Alig pirkadt, ordítozásra ébredtünk.
— Mindenki! Azonnal! Ki innen! Sorakozó! Ott, azonnal! — A vendéglő teraszán, annak is a közepén állt egy köpcös, alacsony termetű, deres hajú férfi. Amikor meglett a sor, a kezében tartott görcsös-bogos botjával egy asztalra sújtott.
— Figyelem! Én vagyok ennek a helységnek a polgármestere. A nevem Herr Müller, Bürgermeister. Itt mellettem Ottó, az iskola igazgatója, az ott Klaus, a körzeti megbízott.
Gázgenerátoros teherautó fordult a térre. Három nő ugrott le, katonamundérban, karszalaggal és elkezdtek dolgozni, mint az eszeveszettek. Ruhásbálákat szedtek le a kocsiról és hordtak be egy másik ajtón. A terasz közepén, egy papírzsákra széket állítottak és az egyik lány elővett egy hajnyírógépet. Rámutatott valakire.
— Te! Ide ülsz! Egy mukkot se halljak!
Félóra alatt nullásra nyírt mindenikünket. Nagy gyakorlata nem volt, jó, hogy nem szedte le a fejünk bőrét. Megnyírva álltunk egy sarokban, majd elvezetett az alagsorba, levetett ruháinkat félrerúgta és ötösével betolt a tusolók alá. Levetette a karszalagos mundérját, szépen felakasztotta és minden gátlás nélkül, mindenikünket szabály szerint lecsutakolt. Kibontott egy csomagot, száraz rongyokat dobott felénk törölközőnek s áthajtott, végig egy folyosón, egy másik szobába. Ott a másik lány ruhákat, cipőt, fehérneműt dobott felénk.
— Mindenki felöltözik, cipőket lehet cserélni, minden család kap két doboz cipőkrémet, itt van mindenkinek fogkefe, tisztítónak krétapór, ebben a zacskóban. Kifelé!
A teraszon találkoztunk. Anyámék tiszta, fertőtlenített ruhákat kaptak, gyűrötteket. Az édesanyám a harmincötös és feles lábára kapott egy negyvenes bakancsot.
Müller úr szemlét tartott.
— A gyerekek holnaptól iskolába mennek, németül tanulni. Biztosítok mindenkit, hogy itt nem lesz naplopás. Mindjárt jön egy kocsi, az hoz nektek evőeszközt.
— Az asszonyok közül te és te feleltek a reggeli teáért, te és te főzitek az ebédet, uzsonna nincs. —Felemelte az ujját. — Figyelem! Willit is el kell látni. Egy gyerek reggel, délben és este felviszi Willinek az adagját. Értem?
Közben előkerült az a lány, aki lecsutakolt minket. Látszott, hogy utánunk ő is lefürdött, a haja vizes maradt, lábaihoz tapadó szoknyában jött, de a mundér és a horogkeresztes karszalag érintetlenül lógott a helyén.
— Ez itt Helga. Frau Helgának szólítják. Ő lesz a parancsnok!
Így kezdődött a mi életünk, ott az idegenben.
Édesanyám a kapott evőeszközöket súrolta, az apámat Helga kiparancsolta.
— Menj fel a fiaddal, keressétek meg Willit, ezentúl ez a gyerek, a tied, fogja felvinni neki az ételt. Újabb rendelkezésig!
Takaros, egészen kis falu volt. A főteret az emeletes vendéglő uralta, előtte tér, szökőkúttal, tiszta víz benne. A kút kitakarítva, az egész tér felseperve, a fák megnyírva, törzsük bemeszelve. A tér mindkét oldalán házak, egyemeletesek, babos függönyök, az udvarok tiszták. Kék, nagy zsebekkel ellátott kötények a férfiak előtt, mind öregek, majd mindenik féllábú, félkarú, az egyiknek vashorog volt a keze helyett. Gyerekek nem voltak láthatók.
A térről kiérve, jobbra vezetett lefelé az út, balra felfelé, ahol ugyancsak házak voltak. Velük szemben egy nagy kert, tele gyümölcsfákkal. Willit hamar megtaláltuk. Egy takaros ház ajtója kinyitva, az ágya kihúzva félig a tornácra. Fejjel az utcának feküdt, kezében tűkör, onnan nézte a világot.
