Ahogy telt az idő, úgy egyre inkább éreztem, hogy egy ilyen kis faluban sem egyszerű az élet még annyira sem, mint ahogyan én azt gondoltam, különösen nem a hivatalban. A lakossággal nem volt nekem semmi gondom, jött az állampolgár, elmondta a bánatát, én pedig segítettem megoldani neki. Amikor ez sikerült, mindenki boldog volt, két kolléganőt kivéve. Ők azt kifogásolták a munkámban, hogy egy ügy mellé nem gyártottam ötszáz papírt, nem írtam hivatalos értesítést helyszíni szemléről, nem hoztam határozatot, ha nem volt muszáj ás nem voltam hajlandó minden piszlicsáré ügyből „aktát” csinálni.
— Mi a fenét aktázzak én itt? — okoskodtam. — Mit ér vele a polgár? A legjobb esetben is kiviszi az aktámat egy kies, szélöblítéses helyre ahelyett, hogy az aktában szereplő, általam hivatkozásul jelölt törvény száma alapján bárhol is vissza akarná keresni azt és így szerezzen tudomást arról, hogy miben és hol hibázott… Ennél sokkal hatékonyabb, ha elmegyek a kocsmába, mert mindig ott van mindenki és elmondom neki, hogy Jani bácsi, ne izéljen mán ki a szomszédjával folyton, mer’ az tilos. Rendszerint megérti. Ha meg nem, akkor írhatok én neki olyan törvényeket, amilyeneket akarok, akkor sem fogja másképpen és jól csinálni. Ilyenkor jön a büntetés, amire az én eddigi rövid ittlétem alatt alig volt még példa.
Egészen belemelegedtem forradalminak éppen nem nevezhető, de mindenképpen újszerűnek ható ügyintézési elvem ismertetésébe, csakhogy ezzel Teréz és Rozál szemében egyáltalán nem arattam osztatlan sikert. Ők azt mondták, hogy ezzel én rontom a hivatal presztizsét, én meg azt mondtam, hogy a hivatal presztizsénél sokkal fontosabb, hogy a faluban rend legyen. Ha majd a körülmények vagy az ügyek súlya vagy a mittudomén micsodái megkövetelik, akkor majd aktázok, de arra még várni kell egy kicsit.
Az mindenesetre tisztázódott bennem, hogy két ellenségem — akik a hivatal presztizsén keresztül tulajdonképpen saját fontosságukhoz ragaszkodtak — máris van a hivatalban, ami az összesen kilenc emberből álló csapatot figyelembe véve nem is nagyon rossz arány. Ebben a létszámban benne szerepelt már a polgármester is, aki az ilyen kérdésekbe egyáltalán nem szólt bele. Az volt a jelszava, hogy „az apparátust a jegyző kell, hogy mozgassa” és, hogy „csak a Nap meg ne álljon”. Ezek szellemében naphosszat biciklizett a faluban, mindenkivel megállt egy félórácskát beszélgetni, mindenkinek mindent megígért és soha nem intézett el semmit, vagy legalábbis csak nagyon keveset. Úgy volt vele, hogy döntsön az „apparátus”, azért vannak. Nem volt rossz módszer, közel negyven évig libikókázott a falu élén hol fenn, hol lenn. A jegyző pedig — aki valaha tanított a helyi általános iskolában — mintha nem túl nagy szimpátiával figyelte volna az államigazgatásban szokatlan munkamódszeremet, de megértette annak lényegét és hatékonyságát, ezért nem szólt ellene.
Teréz és Rozál az első pillanattól kezdődően éreztették velem, hogy ők itt a hatalom, ők itt a falu esze, mindenki más csak legfeljebb vízhordó segéd lehet az ő nagyságuk mellett, de még az sem mindenki. Egyszer egy beszélgetésből akaratlanul is ki kellett derítenem, hogy Rozál a legutóbbi választásokon polgármester—jelöltként indult, de miután összesen öt szavazatot kapott, az is világossá vált, hogy még a saját családja sem szavazott rá egyöntetűen, mivelhogy annál azért népesebb volt a család. Ez azonban nem zavarta Rozált abban, hogy ne saját magát higgye a legokosabbnak.
— Gyerekek, ha én lennék a polgármester, úgy csinálnám, hogy sokaknak jó legyen! — hirdette programját egy reggel a kávézóban.
— Még többeknek meg sokkal rosszabb — találtam belekotyogni a mívesnek induló igehirdetésbe, amiért rögtön meg is kaptam a magamét.
— Te ne dumálj bele, te nem értesz hozzá — sötétült el az arca.
— Nem hát, de nem is akartam sose polgármester lenni — feleltem neki nyugodt mosollyal, majd folytattam. — Tudod, miért nem vagy te polgármester? Mert nem való vagy annak. Ahogyan te felfogod a falu dolgait, és amennyire nem látod át a dolgokat, azzal még a Rumos Pipinek is tele van a virágos kalapja.
Diaképpé változott a kávézó, levegőt nem mert venni senki. Éreztem, hogy valamibe nagyon beletrafáltam, de gőzöm se volt, hogy mi lehetett az. Rozál hápogott egy fél percig, közben elzöldült a feje, egy kis ideig hiába kereste a levegőt, azt sem találta. Meggyőződésem volt, hogy itt a vég. Kis idő múlva magához tért, eltorzult képpel rám nézett és annyit mondott:
— Dögölj meg, Zoltánka.
