— Egy este, valamelyik lány meséli, hogy el kellene menni Korfu szigetére, szobalányt keres az egyik falusi Hotel. Sajnos, ő nem mehet, mert nincs elég pénze hajóra, meg a fiúja úgyse engedné. Ideadta a hirdetést, keserűen kacagott és nyomban elfelejtette az egészet. Nekem megvolt rá a pénzem, nem függöttem senkitől, tehát elindultam, de közbejött valami.
— Tudsz görögül?
— Tudok annyit, hogy el nem adnak. Ott a mosodában, ahol dolgoztam, nem nagyon járt a szó, meg csupa román lányokkal voltam együtt. Szívemből meguntam a nedves, párás alagsort, az állandó szóbeszédet a fizetett szerelemről, mindent megtettem, hogy ne teperjen le a honvágy, a magányosság, és az állandó spórolás, még a vízen is, mert a keresetem nagyobb részét hazaküldtem.
— Nem akadt senki, ennyi év alatt? Hihetetlen, hogy egy ilyen szép lány, mint te, észrevétlen maradt, a szerelem hazájában, a tüzességükről híres férfiak között.
— Bizonyos szempontból pedig így van. Amikor kiértem, és munkát kerestem, román fiúk vettek a szárnyuk alá. Verést kaptam, mert nem adtam oda az irataimat, verést, mert nem mentem velük a kikötői kocsmákba, mert ráakaszkodtam egy rendőrjárőr nyakára, pontosan akkor, amikor el akartak adni egy albánnak, a legutolsó kikötői lebuj tulajdonosának. Román lányok mesélték, hogy micsoda utcai harcok vannak éjjelente a prostik között, egy utcasarokért, vagy kint a periférián, egy kis hordóban gyújtott tűz melletti járdarészért. Inkább nem. Nem akartam soha az lenni, amire a férfi honfitársaim kényszeríteni akartak. De azt a nagy verést se tudtam elfelejteni, mert ott hagytak, vérben-nyálban egy utcasarkon, reggelig.
Talán egy hétig aludtam egy román lánynál, egy mocskos, belső udvar kis szobájában. Hogy mit állt ki az a lány! Egy állattal is különben bánnak nálunk. Össze-vissza verve, leszakított ruhában, éhesen, sírva, jött haza reggelente. Nem volt ereje semmit se mondani, se tisztálkodni, máris jött a fiúja, aki ordítozva követelte a pénzt. Ott verte tönkre, ha a lány odaadta, amennyit megszerzett, mert, miért csak ennyit? Ha nem talált nála pénzt, azért verte szinte agyon, mert egy lusta dög. Mindezek után, ott a szemem láttára erőszakolta meg.
Szerencsémre, egy kisebb szállodában találtam kisegítői munkát, a mosodában. Borzasztóan kevés pénzért, de megengedték, hogy ott aludhassak az alagsorban, a csövek között. Soha nem írtam meg a szüleimnek, hogy milyen körülmények között létezek.
Egy délelőtt, Korfuba menetelem előtt kisétáltam a térre, néztem a festők, grafikusok csoportját, ahogy dolgoznak, és potom áron készek eladni műveiket ott helyben, akár egy ebédért, és egy pohár vízért.
Az egyik festő, idősebb férfi, nagy sállal a nyakában, megkért, hogy állnék oda, egy régi fal mellé és nézzek a tenger felé. Hozzám jött, igazított valamit a ruhámon, majd nagyon udvariasan megkért, hogy menjek oda melléje, a háta mögé, vigyázzak az állványára, amíg beszél valakivel. Vissza is jött, egy magas, nagyon erősnek látszó férfivel, akinek a nyakában vagy három fényképezőgép lógott. Magyaráztak valamit, ide-, majd odaállítottak, a férfi mérte a fényt, majd fényképezni kezdett, főleg az arcomat, főleg a szemeimet. Nem értettem semmit, csak bámultam. Annyi pénzt adtak, hogy a mosodában fél év alatt se kerestem volna meg. Kávézni hívtak. A fotós egyre nézett, megint fényt mért, és villogtatott a gépjeivel.