Az apám bemutatkozott és elkezdtek beszélgetni. Engem odaintettek, én leszek, aki majd felhozom neki az ételt. Egymásba csúsztatható ételhordót nyomtak a kezembe, várjak még ott, a lócán.
Miután elköszöntünk, az apám elmondja, hogy Willi SS katona, Kurksznál gerinclövést kapott, deréktól lefelé teljesen béna. Bremeni. Oda nincs hová hazamennie, mindent lebombáztak. Ide van letéve, a falú gondjára bízva. Csapata tovább ment, a házban rajta kívül nem lakik senki. Katonalányok cserélik alatta az ágyneműt, a faluból jön fel minden este egy idősebb nő, aki a többi dolgait elintézi. Klaus, a körzeti megbízott húzza ki az ágyát reggel, este meg betaszítja, télen ugyancsak ő rak fát a kályhába. Különben vidám, nem fáj semmije, várja a végső győzelmet, amelyik már csak napok kérdése.
Helga megszelídült. Drótokat húzott a matracok fölé, lepedőkkel elválasztotta a családi fekvőhelyeket, kis sámlikat szerzett, fiókos szekrénykéket, sikerült az édesanyám részére egy harminchetes cipőt találnia. Ott lakott velünk, egy függönnyel elválasztott rekeszben. Reggel, miután visszajöttem Willitől, mustrára hívott valamennyinket, négy fiút és egy ötéves kislányt, akik mentünk iskolába. Megnézte a füleinket, körömvizsgálatot tartott, cipőt pucoltunk. Állandóan beszélt. Nem tudtuk mit, csak rávágtuk: ja, ja! Velünk jött egy mérnöknő, aki odahaza német nyelvet és irodalmat tanított a Felső Gimnáziumban. Herr Ottó fogadott az osztályteremben, egy tiszta, petróleumszagú szobában. Palatáblát és íróeszközt kaptunk. A fapadok összefaragva, kényelmetlenek. Herr Ottó kiabált, botjával nagyokat suhintott a levegőbe. Gizella fordított: azt mondta, hogy nem tűri a mocskot, köröm és fülvizsgálat minden reggel, aki engedetlen, verést kap, nem kell imádkozni, de köszönteni kell a Vezért. — Arra fordultok — intett a kép felé — karfelemeléssel köszöntök. Mivel nem tudtok se írni, se olvasni, ma énekelni fogunk.
Herr Ottó rázendített. „Erika, a neved Erika”. Vagy tízszer fújtuk el a dalt. Mikor már ment ez az ének, új dalba kezdett a tanítónk. A dallamot persze mind ismertük, már otthonról. Gizella fordította a szöveget, Ottó előénekelt: „Ha téged levágnak, a helyedbe lépek, ha kell, a halálnak szemébe nézek”. Suhogott a felemelt bot, szabdalta a levegőt, mi bömböltük, ahogy a torkunk bírta. Gizella a könnyeit törölgette.
Ottó úr csendet intett, megállt szélesen a tábla előtt, majd elvágódott. A sarokból előrohant egy lány, aki végig ott volt, ráugrott a tanítóra, aki vergődni kezdett és túrta a habot a száján. A lány kiszedte a műfogsort, a botot keresztben begyúrta a tanító szájába. Majd leült és várt. Mi ijedten ültünk, meg se moccantunk.
— Gyerekek, ezt epilepsziás rohamnak hívják! Ez a lány a tanító lánya. Köteles mindenhova elkísérnie az apját. Nem kell félnetek. Itt vagyok én is.
A tanító feleszmélt, megtörölte a száját, beleült a székébe s bámult minket. A feje ide-oda lengett, zavaros szemeivel mindenikünket végignézett, nagyot ütött az asztalra és elordította magát.
— Vége! Kifelé! — Gizella terelt minket az ajtó felé, utána sújtott, megint ordított. — Hinaus!
Helga fogadott, mi karlendítéssel köszöntöttük, mosolyogva fogadta. Anyám aggódva kérdezte, „na, hogy volt, mit tanultatok?” Köszöntöttem őt is és elfújtam, amit tanultunk: „Ha téged levágnak”. Erre kaptam egy pofont. Gizella nevetve mesélte, ha ezek a gyerekek itt fognak tanulni, egy év alatt teutonokat faragnak belőlük.
