L. M. Montgomery (1874-1942) kanadai írón?, hazánkban f?leg a m?veib?l készült "Anna" és "Váratlan utazás" c. filmsorozatok révén ismert. 1908-ban megjelent regényéb?l (Anne of Green Gables) készített fordításommal az ? békebeli, idilli világát szeretném felidézni.
I. fejezet
Rachel Lynde meglep?dik
Rachel Lynde ott lakott, ahol az Avonlea-i f?út egy kis völgybe ereszkedett, melyet égerfák és gólyaorrok szegélyeztek s egy patak folyt rajta keresztül, amelynek forrása távolabb, az öreg Cuthbert ház melletti erd?ben eredt. Fels? folyásánál, az erd?ben zavaros, gyors folyású pataknak tartották, tele a tavacska és a zuhatag sötét titkaival; de mire elérte a Lynde Völgyet, csendes, illedelmes kis patak lett, hisz' még egy csermely sem folyhatott el Rachel Lynde ajtaja mellett anélkül, hogy kell? tekintettel legyen az illemre és a tisztességre. Talán tudatában volt annak, hogy Mrs Rachel ablakánál ült és rajta tartotta a szemét mindenen és mindenkin, aki elhaladt arrafelé – gyerekekt?l a patakokig – és ha bármilyen furcsa vagy nem helyénvaló dolgot vett észre, soha nem nyugodott, míg kifürkészte annak okát.
Rengeteg ember van Avonlea-ban és azon kívül is, akik szomszédaik ügyeit gondosan figyelemmel tudják követni, miközben saját dolgaikat elhanyagolják; de Rachel Lynde azon tehetséges teremtések közé tartozott, akik egyaránt képesek voltak saját és más emberek dolgaival foglalkozni. Figyelemre méltó háziasszony volt; munkáját mindig elvégezte, mégpedig igen derekasan; ? vezette a varrókört, segített a vasárnapi iskolában és az Egyházi Segélyegylet és a Külmissziós Segélyszervezet leger?sebb támasza volt. Mégis, mindezek mellett Rachelnek elég ideje maradt, hogy órákig üldögéljen konyhaablakánál, „pamut" paplanokat kössön – tizenhatot már elkészített, ahogy azt Avonlea-i háztulajdonosok szokták mondogatni tiszteletteljes hangon – és a f?utat figyelje, ami a völgyön át a távoli meredek, vörös dombra vitt. Mivel Avonlea egy kis háromszöglet? félszigetet foglalt el, mely a Szent L?rinc-öbölbe szögellt ki és mindkét partját víz mosta, bárki, aki Avonlea-ból kifelé vagy oda tartott, át kellett, hogy haladjon azon az úton a dombon, s így meg kellett tennie a láthatatlan vessz?futást Mrs Rachel mindent látó szemei el?tt.
Egy június eleji délután is ott ült. A nap melegen és fényesen sütött be az ablakon; a gyümölcsös a ház alatti lejt?n menyegz?i rózsás-fehér virágzásba borult, körülötte számtalan méh zümmögött. Thomas Lynde – egy szelíd kis ember, akit Avonlea lakói „Rachel Lynde férjé"-nek hívtak – a fehérrépamagot vetette éppen a pajtán túli dombocska földjébe; és Matthew Cuthbertnek is vetnie kellett volna nagy, vörös, patakparti földjén odaát a Zöld Oromnál. Rachel tudta, hogy Matthewnak ezt kellett volna tennie, mert el?z? este hallotta, amint a férfi Peter Morrisonnak azt mondja William J. Blair boltjában Carmodyban, hogy másnap délután akarja elvetni a fehérrépamagot. Peter volt az, aki megkérdezte, mert Matthew Cuthbert egész életében soha nem arról volt nevezetes, hogy bármir?l önként szolgáltasson információt.