Alkalmi román tolmács magyarázta meg, hogy az életem után érdeklődnek. Elmondtam nekik mindent. Azt is, hogy nem vagyok utcalány, nem is leszek, inkább vegyék vissza a pénzüket, ha arra gondolnak.
— Nem gondolunk arra, kislány. Én már öreg vagyok ahhoz, tehát nem lehet, őt, ezt a fotóst, csak a férfiak érdeklik. — Megmondták, így tisztán. Mit szólok a dologhoz?
— Csak azt, hogy éhes vagyok, és vissza kell mennem a mosodába, különben ott van a szálláshelyem is.
Amíg ettem, tanácskoztak, majd felajánlottak valamit. Tüzesen, nagy hévvel magyaráztak. A tolmácsnak kifizették a szolgálatait, és elküldték. Mivel beleegyeztem, elvittek egy házhoz, ahol az öreg lakott, adtak egy nagyon szép szobát, és beküldtek tussolni. Mutogattam, hogy fürdés után, nincs mit magamra vegyek. Az, az egyetlen ruhám, ami rajtam van. Sok részlet van még itt, unalmas is, így elhagyom. Arról volt szó, hogy a fotós, több belföldi és külföldi turista cég alkalmazottja, reklámképeket készít, ezért ide-oda utazik ebben a szép országban. Az idősebb férfi, a nagybátyja, ott lakik, a ház az övé és unalomból fest, rajzol és nézi a nőket. Van egy ügyvédi irodája.
Kiruháztak, jól laktattak, majd másnap elindultunk várost és mindenféle romokat nézni. Szerződést írtam alá, főleg miután kijött az arcképem egy nagyon szép reklámfüzeten, amint kaparom az omladozó téglafalat és nézem a tengert, türelmetlenül várva a vendégeket. Sok pénzt kaptam. Mindent hazaküldtem, mert országjáró körútra indultunk a fotóssal, aki mellesleg nagyon jó barátom lett, és az öreg patrícius, az én gondomra bízta.
— Vigyázz rá! Te rendes lány vagy, menj hozzá feleségül. Ne viszolyogj, lásd, már az első szóra megmondta neked, hogy homo, mert annak született. Istenien keres, azt se tudja mennyije van. Ha beleegyezel, holnap esküsztök, azonnal megkapod az állampolgárságot, ezt én elintézem, mert a fővárosban magas kapcsolataim vannak. Mit szólsz hozzá, te szép román lány?
Igent mondtam akkor is, igent mondtam másnap is, a törvény előtt, de volt egy kikötésem. Megkeresik és megbüntetik, ahogyan tudják azt, aki engem összevert és felkutatják a román lányt, valahogyan kihúzzák a mocsárból. Házassági ajándékul, már másnap elém tettek egy újságot, a rendőrségi hírekkel, amelyben közlik, hogy azt a fiút elkapták, drogot találtak nála, valaki előzőleg csúnyán elbánt vele és most zárkában van. Legkevesebb nyolc év vár rá. A lányt nem találják. Utoljára — a hírek szerint — eladták egy albánnak, aki kivitte az országból.
— Irina, több mindent nem értek. Hova megy az a rengeteg skandináv nő nyaranta? A másik, milyen volt a nászéjszakád?
Felállt, rágyújtott és az ablakhoz lépett.
— Azokra a szép szőke lányokra gondol? Hát, nagyrészük a napot, a meleget, a társaságot keresi és meg is találja, bármennyire rajzanak körülöttük a tüzes, mindenre kapható fiatalok. Persze, sokszor sikerül elkapniuk egy—egy szőkét, de az, végül is nagyon megszenved a fizetett szerelem pár percéért.