Willinél találtam egy idősebb asszonyt. Amíg lecserélte az ágyneműt, beszélt és mind mondott valamit, majd visszeres lábaira mutatva kilépett a teraszra, az erdő felé intett. Kis puttonyt hozott ki valahonnan, valósággal kilökött az ajtón. Puttonnyal a hátamon, kezemben a kosztos edényekkel hamar kiértem a faluból. Tudtam, mit keressek, mert Willi észbe kapott, és egy gombát rajzolt le egy papírra.
Az erdő szinte a ház mögött kezdődött. Bementem a fák közé. Nemsokára megleltem a völgyet, tele gyönyörű rókagombával. Megtöltöttem mindent, még az edényekbe is raktam. Rohantam haza.
— Nézd édesanyám, mit találtam! — Gizella, Helga és az anyám összedugták a fejüket, mi kellene, mint hozzávaló a gombapaprikáshoz. Olyan éhes voltam, hogy inkább kimentem a férfiak elé, akik reggeltől tankcsapdákat ástak, Müller úr felügyelete alatt.
Az apám mellé csapódtam, elmondtam merre jártam, mit találtam. Magához szorított.
— Mondtad még valakinek a helyet?
— Nem, de nem is kérdezték.
Helga asztalt terített, mindenkit meghívott vacsorára. Még szerzett egy kenyeret. Nem kellett a répaleves. Meghívták Müller urat is. Jött szívesen. Ők Helgával külön ettek. Még kért!
— Nem is tudtam, mennyire éhesek ezek is!
— Nincs semmijük! Na, jó étvágyat fiúk, lányok!
Elszaladtam Willihez, vittem neki is jó bőven. Sírt, kacagott, de bevágta az egészet. Mondott valamit, s hogy válaszoljak, elénekeltem neki. „Erika, a neved Erika”.
Hullafáradt katonai különítmény érkezett az este. Müller úr, minden kitüntetését kiakasztva jelenteni akart. Ott állott a szökőkút mellett, számba se vették. A katonák felmentek az almáskertbe, ettek, majd ledőltek. Egy Scharfürer lejött nagykésőre, szóba állt Helgával, mert Müller eltűnt. Olyan fáradt volt az az ember, hogy aludott el, miközben beszélgettek. Járőrt állítottak. Reggel meglátogatták Willit, majd eltűntek a hegyek felé.
Müller újabb parancsokat osztogatott.
— Tankcsapdákat fogtok ásni, ott a Passau felöli úton is, lőgyakorlat lesz délután. A gyerekek répát szednek, krumpli után kutatnak.
Ottó agresszívebb lett. Mint rendesen, botjával hadonászott, előénekelt, új dalra tanított: „Jer pajtás, a magot kell elvetnünk, ott keleten, ott keleten kell lábunkat megvetnünk”. Gizella sírva fordította a szavakat. Tízszer az első strófát, tízszer a másodikat, suhogott a bot, szállt a por mikor rávert az asztalra. Énekeltünk, a torkunk szakadt bele.
Kezet mosni, lábat mosni, megyünk kirándulni. Helga és mi, a gyerekek. Kézen fogta a kislányt, megkerültük a falut, majd az almafák közé vitt, fel a domb csúcsára, körülmutatott, milyen szép Németország. Gizella fordította, hogy azért hozott ki ide minket, mert ez az utolsó békés napunk, a miénk és az övé, mert az oroszok lerohanták Ausztriát.
— Istenem, maholnap itt lehetnek, csapataink nyugat felé vonulnak.
Másnap már itt voltak. Nem ők, hanem az amerikaiak. Az Ortenburg lejtőn, mint valami nagy, fekete bogarak, tankok jelentek meg. Az egyik felrohant a faluba, teljes sebességgel megkerülte a szökőkutat, meg sem állva újra levágtatott. Sem lövés, sem harci zaj, csak a lánctalpak csörömpölését hallottuk sokáig. Néztük, ahogy az aljban, húsz, harminc, vagy több tank zúg el, a síkra kiérve, legyezőszerűen szétválva rohantak tovább.
