veletek vagyok — lihegte.
— Jól van — vette tudomásul rezignáltan Cuci. — Középen játszol, hátul. — Ezen Dodi kissé elcsodálkozott, de tudomásul vette. Nyilván arra számított, hogy csatár lesz.
Megegyeztek a szabályokban. Bíró nincs, közösen döntenek a vitás esetekben. Ne durvuljon senki, a kisebbeket kíméljék. Mindenki mezítláb legyen, a kakasok játszanak félmeztelen.
Frankó lerúgta a gumicsizmáját, Gyüre meg a vadászbakancsot. Szétterjedt az idegnyugtató lábszag, felálltak. A vendégeké volt a kezdés joga. Indult a derbi.
Az mindjárt kiderült az elején, hogy a kakasok gyorsabbak és erősebbek. A gyepiek viszont ügyesebbek jobban, adogatnak. Mömö az első két csomag hatására azonnal belátta, hogy itt most nem lehet a világba cselezgetni, mert azonnal felrúgják. Ezért egy csel után lepasszolta a labdát. A védelem állta a sarat, de egy szögletnél kijött a testmagasságbeli különbség, a nagyobbik Szitás nagy gólt fejelt, pedig Kanta egyébként kiválóan védett. Hatalmas bravúrral tolta ki a lövéseket, jó ütemben mozdult ki, ha szükség volt rá. A mérkőzésnek a környékbeli kisebb fiúkból, néhány kíváncsibb lányból nézőközönsége is gyűlt, Bunda bognár is kiült feleségével a rönkökre. Ez megártott Kantának. Egy ártalmatlan, középre tartó lövést, teljesen fölöslegesen, látványos előrevetődéssel akart fogni, s a labda becsúszott a hasa alatt. A kakasok már kettővel vittek. Cuci elszánta magát, cserélt. Mocsári Miki helyett, beállt Lázár. A középpályán kellett neki összeszedni a labdákat. Bütyőköt, aki mégis csak félt ütközni, Titi váltotta.
A középpályán Cuci jól szervezte a játékot, Kotász indításainak pedig, szeme volt. Titi beállítása jó húzásnak bizonyult. Ha elindult előre a jobb szélen nem, lehetett megállítani Alacsonyan lévő súlypontja, és rövid erős o lábainak köszönhetően, fellökni sem bírták, ha pedig összerúgtak vele, ők húzták a rövidebbet. Nagyon kemény csontozata volt. Átcikázott a nagy langaléta kakasok között s még a szünet előtt nagy gólt ragasztott a felső hosszúba. A kapuban álló kis Szitás a karjait sem érkezett felemelni. A szünet után már jól látható volt, hogy a gyepiek irányítanak. A nézők ütemes „Hajrá kisgyep” bíztatásba kezdtek, még Bunda bognár is közelebb jött. Nem sokkal a kezdés után Kotásznak sült el a jobb lába, Szitás árnyékra vetődött, a távoli lövés beakadt. Kiegyenlítettek.
Óriási küzdelem indult a győzelemért. Bundzsák, a kifli gyáros hátul teljesen bezsongott. Vagy a labda vagy a baba alapon rombolt, mint a tank. Dodi felrúgta az egy az egyben kiugró bátyát, a tizenegyes vitathatatlan volt.
Galambos Miska állt a labda mögé. Teljes erejéből, spiccel küldte meg a labdát, de Kanta megfogta. Galambos tajtékzott, a meccs hátra lévő részében, rúgott vágott. A harc teljesen elmérgesedett, az indulatok, elszabadultak. Már csak néhány perc volt hátra mikor Titi meglépett a labdával s a beadására felérkező Dodi csukafejessel csúsztatta a labdát a jobb alsó sarokba. Ez most már kiverte az eddig is füstölgő biztosítékot. Alig tápászkodott fel s bátyja máris újra a földre küldte, egy jól irányzott nyaklevessel.
— Te szemét áruló! — üvöltötte. — Arról nem volt szó, hogy megveretsz bennünket ezekkel a kis szarosokkal.
A gyepiek ezt komikusnak találták és vihogni kezdtek. Nos, Galambos Miska mintha csak erre a jelre várt volna. Vérben forgó szemmel indult a gyepiek felé, a többiek követték. A gyepiek jobb híján, menekülősre vették a figurát, futottak a temetőbe, ahogy csak a lábuk bírta. Ott aztán szétfröccsenve eltűntek a bokrok között. Addig lapultak, míg a kakasok el nem mentek. Mire végre kisomfordáltak a kovácsoltvas temetőkapun, a pályán csak a vigyorgó Dodi szobrozott.