— A nászéjszakám? Elmentünk előbb vacsorázni, majd táncoltuk. Jött a nagybácsi is, akit mindenki ismert, hangoskodtak, énekeltek. Otthon az ágy megvetve. Fürdés után néztük egymást, kacagtunk, és a férjem elővette a gépjeit, piszkálta őket, majd fél éjszakán keresztül fényképezett. Amikor meguntam, és tényleg láttam, hogy se felöltözve, se ruha nélkül, nem jelentek számára mást, mint fotómodellt, bementem a könyvtárszobába a nagybácsihoz, aki elegáns házikabátban egyedül konyakozott. Én is kértem. Adott, majd kioktatott.
— Kislányom, most már a családban vagyunk, és vannak bizonyos dolgok, amelyeket jó tudnod. Először: a férjed nagyszerű ember, sírig tartó hűséget ígért és be is fogja tartani. Védeni fog, mindent megtesz érted, de csak egy bizonyos pontig. Cserében, te is védelmet kell nyújts neki. Mint féltékeny, őrülten féltékeny feleség, ezt megteheted. Ha bajod van a házasélettel, továbbra is semmi sehol, mond meg nekem és elintézem. Vannak barátaim, fiatalabbak, mint én, nincsenek még teljesen elhasználódva. Érted, mit akarok mondani? Néha, ritkán, majd megkérlek, hogy foglalkozzál velem is. Annyira megszerettelek, hogy én akartalak elvenni, de beláttam, hogy az unokaöcsémnek több szüksége van rád.
Konyakoztunk tovább, zenét hallgattunk, kint már hajnalodott.
A férjem újra tussolt, beálltam melléje, valami kis reménnyel. Vizesen maradtam, és úgy, ahogyan beléptem a spriccoló alá.
Másnap elindultunk nászútra. Ez azt jelentette, hogy egy ragyogó kinézésű férj, cipel egy csomó fotógépet, maga után meg engem. Én meg viszem a pénzt az övemben, és egy csomó napszemüveget. Már az első napon ideadta minden pénzét, hitelkártyáját, meg egy kis fekete vackot, amit állandóan hordanom kellett. Beepernek hívják, és arra szolgált, hogy ha megszólal visítva, akkor utána kell mennem, bármi áron, mert bajban van.
Majdnem két hónapig jártuk azokat a csodálatos szigeteket, strandokat, történelemmel telt romokat. Nagyon nehéz volt kibírnom otthon, egy—egy szállodai szobában, a melegben, szinte meztelenül nézni a plafont és fülelve a sípoló hangra. Nehéz, emberfelettien nehéz, oda se nézni, tenni a közönyöst, míg minden bokorból, éjjel, a holdsütötte plázson, csak suttogást, csókolózást lehetett hallani. Meg a többi zajokat.
Többször is a férjem után mentem. Kis, eldugott kocsmákban leltem rá, ő nem ivott, de részeg homokosok vették körül, akik erőszakoskodtak, szájaltak, nem engedték. Eleinte mindig rendőrrel mentem, majd rájöttem, hogy ezeknek rongyból vannak az idegeik és szétvertem köztük. Ez hatott. Sokszor virradtunk meg a helyi őrs padlóin, amíg a rendőrök készítették a papírokat. Én addig lemostam, elrendeztem, és nem szégyenlem bevallani, hogy mindezek ellenére, beleszerettem a férjembe.
— Ő nem adott semmiféle magyarázatot?
— Dehogynem. Állandóan kérte a bocsánatot és többször elmesélte, hogy nyolc éves kora óta tudja a baját, hogy ő más, mint a többi. A szülei korán elhaltak, a nagybátyja nevelte. Sportolt, testépítő tanfolyamokra járt, úszott, mindent megtett, hogy férfiasnak, erősnek, látszódjon. Az is volt. Nagyon jól nézett ki. Volt egy különös, bájos vonzás benne, és még valami. Ez a valami lett életének a megrontója. Én, mint nő, nem érzékeltem, de a hozzá hasonlóak, azonnal rácsaptak és leigázták. Kopognak az ajtón. Kinyissam?
— Igen. A lányok jönnek hozzád beszélgetni, kíváncsiak az életedre.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: Gyalay Korpos István
