1
látod jó uram
hogy játszik a fénnyel
az alkonyi tenger
ezüst halpikkkely
fodra a víz ameddig szemem ellát
Hélios nyakig mártózik bele
így játszol szívemmel
hőségemmel
mely biztosabb Atlas vállainál
tartom erősen
– mint ő a földgolyót.
nem szeretlek tán
tűzasszonnyi hévvel
nem nyitom meg
boldogan ágyékomat este
gyönyörért ágaskodó
dorongod csillapulásáért
mily vétkem van
hogy nem ölelsz forrón
nem csókolod testem hajlatát
arcod borús gond redőid látom
tán nimfák csókjáról álmodozol
ezért kerülöd hitvesi nyoszolyánk
Alcyoném, kedvesem
tested kívánom, nem szűnt meg
az érzés
egyetlen vagy az asszonyok között
kivel csillapítom vágyam
s a kéjben
oly lelkes örömmel osztozom veled
de vár az út
ki kell tudakolnom
mi céljuk van az isteneknek
induljak-e harcba
sikerrel járok-e
– megmondják Delphoi
látói a forrásnál
miként cselekedjek
hogy sorsom kedvezzen
vigyél magaddal
óh Ceyx
melletted lenni most
kötelesség nekem
kivel jóban
örömben osztozom
annak próbáit is
büszkén vállalom
ezt kívánja
tiszta lelkiismeretem
– a tenger tudom veszélyes
nem egyszer láttam apámnál
tört gerincű hajók vergődését
partra vetett tépett vitorlák romjait
ne félj szépségem
ígérem
kétszer telik meg a hold az égen
s visszatérek
édes öledbe megint
hajad sátrába bújni
forró testedre fonódni
Kedvesem Ceyx
ha menned kell
s végleg nem rendít meg szavam
indulj szárazföldön
s ha hosszabb is utad
várok rád híven
míg jelölt égi útját bejárja a hold
s erős karod nem ölel lelkesen
óvlak a tengertől
érzem
Imagegyönyörűm
hogy gyorsan visszaérjek
tenger a legjobb út
ezt meg kell értened
ne félj nem lesz baj
eloszlik kételyed
s hamarost boldogan
eggyé válok veled
Alcyone szeme könnyekkel
látva hogy hiába
nem győzi meg urát
csillagdíszű Nox
ki őrizte az álmát
2.
Aurora harmatcseppjeit
szórja fia halálán
szomorkodva
mikor Alcyone
férjét a hajóhoz
kíséri
mely tengeren
szelíden áll
árbocával éggel dacolva
vitorláit
szorgos kezek bontják
– indulni kell rögvest
az idő ennek kedvez
langy fuvallat
az mi most lengedez
mikor
a drága Ceyx fürtjeit
igazgatja zavartan
az arcot
mit féltve jövőtől
homloka mögé mélyen belevés
vad csókkal búcsúzik
mintha utolsó kortyot
sivatag homokján
inná be az ajka
Ceyx is megdöbben
– mi ez a szenvedély
vidám mosollyal elütné
inkább a bús búcsút
serényen
– fedélzetre szökken
integet keze
szíve szorul
mint fogoly madáré
dobog hevesen
– Alcyoné könnyezik
kezével simogatja
a távolodó kedves
lassan szürkülő teste
kontúrjait
vitorlát bont lágy szellő
karján libbenve
tovafut a hajó
szelve kétoldalt
a freccsenő vizet
dolgos hajósnép
húzza a kötelet
surranó delfinek
kísérik a gályát
ahogy a napszekér
zenitről lebuka
fehérleni kezdett
az égek legalja
felgyorsult a szél
dagadt a vitorla
széllel kibélelve
a tengert hasítva
sirályok vijjogtak
baljós jelet hozván
feketébe váltott
a távoli homály
gomolygó felhőfüst
lepte el az eget
morajlott bősz Zeusz
a tenger remegett
villámok cikkantak
megeredt az eső
dörög csattog minden
– hú micsoda idő
a hajó dülöngél
labdázik
hevesen
Eurus
ki
dobálja, himbálja
épp mihez van kedve
kormányos ordít
magából kikelve
árbochoz vitorlát kötni
kell szaporán
tajtékot vet
az elem a hajó oldalán
átcsap
a fedélzet térdig vízben áll
csörtet feléjük
égbeszökő ár
elsöpör mindent
ami útjába jár
– széttörve vitorlát
karok merednek
vízből segítségre
de nem jön a mentség
pusztulás a vége
sírjuk odalenn
a mélynek fövenye
Ceyx is vízbe hull
– Alcyoném kedvesem
Kiált félelmesen
– ajka nyílásán
tódul be a sós ár
zúgás mossa el
örökre hangját
teste vergődve
lassan alászáll
3.
Alcyone felriad
rossz álom ez talán
Ceyxot láttam
Charon ladikján
Morpheus
csalfa csínye ez csupán
édesem – halott
szólongat engemet
kezét felém nyújtja
de el nem érhettem
aztán eltűnik
majd újra megjelen
– tenger fogságában
végzete odalenn
éjjel le s fel járkál
várva pirkadatot
A tengerhez rohan
kémlelni a habot
mit parton kisimít
a megnyugvó tenger
Kajla Zephyros felkapja
vidáman
kibontja Alcyone
leomló dús haját
Kendője lecsúszik
– ő szoborként áll
nézi a nagy vizet
mely titkot rejteget
Ceyxot
csak őt hozza vissza nekem
– ezt mormogja
ajkával e szavakat
ismételve mondja
rossz sejtése
ám feltámad újra
szíve megdermed
tengerre pillantva
mely deszkákat sodor
a homokos partra
vitorla darabja
ring amott a vízen
a láthatár szélén
egy emberi test libben
– azt hozza felé a víz
óh
szegény
ki uraltad a tengert
most
holtan himbál
tetején
ki lehet ő
– egy szerencsétlen hajós
ki vízbe fúlt
viharban
mily szomorú fátum
hogy bevégeztetett
de amint közelít
a testnek látványa
szíve hatalmasat üt
mellkasába
belegázol futva
tengernek habjába
Ceyx édesem
kiáltja a szája
zokogva harcol
dől hullámok árja
hogy a halott testhez
végre odaérjen
Image
Két kezébe fogja
holt kedvese arcát
égre tekintve
átkozza a sorsát
kezéből szárny lesz
toll nő fehér karra
ajkából a csőr
fájdalmát rikoltja
szó többé angyalit
nem suttog kedvesen
mámorító dalba
sem fog már lelkesen
suhanva felrepül
mint a nyíl úgy száll
az égre rebbenő
szép búvármadár
holt testből
Ceyx is
Új életre kelve
surrogva felröppen
együtt repülnek
magas
tiszta égre
hogy együtt szálljanak
imígy egyesülve
most már
mindörökre
Ovidius: Metamorphoses – ford.: Devecseri Gábor – felhasználásával szerkesztette: Koczeth László – 2008. május 17., szombat, 14:53 Legutóbbi módosítás: 2008.05.17. @ 12:41 :: Koczeth László