— Ezek Shermannok — mesélte Helga valamennyinket összegyűjtve. Szakszerűen magyarázta, hogy egy teljesen fellőszerezett egység, egy tank, ilyen és ilyen tűzerővel bír, az a két hordó ott hátul üzemanyag. Ott sebezhetőek. Egy okosan, idejében kilőtt páncélököl szétvágja, feltéve, hogy ötven méteren belül legyen a cél. Eddig hatásbiztos a fegyver.
— De ki bírja majd ki idegekkel, bevárni, hogy ennyire közeledjen ez a százhúsz tonnás szörnyeteg, amelyik teljes sebességgel rohan feléd?
Ezt Gizella kérdezte. A válasz jéghideg mondat: „aki a hazáját védi, az kibírja!”
A férfiak hazatértek az ásásból. Müller eltűnt. Ottót nem lehetett látni. Klaus állt egy nagy bottal a szökőkút előtti téren, némán, de harcra készen.
Egy kétüléses, ajtó nélküli kocsi jött kényelmesen fel az úton, behajtott a főtérre, megkerülte a szökőkutat és megállt Klaus előtt, aki karlendítéssel köszönt. Óriási hahotázás, a kocsivezető néger leugrott, a vízhez ment és megmosta az arcát. Utasa egy jóképű, fiatal amerikai tiszt leszállt, odalépett Klaushoz és mondott valamit. Az vállat vont, kihúzott a zsebéből egy almát és enni kezdte.
A tiszt is megmosta az arcát, megtörölte s hozzánk fordult.
— Önök, most fel vannak szabadítva. Az amerikai hadsereg nevében, felelőst fogok kinevezni, de akarom látni, kivel lehet itt szóba állni? — Röhögve kérdezte, körbenézve, ki itt a fűrer? Müller eltűnt, Klaus ette az almát a padon. Helga jelentkezett.
— A hátországot védő területi parancsnokság által mozgósított lányszervezet ide kirendelt felelőse vagyok. Állomány három fő. A körülöttünk levő emberek, magyar mérnökök, családjaikkal és hat gyerek. Nincs beteg, bolha, poloska, bélféreg, a szobák kitisztítva, kiszellőztetve. Jelenti Kloss Helga.
Karlendítés, egy lépés jobbra.
— Kisasszony, ez a köszönési mód megszűnt. Nagyszerűen jelentett. — Ráordított: — Pihenj! Érted, pihenj! Itt nálatok vége a háborúnak. Kloss tizedes, pihenj! Más kérdés. Ezek a magyarok mit keresnek itt, hogyan kerültek ide?
— Jelentem, internált státusuk van, nem rabok, nem is szabad emberek. Ausweis van kiállítva a nevükre, a gyerekek iskolába járnak. Ittlétük alatt kijárási tilalom alatt vannak. Nehéz körülmények között laknak, harmincketten egy szobában, ott fent a vendéglő emeletén. A férfiak mind tudnak németül, tankcsapdákat ástak, élelmezzük őket, ahogy tudjuk, a ruházat, amint tetszik látni, kék overall, bakancs, az egyik gyereknek van szájharmonikája, este hat után tilos használnia. Jelentem.
— Az istenfádat, te lány! Pihenj, megmondtam, hogy pihenj! Nekem ne jelents. Úgy általában, emberien, ha még tudsz emberien beszélni, mi a bajotok itten? Gyorsan!
— Éhesek vagyunk!
— Én a harcoló egységekhez tartozó felderítő vagyok. Bob — intett a hatalmas termetű néger felé — leszalad, hoz nektek mindent, ami kell. Kloss tizedes, te most leszereltél. Mint német polgárt kinevezlek e helység parancsnokává. Itt a jelvény, itt az irat, le van pecsételve, itt a pecsét is, angolul persze. Rendet teremtesz, és emberien beszélsz bárkivel, aki jön… — Nem folytatta, mert abban a pillanatban lövés dördült. A néger ráugrott a tisztre, a kocsi mögé lökte, ő cikk-cakkban megindult felfelé, ahonnan a hang jött. A tiszt követte, géppisztolya kibiztosítva. Megiramodtak felfelé. Mi rémültem álltunk. Klaus megszólalt.
— Willi volt. Agyonlőtte magát. A katonák hagytak nála fegyvert.
Vagy húsz perc múlva visszajöttek az amik.