Leültek, ahogy szoktak körben, de most Dodi került középre.
— Hát győztünk — mondta némi gondolkodás után —, most csak azt tudom mi az ami biztosan nem fog megtörténni. Nem megyünk el a visszavágóra, mert a gulyagyepen, vagy így, vagy úgy, de nagy verésben lenne részünk. Én estig nem megyek haza, mert a bátyám szétrúgja a hátsóm.
— Ne búsulj — szólt oda Kotász. — Majd Mömö mindjárt hoz neked egy nagy karéj cukros, zsíros kenyeret.
A nagy derbi után lecsillapodtak a kedélyek. A labda ezután is előkerült nap mint nap, de az edzések, a fárasztó gyakorlások elmaradtak s a játékot is lazábbra vették. Esténként a labda szerepét a sárga, koratavaszi cserebogarak vették át. A rajzás beindult, a bogarak száz számra repkedtek a gyep felett, a sírok között a temetőben. Alkonyatkor a teljes sötétség beálltáig ezeket kergették, gyűjtötték dunsztos üvegekbe. Természetesen ebben is verseny alakult ki, végtére egyéb értelme nem is volt a dolognak, bár minden tavasszal felvetette valaki, hogy a sárga páncélosokért pénzt adnak a patikában. Ez is valami régi legenda lehetett, így a bogarak néhány napi őrizgetés után Márkusék tyúkjainak begyében kötöttek ki. A cserebogár vadászatban riválisaik is akadtak. Nos, nem a kakas telepi sihederek jöttek vissza. Világosban a Bába szarkák, sötétedéskor meg a Kuvikok kapkodták fel előlük a bogarakat. Be kellett látniuk, ezek a madarak ügyesebbek náluk és nyilván nagyobb szükség is hajtja őket a vadászatban. A Bába szarka igazi neve: Tövisszúró gébics, de meg kell hagyni mindkét elnevezés igen találó. Ez a verébnél alig nagyobb ragadozó, a zsákmányolt rovarokat felszúrja a fák, bokrok tüskéire, töviseire, s ott „dajkálja” őket, mint bába a kis babát egészen addig még meg nem eszi mindet.
Ilyenkor tenyészett egy a Mezei zsályához hasonló, de annál a gyepből jobban kimagasló, összességében robusztusabb növény, amit ők Isten ostorának hívtak. Növényismeretben Bütyök volt a profi, nagyanyja tavasztól őszig gyűjtötte, és a kamrában fellógatva szárította a növényeket, hogy azután a családtagok különböző bántalmait kúrálja velük. Lázár évekkel később szakkönyvekben ismert rá erre a növényre, aminek Kónya zsálya a tudományos neve, de akkor a gyepen már hiába kereste, egyszerűen eltűnt. Ők akkoriban azért keresték ezt a tavasszal virágzó növényt, mert tőből felfelé törő, szögletes pozsgás szára fogyasztható volt, kellemes ízének élvezetén túl, a szomjukat is oltották vele. Ezen túl kedvelt csemegéjük volt a földből ásáskor előkerülő édesgyökér és a cinóber piros illatos virágú mogyorós lednek gumója. Ezt nevezték ők földimogyorónak. A természet legfinomabb adományai kicsit később, nyár elején kerültek terítékre. Az apró szemű illatos csattogó szamócáért, öt kilométert kellett gyalogolni. Ez a gyümölcs az országhatár mellett elterülő, nagy ősgyepen, a külső gulyán termett. Ide csapták ki a gazdák egész nyárra, a hízlalásba fogott marhákat, de itt legelésztek a község tenyészbikái is. Ki be, terelésüket csak a kerítés résein át lesekedve, az udvarokról merték figyelni. Épp a nyári szünidő kezdetére terítve volt a külső gulyagyep szamócával. Úgy bele tudtak felejtkezni a szamócázásba, mint Mömö a cselezésbe.
