A szalagon unott lassúsággal sorjáznak a felesleges vagy éppen szükséges dolgok. Mellette egykedv?en állnak az emberek és fizetnek, mint a gép. Itt a több ezer négyzetméteren igazán porszemnek érezhetem magam.
Gondolatmenetemet egy éles kiáltás szakította félbe.
Gyors körbepásztázás.
Megvan a hang forrása. Egy kisfiú. Olyan egyéves forma. Anyja csíp?jén ülve, nagyon koncentrált valamire.
Els? gondolatom, hogy unja a sorban állást.
Ahogy figyeltem tovább, megláttam a körítést is.
Édesanyja próbált elzavarni egy széles vállú, magas fiatalembert. Jókép? is lehetett volna, de valószín?leg elég gyakori italozásai már nyomot hagytak férfias arcélén.
– Menj innen! – a n? hangja feszültségr?l árulkodott.
A férfi közelebb hajolt a gyerekhez, elhalón és érthetetlenül beszélt hozzá.
– Nem hallod?! Menj innen!!! – a valószer?tlenül fiatal és megtörten sovány anyuka arrébb lépett és egyre idegesebbnek látszott.
A kiabálás nem hatott, a férfi hajthatatlannak, ám mégis bizonytalannak t?nt. Tudhatta, semmi esélye, hogy beszélhessen vele. Tekintete szinte könyörg?vé vált, de ingatag járása valahogy err?l is elterelte a figyelmet.
– Menj már innen, nem érted meg? Nincs hozzá semmi közöd – a lány hangja síróssá vált.
A férfi tudta, hogy igaza van. „Nem lehet hozzá semmi köze. Hogy is gondolhatott ilyet? Neki? Egy alkoholistának? Egy emberi roncsnak?"
Valahogy mégsem akaródzott mennie. Úgy érezte, maradnia kell.
Közben a kisfiú megpróbálta megérteni a történéseket.
Érdekl?d?n figyelte a férfi arcát. Kezét tétován nyújtotta felé. Majd ahogy szigorú tekintet? édesanyjára nézett, mint aki megégette a kezét, visszahúzta puha, gömböly? ujjait.
Amikor anyja egyre idegesebb lett, az ? arca is síróssá vált.
– Menj már innen, nem mondom még egyszer! – a lány próbált fenyeget? hangon beszélni, de hangja remegésének nem tudott megálljt parancsolni.
– De… szeretném… – kezdett bele a férfi újra, szinte már csak megszokásból.
– Mit szeretnél? Mi?! Mégis mi a francot szeretnél? – a n? a láthatóan ezerszer ismételt mondatokat vágta a férfi fejéhez.
Közben a néz?közönségük egyre népesebb lett. Az üzlet vásárlóiból verbuválódott csoportosulásban mindenki a véleményét mondogatta. Ki a mellette állónak, ki csak úgy maga elé, és nyílván volt, aki megtartotta rosszalló arckifejezése mögé rejtve.
– Azt szeretném…
A lány újra nem hagyta, hogy a férfi befejezze a mondatot.
– Nem szeretsz te semmit. És ne is szeressél. Jaj, dehogyisnem! Hiszen egy valamit mindennél jobban szeretsz! Azt a rohadt piát! Most is vettél, nem? Hány üveg van a kosaradban?! – a lány gúnyolódása célba talált. Végrehajtotta vele a megsemmisít? csapást.
A férfi még a korábbinál is jobban összeroskadva, megszégyenülve egy másik pénztárhoz oldalgott. A kosarában lev? üvegeket lassan, enyhén remeg? kézzel a szalagra tette. Fizetett.
Elment.
Arca, nem lehetett tudni, hogy az alkoholtól, vagy a szégyent?l lángolt.
Ahogy csoszogott kifelé, a lány addigi diadalittas pillantása, mely a pillanatnyi sikerélményt?l duzzadt fel, hirtelen gondterhes lett. Visszahívná? Vagy csak hajdani szerelmüket siratta?
Ki tudja.
De szemében újra és újra fellobbant a mindenkinek így lesz a legjobb érzése.
Hogy a szíve is ezt diktálta-e?
Nem látszott ki az önmeggy?zés palástja alól.
A tömeg sustorgása halkulni kezdett.
– Biztos a fia – hangzott fel még innen-onnan.
– Ja. Alkoholista – reagált valaki.
Ahogy a tömeg szétszéledt, a lány úgy lett egyre elesettebb.
Ahogy a pénztártól ellépett, tétován megállt. Nézett jobbra is, balra is…
„Most merre?"
Legutóbbi módosítás: 2008.05.03. @ 14:28 :: Jakab Zsófia