— Istenem hallgasd meg könyörgésem, megbántam tettemet, ne ítélj keményen — mondta a rab a börtön lelkészének, aki teljes megbocsátást ígérve adta fel az utolsó kenetet, az utolsó feloldozást.
A kivégzést másnapra tervezték, Isten segedelmével. A rab lehajtott fejjel imádkozott.
— Istenem, bocsáss meg nekem és mutasd a kivezető utat szorult helyzetemből. — Pillantása a keresztre tévedt, majd szemeit az égre emelve, hálás tekintettel verte agyon a lelkészt. Az őröknek mozdulni sem volt idejük. Hála legyen a kegyelmes Úristennek. A rab gyors volt és határozott.
— Istenem, mutasd meg a kivezető utat — mormolta, és egy gyors mozdulattal az őr oldalfegyvere után nyúlt. A másik őr csak a villanást látta, másra már nem maradt ideje.
— Köszönöm Istenem, hogy segítségeddel megmenekülök a csúfos haláltól, kérlek, ne hagyj el, és segítsd odaadó hívedet. Tudod, bűneimet már meggyóntam, és Te megbocsátottál. Adj erőt, hogy meg tudjam védeni magam a rámtámadó őröktől, kérlek, mutasd az utat a megboldogulás felé, őszinte hívedet kérlek, ne hagyd cserben.
A rab rohant, és az útjába kerülőket félrelökve, boldog mosollyal lépett ki a börtöniroda rácsnélküli ablakán. Az Úr magához szólította, és a szabadság utolsó fénysugara riadtan zárta le szemeit. Isten segedelmével.
Legutóbbi módosítás: 2008.05.15. @ 11:15 :: George Tumpeck