És mégis, Matthew Cuthbert itt volt, egy zsúfolt nap délutánján fél háromkor, nyugodtan hajtott a völgyön át, fel a dombra; mi több, fehér gallért és a legjobb öltönyét viselte, ami ékes bizonyítéka volt annak, hogy Avonlea-n kívülre tartott, homokfutója elé a vörössárga kanca volt befogva, ami azt jelentette, hogy jelent?s távolságot fog megtenni. Namármost, hova megy Matthew Cuthbert és miért megy oda?
Ha bármely más Avonlea-i lakosról lett volna szó, Rachel, gondolatban ügyesen összerakva ezt meg azt, mindkét kérdésre meglehet?sen jó eséllyel tudott volna tippelni. De Matthew annyira ritkán ment el otthonról, hogy bizonyára valami rendkívüli és halasztást nem t?r? dolog volt, ami most elszólította. A legfélénkebb ember volt a Földön és ki nem állhatta, ha idegenek közé kellett mennie, vagy bárhova, ahol lehetséges volt, hogy beszélnie kell. Matthew, amint fehér gallérjában homokfutóját vezeti, olyan eseménynek számított, ami nem történt minden nap. Rachel – mérlegelve a kérdést – semmire nem jutott és délutáni öröme el lett rontva.
– Uzsonna után átnézek a Zöld Oromba és megtudom Marillától, hova és miért ment Matthew – döntötte el végül az érdemes asszonyság.
– Az évnek ebben az id?szakában nem szokott a városba menni, és soha nem jár látogatóba; ha elfogyott volna a fehérrépa magja, nem öltözne fel és nem a homokfutót vinné; és nem hajt gyorsan, tehát nem mehet orvosért sem. Mégis, valami bizonyára történt tegnap este óta. Teljesen összezavarodtam, ez az igazság, és egy perc nyugtom sem lesz addig, amíg ki nem derítem, miért megy el ma Matthew Cuthbert Avonlea-ból.
Így hát uzsonna után Rachel elindult, nem kellett messzire mennie; a nagy, tervszer?tlenül épített, gyümölcslugasoktól kerített ház, ahol a Cuthbert család élt, alig egy negyedmérföldnyire volt az úton felfelé a Lynde Völgyt?l. A hosszú, keskeny út kétségkívül még hosszabbnak tüntette fel. Matthew Cuthbert apja, aki ugyanolyan félénk és csendes volt, mint fia, amikor tanyáját építette, olyan messzire távolodott társaitól, amennyire csak tudott, anélkül, hogy valóban az erd?be vonuljon vissza. Zöld Orom e tiszta föld legtávolabbi szélén épült és a mai napig is ott van s alig látható a f?útról, ami mentén olyan barátságosan sorakozott az összes többi Avonlea-i ház. Rachel Lynde szerint egy ilyen helyen egyáltalán nem lehetett lakni.
– Csak tartózkodni lehet, annyi szent – mondta, amint a vadrózsabokrokkal szegélyezett, mély keréknyomokkal teli, füves úton lépkedett. – Nem csoda, ha Matthew és Marilla is mindketten egy kissé furcsák, hisz' itt élnek magukban az Isten háta mögött. A fák nem jelentenek nagy társaságot és Isten tudja, ha azok is volnának, nem lenne-e elég bel?lük. Én inkább az embereket nézem. Kétségkívül Cuthberték elégedettnek t?nnek; de hát akkor, azt hiszem, már hozzászoktak a fákhoz. Az ember mindenhez hozzá tud szokni, még ahhoz is, ha felakasztják – ahogy az írek mondták.
Ezzel Rachel az útról kilépett Zöld Orom hátsó udvarára. Az udvar nagyon zöld, rendes és pedáns volt, egyik oldalán hatalmas f?zfák, másikon csinos jegenyenyárfák álltak. Sem egy kósza fadarab, sem k? nem volt látható, hisz' Rachel látta volna. Rachel véleménye szerint Marilla Cuthbert legalább olyan gyakran söpörte az udvart, mint a házát. A földr?l enni lehetett volna anélkül, hogy az ember tele lett volna a közmondásos piszokkal.
