Én már olyan kevéssel is beérem,
s azt is oly nehezen adja az élet;
egy kézfogás, egy kedves bók,
simító szavak, néha egy csók…
Fukarul markába gy?jti-szorítja,
nem szórja rám, csak tartja fogva
az ég a nap meleg sugarát –
inkább az éjjel múlatja, s nem ád.
De egyszer jön még ragyogó hajnal,
s versenyt izzik a nap a r?t holddal –
fénye hevíti lelkemet, lehet,
kéz csitítja remeg? testemet.
Szikrák lobbannak, lángok gyúlnak,
magányos éjszakák kihunynak,
holdvilágtól lesz az éj meleg,
s ölel? Napom kéjt?l szendereg…
