Túl a mindenki által ismert kínzó érzésen, hogy ott messze, egy nekünk kedves valakivel vajon mi történik, hogyan lehet, hogy ebben a percben nem lehetek sorsának sodrásában? — az a kérdés kínzott és ma se hagy békén: hogyan lett volna…
Reggel, ébredés után, megnéztem, hogy nem kék a fejem? Nem volt az. Kinyitottam az ajtót.
— Igazad van, nagyon jó barátok lehettünk volna.
Irina jött, felöltözve, még vizes haját simogatva. Nagyszerűen nézett ki. A szemei csillogtak. — Jól aludtál?
— Ó, nagyon jól, köszönöm. Mint a kavicsok, amelyeket meglódít a hullám, helyrezökkennek, majd újabb hullám jön. Most minden jó.
Beszélgettünk. Később a lányok is bejöttek, kávét hoztak. A szoba megtelt lefojtott hangú csiviteléssel.
Akkor szakadt ez meg, amikor telefonon leszóltak a műtőből, hogy lehet jönni, mosakodni, a beteg már fent van.
— Megtiltom neked, hogy most és bármikor engem és azt, ami minket összeköt múltidőben emlegesd. Nagyon is élünk, nagyon is eleven minden körülöttünk. Na, gyere csak, hadd rázzak életet beléd… Nézd, most nem volt időnk rá, hogy elmeséljem, ami később történt: miként lett Attikus, a nagybácsi, kormánytanácsos, mi módon üldözte szerelmével Meidra, a vén szipirtyó Tzatzost, aki végül visítva menekült világgá, hogyan kutattam fel és kaptam el a férjem, Niko gyilkosait. Bill és a barátai új angol TV csatornát nyitottak: travel chanel. Végigfésültem nyugat-balkán bordélyházait és megtaláltam azt a román lányt, akivel együtt laktam még a kezdeti hetekben. Most ő tartja a frontot Korfun. Kuncogva mesélte tovább, hogy egy fekete és egy fehér bőrű gyermek kapaszkodik a lány szoknyájába, akiben egy nagyon derék és értékes embert ismert meg.
Magáról csak annyit mondott, hogy azért jött és fog jönni, mert újra és újra találkozni akar valakivel, aki fájdalmasan kedves neki.
Úgy is búcsúztunk el: bármeddig is élünk, emlékezzünk az elmúlt évekről szeretettel, az eljövendő szép napok reményében. Érzem, hogy visszajön, ezért nem is mondtam mást, amikor búcsút intett: viszontlátásra, drágám!
Megy a vonat, hazafelé visz. Az utolsó vagonban találtam helyet. Kimentem cigarettázni a folyosóra, és néztem az összefutó síneket, meg ahogy a szerelvény szele szerterepítette a már jócskán hulló sárga, aszott faleveleket. Erről jutott eszembe: egy éjjel, izzadtan, kimerülve jöttem ki a műtőből, és mint annyiszor tettem, a folyosó nyitott ablakához léptem. Bámultam az alvó utcákat és vártam a hűs szellőt, a felfrissítőt, a megnyugtatót. A helyett, más valami jött, senki által nem küldött hír, rajtam kívül senkinek címezve: a tarlón már átfújt a szél. Itt az ősz!
Vártam már, tudtam, hogy jönni fog. Az erőm nem csökkent, ítéletem nem változott, de jelek voltak arra, hogy a túlfeszített élet, az aggódás, a mindennapi küzdelem, felmorzsolt bennem valamit. Valami nagyon fontosat. Visszahozhatatlanul. Ezért tűnt újabban, annyira magasnak az ég, halványabbnak a kéksége és többször kaptam azon magam, hogy tűnődni kezdek olyan dolgok felől, amelyek régen elmúltak, az idő elseperte őket, és különös módon mégis gyötörnek. Mind több és több álmatlan éjszakám akadt.
Rohanunk az őszbe. Ki-ki a maga útján, de odatart. A férfiak ősze hosszabb, ezt mindenki tudja. Néha gazdagabb, mint várnánk, és dús ajándékkal kedveskedik. De ez is, amikor megtörténik, figyelmeztető arra, amire a Prédikátorok könyve int, hogy mindennek rendelt ideje van.
A melankólia helyett, majdnem boldog érzés fog el, mert az égen repülőt látok. Lehet, az Athéni járat. A jó érzést fokozza az, hogy eszembe jut a Prédikátorok nyújtotta évezredes reménység: ami most történik, régen megvan, és ami következik, immár megvolt, és az Isten visszahozza, ami elmúlt. Ők csak tudták mit beszélnek.
Erre nem tért ki külön Bill, mert ő még nem ismeri a múlt időt és tudományosan nincs kimutatva, hogy sohasem csendesül el a visszavárás remény-áramköre, amely pontosan olyan perzselő, mint a késői szerelem. Ezt nem tudja még Bill.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: Gyalay Korpos István