Rachel fürgén kopogott a konyhaajtón és belépett, amikor behívták. Zöld Orom konyhája vidám hely volt – vagy legalábbis az lett volna, ha nem lett volna olyan kínosan tiszta, hogy úgy nézzen ki, mint egy új nappali. Ablakai keletre és nyugatra néztek; a nyugatin keresztül, ami a hátsó udvarra nézett, beömlött a meleg júniusi napfény; de a keleti, ahonnan futó pillantást lehetett vetni a bal oldali gyümölcsösben álló, fehér virágba borult cseresznyefákra és a bólogató, karcsú nyírfákra lent a patakvölgyben, kúszónövények összegabalyodott ágaitól zöldellt. Itt szokott üldögélni Marilla Cuthbert, amikor egyáltalán leült, mindig egy kissé bizalmatlanul tekintve a napfényre, ami számára túlságosan táncoló és felel?tlen volt egy olyan világban, amelyet komolyan kell venni; most is ott ült, kötögetett, a mögötte lév? asztal vacsorára megterítve állt.
Rachel, miel?tt egészen becsukta volna az ajtót, gondolatban felmérte, mi van az asztalon. Három tányér volt a teríték, tehát Marilla bizonyára vár valakit, aki Matthew-val érkezik uzsonnára; de a tányérok a mindennap használatosak voltak és csak egy vadalma bef?tt és egy fajta sütemény állt az asztalon, következésképp a várt vendég nem valami különleges személy. De hát akkor mire vélje a fehér gallért és a vörössárga kancát? Rachel kezdett belegabalyodni a csendes, legkevésbé sem titokzatos Zöld Orom eme szokatlan rejtélyébe.
– Jó napot, Rachel – mondta Marilla élénken.
– Szép esténk van, nemde? Nem foglalnál helyet? Mi újság nálatok?
Marilla Cuthbert és Rachel között mindig is valami olyasmi létezett, amit jobb híján barátságnak nevezhetnénk, különböz?ségük dacára – vagy talán éppen azért.
Marilla magas, sovány asszony volt, csontos alakját inkább jellemezték egyenes vonalak, mint görbék; sötét hajába ?sz sávok vegyültek, s haját mindig kemény kis kontyba fonta a tarkóján, s a kontyba keményen két drótból készült hajt?t t?zött. Sz?k látókör? és szigorú n?nek látszott, és valóban az is volt; de a szája körül volt valami szelídebb kifejezés, mely kis jóindulattal vegyítve nem állt volna messze attól, hogy némi humorérzékr?l árulkodhatott volna.
– Mind jól vagyunk – mondta Rachel. – Már azt gondoltam, tinálatok van valami baj, amikor láttam Matthew-t elmenni ma. Azt hittem, talán az orvoshoz megy.
Marilla szája megért?en rándult egyet. Várta már Rachelt, tudta, hogy a rejtélyesen elhajtó Matthew látványa túl sok lesz szomszédja kíváncsiságának.
– Ó nem, egészen jól vagyok, bár tegnap nagyon fájt a fejem – mondta. – Matthew Bright Riverbe ment. Egy kisfiút kapunk, egy Nova Scotia-i árvaházból és a ma esti vonattal érkezik.
Ha Marilla azt mondta volna, hogy Matthew azért ment Bright Riverbe, hogy egy ausztráliai kenguruval találkozzon, akkor sem döbbent volna meg Rachel jobban. Valójában öt másodpercig szóhoz sem jutott. Lehetetlen, hogy Marilla bolondot csináljon bel?le, de Rachel már majdnem kénytelen volt ezt gondolni.
– Nem tréfálsz, Marilla? – kérdezte, amikor ismét meg tudott szólalni.