Így eshetett meg, hogy egy ilyen alkalommal Bütyök, átszamócázta magát a senki földjén, s ha már ott volt megnézte, mit írtak a határkő túlsó oldalára. A magas figyelőből már addig is idegesen távcsövező román katona ezt már cseppet sem díjazta. Hosszú csövű karabélyával kétszer a levegőbe lőtt, majd mászni kezdett lefelé a létrán. Mire a tetthelyre ért a csapat már a félig begyepesedett Aradi úton nyargalt hazafelé. Nagyobb veszteség nem érte őket, mert az utat szegélyező fákon már ért az eper is. Áttértek hát az eprészésre. Az eperfákat a selyemhernyó tenyésztés támogatására ültették az utak mellé. Akkoriban sokan egészítették ki nem túl fényes jövedelmüket ezzel a foglalatossággal, ami olyan róka fogta csuka játék volt. A fél, bátrabbak esetében egy, vakmerőket illetően másfél adagnyi, a petéből épphogy kibújt parányi hernyókat még egy kis zacskóban haza lehetett vinni. Ezek elejében beérték egy-két maréknyi eperlevéllel. Később mennél jobban nőttek annál többet kívántak. Végül a bábozódást megelőző napokban már a család apraja, nagyja hajnaltól késő estig a zsenge, leveles eper gallyakat hordta az addigra már minden elképzelhető helyet elfoglaló hernyóregimentnek. Az már megváltás volt mikor a bábozódáshoz szükséges repceszárat gyűjtötték s ünnep, amikor a bábokat vitték oda, ahonnan a hernyókat hozták. Ezen a tavaszon a gyepiek is játszadoztak a selyemhernyó tenyésztés gondolatával. Úgy tervezték, annak a háznak a padlásán nevelik majd a hernyókat, amelyben Márkusék is laknak. Mikor a lakók ezt megtudták, kikeltek ellenük.
— Nem gondoljátok komolyan, hogy majd hetekig dörömböltök a fejünk fölött, miközben mi szagoljuk lenn a büdös hernyóitokat.
Így azután maradt a sokkal kellemesebb eprészés. Ennek kedvéért sorban felmásztak a vén fákra, aszerint, hogy a feketét, fehéret, vagy netán a cirmosat kedvelte az illető. Azután beindult az eprészés, no meg a nagyotmondó verseny:
— Hm, ez olyan édes, mint a méz.
— Á, ez édesebb.
— Figyelj! — szólt át Bütyök a szomszéd fán kuporgó Huszárnak. — Itt akkorák az eprek, hogy nem férnek a számba.
— Na, mutasd! — jött a válasz, mire Bütyök legyőzve vigyoroghatnékját, próbálta száját úgy csücsöríteni, hogy az eper ne férjen bele.
A Gödri vize ekkorra már felmelegedett annyira, hogy a megfázás veszélye nélkül lehetett fürödni. Az örökké aggódó szülők, persze még nem engedélyezték volna a fürdést, így hát most még engedélyt nem is kértek. Az akkor vált esedékessé mikor már szenvedtek a melegtől. Addig viszont úgy kellett ütemezni a fürdést, hogy a fekete glottgatya estig megszáradjon. A karcolásos bőrtesztet a szülők nem ismerték, így sejtésük sem volt az egészről. Több tó is alkalmas volt fürdésre. Sokáig a „Kockás” volt a menő homokos medre, hínármentes, tiszta vize miatt. Időnként átpártoltak a „Nagy”-ra, vagy a „Sztanoj”-ra, ezek mélyebbek és agyagos fenekűek voltak, vizük a használattól zavarossá vált. A téli nagy hokimeccsek színhelyét ilyenkor birtokba vették névadóik, a kacsák. Nem sajnálták tőlük, mert tükre szinte teljesen hínárral fedett volt.
A kacsákat általában ostoba jószágnak tartják, pedig nem azok. Az alig kéthetes, még pelyhes állatokat elég volt két, három alkalommal reggel a tóra este meg onnan hazaterelni, azután már sorba rendeződve maguktól vonultak. Több száz méterről is célba értek estefelé, vagy ha fekete viharfelhők jöttek, mindig megérezték, mikor jött el az optimális indulási idő. Az megesett, hogy az egyes falkák összekeveredtek, ezért mindegyik csapat kapott valamilyen jelet. Az olajfesték és a lábra kötözött rongydarab volt leginkább szokásban. Megesett, hogy a gyepi csapat, egy kacsa regiment után ért ki a tóra. Őket ilyenkor, feketéllő, epres kezük alapján lehetett elkülöníteni.
folytatjuk
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Takács Dezső
