Most, amikor írásom olvassa, én a lap felső sarkából figyelem Önt. Ön is felpillant rám néha, és rögzíti memóriájában, ki is az az ember, akivel beszélget. Lát egy arcot, amely azóta, hogy a bábaasszony először megpillantotta, nagyon sok változáson ment át. Rárakódott az út pora, ráncos, kissé megtört lett.
Az öregedés észrevétlenül lopakodik az ember testébe. Napról napra, percről percre parányi változásokat okoz, amiket megszokunk. Így az arc, ami a tükörből visszanéz ránk, állandónak tűnik, mindig azonos velünk.
Az idő múlásának nyomait csak akkor érzékeljük, amikor hosszú idő után találkozunk egy régi baráttal.
— Hogy megöregedett — gondoljuk, s később vizslatjuk magunkat. — Vajon ez ránk nézve is igaz?
Olyankor is rácsodálkozunk magunkra, ha régi fénykép akad a kezünkbe:
— Uram Isten, ez én voltam?
Talán csak a tekintet, a „lélek tükre” marad valamelyest állandó. Ezért csilloghat egy öregember arcán is kisfiús, huncut szempár.
A hiúság azért mindünkben munkálkodik. Így ha fényképet kérnek tőlünk magunkról, egy képet melyen át akár több ezer ember is azonosít majd bennünket, nagy dilemmába pottyanunk. Ami nem régen készült rólunk, az kíméletlenül érzékelteti a testen, lelken átgázoló időt, ezért nehezen tudunk megbékélni vele. Szívesebben adnánk egy fiatalabb kori képet, egy előnyösebbet, ami talán nagyobb tetszést válthat ki. Végül a hiúság sem tud rávenni a csalásra s küldjük a cseppet sem hízelgő őszinte képet.
Az én képemet Csilla küldte nekem Szerbiából, a Novi Sad-al szemben, a Duna túlpartján álló Beocsinból. Ilyen vagyok mostanában.
A megtett úton az ember arcával együtt változik a lélek is. Folyton fortyog, alakul a személyiség. Fokozatosan változik az ember világképe is, ezért azután, ha visszatekintek akár csak 15-20 évvel ezelőtti önmagamra, igen csak elcsodálkozom. Egy nyíltan, mondhatni rátartian ateista ember néz farkasszemet mai istenhívő énemmel.
A változás lassan és fokozatosan történt. Apró, alig észrevehető jelek érkeztek. Jelek, melyek úgy vétették észre magukat, hogy közben nem rémítettek meg. Életem néhány sorsfordító pillanatában kívülről láttam magam s végül hozzájutottam egy felemelő és félreérthetetlen, testen kívüli élményhez.
Voltak különös álmaim, melyek előre figyelmeztettek, a szeretteimre leselkedő veszélyekre. Három hozzám nagyon közel álló ember jelent meg álmomban a halált követő pillanatokban, hogy még egyszer üdvözölhessük egymást. Fiatalkori testükben és korhű ruhában voltak. Én minden ilyen alkalom után, fájdalmasan szép érzésekkel ébredtem.
Évekkel ezelőtt otthonomban a televízió előtt ültem és arra lettem figyelmes, hogy a beocsini barátaimtól ajándékba kapott falióra megállt. Mikor visszanéztem a képernyőre, az alól futó szalagcím arról tudósított, hogy a NATO erők, megkezdték Szerbia bombázását. Másként hat egy hír, ha számunkra ismeretlen tájakon zajló történésekről tudósít és másként, ha a szóban forgó területen neked kedves emberek élnek.
A képen, amit Csilla küldött Beocsinból, jobbára csak az arcom látszik. Egy ünnepségen fotózta. Az ottani Művelődési Ház színpadán állunk. Mellettem, ott van Dragan barátom, a Közép-Európa legnagyobb cementgyárát magáénak mondható kisváros tanácsának elnöke.
Fölváltva beszélünk a termet megtöltő több száz fős tömegnek arról, hogy milyen nagy jelentősége van a személyes ismeretségnek és barátságnak a határokon átnyúló kapcsolatok kiépítésében és erősítésében.
Mi beszélünk, az emberek némán figyelnek. Történik mindez a bombázások után néhány héttel, miközben az összes Duna híd a vízben van, s tőlünk 300 méterre ott meredeznek a TV adó üszkös romjai. A Fruska Gora lejtőin pedig, hatalmas kráterek őrzik a becsapódó rakéták nyomait.
Beszélek, és közben az jár a fejemben, ezek az emberek tudják, hogy a Magyar Országgyűlés hozzájárult a NATO gépek magyar légtéren történő átrepüléséhez. Tudják, hogy ezt én is tudom, és most el kell hitetnem velük, én ezek után is a barátjuk vagyok. Tisztelem és szeretem őket, együtt érzek velük, mert a barátság, még ilyen nehéz és kínos dolgokon is felülemelkedik.
A falióra soha többé nem indult el. Porszem került a gépezetbe. A beocsini emberek viszont továbbra is kedvesen mosolyogtak rám. Az egymást lapogató ölelések s a náluk kötelező három csók is megmaradt. A tekintetekben viszont mintha belopta volna magát egy-egy picinyke porszem.
A gép nem színlel. Ha elromlott, nem működik. Az ember megpróbálja.
Legutóbbi módosítás: 2008.04.09. @ 11:00 :: Takács Dezső