— Agyonlőtte magát az a fiú ott fent. Egy golyója volt, többet nem találtunk. A lakás üres, hogy élt ott az az ember, na mondd csak, te parancsnoklány!
— Jele. Azaz, akarom mondani, Willi SS katona volt, a keleti fronton gerinclövést kapott, deréktól lefelé béna maradt. A falu élelmezte, gondozta. Itt három napja egy SS raj vonult át, azok hagyhatták nála a fegyvert. Mi ezt nem tudhattuk. Te tudtad? — kérdezett rám. — Ő vitte neki az ételt naponta — magyarázta.
— Nem tudtam, asszonyom!
A fegyvert celofánba csomagolták, s ledobták a kocsi ülésére. Pont elém. Klaus lassan, betűzve olvasta: P-a-r-a-b-e-l-l-u-m.
— Na, rendben van. Mi elmegyünk. Kisasszony, egy kérdés, mi voltál a polgári életben, mielőtt tizedes lettél volna?
— Tanítónő voltam.
Ahogy a kocsi eltűnt, Helga felült a szökőkút párkányára és átvette a hatalmat.
— Klaus, te három paraszttal eltemeted Willit. Tudod, hogy kell tenned. Ne bámulj, mozgás. Két óra múlva jelentesz. — Az Ottó lányát elszalasztotta, azonnal számolja meg, hány üres szoba van a faluban, a háziasszonyok kötelesek felsúrolni, kitakarítani a szobákat. — Ottó többet nem tanító, tudjuk, hogy titokban denaturált szeszt iszik. Gizella és az anyám az ebéd után néznek. Most! Rögtön! A gyerekek keressék meg Müller urat, s hozzák elébe. Úgy ahogy van! Most! — Ráütött a kút kávájára. — Ezentúl, minden reggel itt vagyok. Frau Helgának neveznek. Nem karlendítéssel köszöntök, mindenki, kivéve a nőket, azt mondják: kisztihand!
Miután törvényt ült, besietett a szállásra, levette a horogkeresztes karszalagot, a Vezért tartó szegre akasztotta, karlendítéssel köszönt, szabályos hátraarc után elkiáltotta magát:
— A gyerekek azonnal ide. Most! És Gizella is jöjjön. Most! Fiúk, lányok, az énekeket, amit Herr Ottó tanított, nem kell elfelejteni, de nem kell énekelni. — Majd a téren álló szüleink felé fordult. — Felszabadítottak titeket, engem nem, mert én itthon vagyok. Tehát kijelentem, csak a katonai hatalom változott, engem megbíztak, hogy tartsam fenn a rendet. És fenn is fogom tartani, mert bármilyen hadsereg, még a hottentotta is, nem szereti, és nem tűri a lógást, ide-oda lődörgést, a rendnek bármilyen megbontását.
— Ezek a mundér és a jelvények mániákusai. Adj egy kis hatalmat nekik, és a torkodnak ugranak — mondta az egyik mérnök. — De szervezni nagyon tudnak és élni a hatalommal. Helga sohase fog megváltozni, emberibb lesz, de majd meglátjátok.
Jött az Ottó lánya és jelentette, a faluban harmincnégy üres szoba van, az asszonyok súrolnak, takarítanak. Klaus temet, de beszívott a denaturált szeszből, hogyan legyen tovább?
— Úgy lesz, ahogy én mondom! Te kislány, kinevezlek az evakuálást megszervező csoport felelősévé. Magadhoz veszed a másik két lányt, akikkel jöttem, és minden család innen, szobát kap. Ma délután átköltözik. Itt az írás, lepecsételem, aláírom. Láss hozzá! Mozgás! Most! Ebéd után hurcolkodás. Jaj a Klaus bőrének, odamegyek!
Meghoztuk Müller urat. Mint egy leforrázott kutya. Semmi kitüntetés. Bajor, zöldhajtókás bőrmellény rajta, az arca szinte kék.
— Itt vagyok, készen rá, hogy átvegyem a parancsnokságot. Amíg itt voltak azok, épp a vécén ültem, valami megárthatott. Na, mi a napiparancs?
— A napiparancs az, hogy te mától nem vagy polgármester. Németországnak nem kellenek a gyáva emberek.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: Gyalay Korpos István