– Nem, természetesen nem – mondta Marilla, mintha kisfiúkat kapni Nova Scotia-i árvaházakból bármely rendes Avonlea-i porta szokásos tavaszi munkáinak része lett volna, és nem hallatlan újítás.
Rachel úgy érezte, gondolatai nagyon összezavarodtak. Felkiáltójelekben gondolkodott. Egy fiú! Pont Marilla és Matthew Cuthbert fogad örökbe egy fiút! Egy árvaházból! Nos, a világ minden bizonnyal a feje tetejére állt! Ezek után már semmin sem lep?dik meg! Semmin!
– Mi az ördög ültetett ilyen ötletet a fejedbe? – követel?zött helytelenít?en.
Anélkül történt a dolog, hogy az ? tanácsát kikérték volna, és így okvetlenül elleneznie kell.
– Nos, már egy ideje gondolkozunk rajta – valójában tél óta – felelte Marilla. – Mrs Alexander Spencer itt járt egyik nap Karácsony el?tt és elmondta, hogy kap egy kislányt a Hopetown-i árvaházból a tavasszal. Az unokatestvére ott él, Mrs Spencer meglátogatta ?t és mindent tud a dologról. Így Matthew és én azóta már alaposan átbeszéltük ezt. Úgy gondoltuk, mi egy fiút szeretnénk. Matthew is öregszik, tudod – hatvan éves – és már nem olyan fürge, mint régen volt. A szívével sok baja van. És tudod, mennyire nehéz béreseket kapni. Soha sincs más, csak azok a buta, kis francia fiúk, és amint sikerül egyet megtanítanod valamire, már el is ment a homárfeldolgozó gyárakba vagy az Államokba. El?ször Matthew azt javasolta, fogadjunk fel egy Barnardo-fiút. De én rögtön rávágtam, hogy nem. „Lehet, hogy jók – nem mondom, hogy nem azok – de ne jöjjön nekem egy londoni arab utcagyerek se ide" – mondtam. „Legalább belföldi legyen. Kockázatos, akárkit is kapunk. De jobb a tudat a számomra és jobban is alszom, ha igazi kanadai fiút kapunk." Így végül eldöntöttük, hogy megkérjük Mrs Spencert, hogy hozzon nekünk egyet, amikor a kislányért megy. A múlt héten hallottuk, hogy megy, ezért a Carmody-i Richard Spencer családján keresztül üzentünk neki, hogy hozzon nekünk egy ügyes, talpraesett, tíz-tizenegy éves fiút. Úgy gondoltuk, ez a legjobb kor – elég id?s ahhoz, hogy rögtön segítsen a munkában, és elég fiatal ahhoz, hogy jól nevelhet? legyen. Jó otthont és iskoláztatást szeretnénk neki adni. Kaptunk ma egy táviratot Mrs Alexander Spencert?l – a postás hozta el az állomásról – miszerint ma este a fél hatos vonattal érkeznek. Így Matthew elment Bright Riverbe elé. Mrs Spencer ott adja le ?t a vonatról. Természetesen ? továbbmegy a White Sands állomásig.
Rachel híres volt arról, hogy ami a szívén, az a száján; most is készült elmondani a véleményét, miután lelkiállapota rendbejött az elképeszt? hírt hallva.
– Nos, Marilla, megmondom kerek perec, hogy szerintem szörnyen buta dolgot csináltok, kockázatos dolgot, annyi szent. Nem tudod, kit kapsz. Egy idegen gyereket hozol a házadba, az otthonodba és az égvilágon semmit nem tudsz róla, sem azt, milyen a természete, azt se, hogy milyen szülei voltak, azt sem, hogy mi lesz bel?le. Nos, pont a múlt héten olvastam az újságban, hogy egy férfi és a felesége fenn a Sziget nyugati részén kivettek egy fiút az árvaházból és ? felgyújtotta a házat éjszaka – szándékosan gyújtotta fel, Marilla – és majdnem ropogósra sültek az ágyukban. És tudok egy másik esetet, amikor egy örökbefogadott fiú kiszívta a tojásokat – nem tudták leszoktatni róla. Ha megkérdezted volna a véleményemet az ügyr?l – amit nem tettél, Marilla – azt mondtam volna, az ég szerelmére, ne is gondoljatok ilyen dologra, annyi szent.
