Ez az ócska város már nem az enyém,
tükörré meredtek benne az évszakok.
Üveggalambok szárnyán reppen felém,
minden árnyék, akár a lomha nappalok.
S csak méla moraj morog mert fél még,
éjfekete harang bronz íz? csókja zsong.
És mintha tavasz hamvát hintené szét,
ében szirmot ont az alkonyi napkorong.
Így sötétségben gyúl hófehér szobrom,
s néma torzóként pogány dobokat ver.
Öreg sámán a nyár, táncol koncomon,
mivel az ?sz kristálybilincsét nyitja fel.
Ezt az átkozott várost majd szétzúzom
de csak cserepekre hulljon a félhomály.
Sápadt féregként hemzseg a húsomon,
sok tolla fosztott törött porcelán madár.
Mert a tél megdermedt gyermekeik ?k,
s szívem a tükör mostmár bevallhatom.
Ám mattszín? és minden fényt elnyel?
kimázolt ?r, nyugtalan vér szilánkokon.
