Még a béke-dicsfény köntöse vigyázta lelked
és nem voltál más, csupán szelíd eszmei szellem,
egy sugárnyi gömb, kivül az Édenkert kapuján,
mikor tiltott szerelmünk már megszült egy árulást.
Szebb voltál nekem, mint az Úr teremtette világ,
s szám?ztek a mennyb?l engem, esküszeg? hitványt,
pedig csak szerettelek, ártatlan b?nöm ez lett,
érted csaltam ki hazug-tökélyéb?l az embert.
Tettemért bosszút esküdtek a fehér angyalok,
s elrejtettek, benned változtak a bús nappalok,
virág lettél s ölni hívtam a durva népeket,
mert féltettelek: szépségedért le ne tépjenek.
Hanggá lettél s elnémítottam a segély-sikolyt,
Láng voltál s átkoztam a szelet, féltem, hogy kiolt;
óvón követtelek, de ma elkárhoztál értem;
Köszönöm szerelmed, hisz a rosszat érted éltem.