Ez a Jób-vigasztalás, úgy t?nt, nem sértette és nem ijesztette meg Marillát. Szünet nélkül kötött tovább.
– Nem tagadom, hogy van valami abban, amit mondasz, Rachel. Nekem is voltak aggályaim. De Matthew annyira elszánt volt. Láttam ezt, így beadtam a derekam. Matthew olyan ritkán határozza el magát bármire is, hogy amikor mégis, akkor úgy érzem, kötelességem beleegyezni. És ami a kockázatot illeti, majdnem mindenben van kockázat, amit az ember ezen a világon tesz. Ami azt illeti, az embernek a saját gyereke is lehet rizikós – nem mindig bizonyul jónak. És Nova Scotia közel van a Szigethez. Nem olyan, mintha Angliából vagy az Államokból hoznánk. ?nem lehet nagyon más, mint mi.
– Nos, remélem, minden jól sikerül majd – mondta Rachel olyan hangon, mely világosan jelezte súlyos kétségeit. – Csak ne mondd azt, hogy én nem figyelmeztettelek, ha felgyújtja Zöld Ormot vagy sztrichnint tesz a kútba – hallottam egy esetr?l odaát New Brunswickban, ahol egy árvaházi gyerek ezt csinálta és az egész család rettent? gyötrelmek közt halt meg. Csak abban az esetben egy lány volt az.
– Nos, mi nem lányt kapunk – mondta Marilla, mintha a kutak megmérgezése kizárólag n?i tulajdonság lenne, és fiúk esetében nem kellene t?le tartani. – Álmomban sem jutna eszembe, hogy egy lányt fogadjak be. Csodálkozom, hogy Mrs Alexander Spencer megteszi. De ami azt illeti, ? nem riadna meg attól sem, hogy egy egész árvaházat örökbe fogadjon, ha azt venné a fejébe.
Rachel szeretett volna addig maradni, amíg Matthew haza nem ért a jövevény árvával. De miután rájött, hogy még legalább két óra eltelik, mire a férfi megérkezik, elhatározta, hogy felmegy az úton Robert Bell-ékhez és elmeséli nekik a hírt. Bizonyára óriási szenzáció lesz, és Rachel szeretett felt?nést kelteni. Így útnak indult, némileg Marilla megkönnyebbülésére, mert az utóbbi hölgy úgy érezte, kétségei és félelmei újraélednek Rachel pesszimizmusának hatására.
– Nos, mindenre, ami szent! – kiáltotta Rachel, amikor már az ösvényen volt. – Valóban úgy t?nik, álmodom. Nos, sajnálom azt a szegény teremtést, annyi szent. Matthew és Marilla semmit sem tud a gyerekekr?l, és azt várják majd, hogy bölcsebb és józanabb legyen a saját nagyapjánál, ha egyáltalán volt neki nagyapja, amit kétlek. Valahogy hátborzongató arra gondolni, hogy egy gyerek legyen Zöld Oromban; sohasem volt, mivel Matthew és Marilla már feln?ttek, amikor az új házat építették -, ha ?k voltak gyerekek egyáltalán, amit nehéz elhinni, ha az ember rájuk néz. Semmi pénzért nem lennék annak az árvának a helyében. Ó, sajnálom ?t, annyi szent.
Így beszélt teljes szívéb?l Rachel a vadrózsabokroknak, de ha látta volna a gyermeket, aki abban a percben türelmesen várt a Bright River-i állomáson, szánalma még sokkal mélyebb lett volna.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: Vogl Anikó
