Mielőtt végleg elmegyek,
talán írok majd
egy búcsúlevelet
– ha írni akkor még lesz erőm –
s a búcsúszó helyett
– ha szólni már
képtelen leszek,
megírhatnám még
azt az utolsó levelet…
s a levélbe írnék majd talán
utóiratot,
arról, hogy jövőt, reményt
örökül miként hagyok…
Különös gondolat
e levél, s benn’ utóirat:
mintha előre látnám most
lenyugvó napomat
– feledve,
hogy fénytelen,
küzdelemben élt
földi létemet
sorsom kudarcaként éltem
győztes harc helyett…
… s hogy átutazóként
jártam itt csupán,
és győzelem a földi lét során
vándorként
senkinek sem jár,
csak majd amott,
túl az anyagon,
túl a Földön álmodott
hiú ábrándokon.
S akkor, végül,
az utóiraton
olvashatnátok mind, talán,
ami ma még rejtély
e titkos Föld-tanyán:
hogy otthontalanul
élünk itt,
kunyhó, vagy pompás kastély
hiába vár,
a földi út nekünk
tűnő álom csupán,
örök harc,
enyészet, s halál,
amíg a lélek mindent megtanul,
és végleg
hazatalál.
S bár kis földi örömöt,
és szerény, apró kincseket
a vándorlás során néha meglelünk,
végül minden múlandót itt
el kell vesztenünk,
mert terheinkkel
mi is elveszünk…
de aki sorsának útjára áll,
– hiába várja az út végén halál –
túl azon,
örök otthonára,
szellemhazájára,
s ott időtlen
boldogságra talál.
Utóiratomban is
végül majd ez áll:
ne csüggedj, vándor,
itt nincs földi halál!
Végtelen a pillanat,
s a boldog idő
veled itt
örökre
megáll!
(Fotó: saját archívum – Csíksomlyón)
Legutóbbi módosítás: 2008.05.23. @ 07:38 :: Gősi Vali