Annyit hámoztam ki az egészből, hogy megint hamarabb járt a szám, mint az eszem, megint ösztönből dumáltam, ami különösen egy ilyen kiváló, otthonos, meghitt légkörű munkahelyen enyhén szólva is minimum baromság. Csak jóval később a Rumos Pipitől — aki nekem Liza maradt —, tudtam meg, hogy ők első unokatestvérek, csak Rozál erre nemhogy nem büszke, hanem ott tagadja le őt, ahol csak tudja. Mármost Rozál nem ismerte az én alkoholistákról alkotott nézetemet, miszerint állapotuktól függetlenül ők is emberek és bizony javarészt mi tehetünk arról, hogy ők oda jutottak, ahol tartanak. Gyakran kerülnek sokszor általunk is olyan helyzetbe, hogy érzékeny lelkivilágukkal vagy igénytelen környezetükkel vagy bármi mással szemben nincs más védekezési formájuk, mi, normálisnak tartott emberek pedig hajlamosak vagyunk inkább legyinteni rájuk vagy kigúnyolni őket ahelyett, hogy módunk és lehetőségünk szerint segítenénk őket. Szellemi korlátoltság, karriervágy, irigység igencsak tekintélyes mennyiségben volt jelen Rozál kolléganőm fejében, ez ellen harcolni vagy csak megkísérelni Rozált valamivel emberibb útra téríteni teljesen fölösleges vállalkozás lett volna, így hát azzal a tudattal élhettem a további munkanapjaimat Kiskirályházán, hogy egy komoly, igazi, megölni tudó ellenségem már biztos, hogy van, csak engem nem nagyon érdekelt.
*
Rozál barátnője, Teréz kolléganőm bokros teendői mellett igen nehezen viselte, hogy legkedvesebb barátosnőjét ily rútul megsértettem, ezért ha nem is nemes, de valamilyen bosszút mégiscsak esküdött. Teréz tudta, hogy látszó természetem ellenére — miszerint én egy élénk, gyors reagálású, mindenre odafigyelő és beleszóló, majdhogynem izgága szivar vagyok — engem igen nehéz kihozni a sodromból, ám ha valakinek ez mégis sikerül, hát a jóég mentsen mindent, ami még menthető. Miután Teréz nem hülye volt, hanem alamuszi, úgy gondolta, próbára teszi béketűrő képességemet. Egy reggel, mint az ájtatos manó, állt az ajtóban és engem várt.
— Szia Zoltánka! — vigyorgott, mint a telihold. — Miért vagy olyan ideges?
Először körülnéztem, majd miután láttam, hogy ez hozzám beszél, én is megengedtem magamnak egy hátborzongató mosolyt rávillantani.
— Én? Ideges? Tán bizony ittál te valamit, mert ilyenkor még nem lehet napszúrást kapni. Már miért is lennék ideges? — sétáltam bele szépen a csapdába.
— Hát ezt kérdezem én is. Nem jó, ha a köztisztviselő ideges — aggódott Teréz.
— Most mondom neked, hogy nem vagyok egy cseppet sem ideges. — Nagy levegőt vettem, nehogy véletlenül tényleg elkezdjek idegeskedni.
— De én látom rajtad, hogy ideges vagy — erősködött pszichológus lelkületű kolléganőm.
— Idefigyelj, Tereza. Amikor jöttem befele a hivatalba, mérhetetlenül nyugodt voltam és ugyanez az állapot uralta énemet akkor is, mikor beértem. Nem mondom, hogy nem billent meg a lelkem egy kicsit, ahogy megláttalak, de úrrá lettem magamon. Azt hittem, nincs a földön erő, ami ma föl tudna idegesíteni, erre megjelensz te, és hülyeségeket mondasz nekem. Ha én nyugodt vagyok, csakis azzal lehet engem felidegesíteni, hogyha megkérdik, miért vagyok ideges, mert ők úgy látják rajtam, hogy én ideges vagyok. Nem vagyok ideges, érted?! Nem, nem, nem vagyok ideges!! — az utolsó szavakat már úgy ordítottam, ahogy a torkomon kifért.
— Mondtam, hogy valami bajod van — nézett rám megsemmisítően Teréz, mintha a végső diagnózist mondta volna ki. — Láttam rajtad én…
— Fordulj fel — szóltam hozzá a nyugalomtól remegő hangon, sarkon fordultam és bementem az irodámba.
Igen gyorsan átfutottam a tegnapi jegyzeteimet, melyek a mai nap tennivalóit tartalmazták, láttam, hogy különösebben fontos tárgyalás nincs beütemezve, így hát jobbnak láttam valamilyen külső helyszínen kezdeni a napot. Átszóltam a szomszéd szobába Gulyás Peti legjobb kollégámnak, hogy kívül kezdek és elindultam szépen a kocsmába fogadónapot tartani.
*
Néhányszor már előfordult, hogy egy-egy nyugodtabb délután vagy este hosszabban elbeszélgettem Rumos Pipivel, akit én ezen a néven nem is szólítottam megismerkedésünk óta. Ő nekem Liza volt, úgy gondoltam, hogy a faluban ráakasztott ragadványnév még akkor sem illik hozzá, ha sokan még azt sem tudták, hogy van neki rendes neve is, és senki nem veszi őt komolyan. Figyeltem őt, miközben beszélgettünk és egyre jobban megismertem. Liza egy évvel volt fiatalabb nálam és még most is jól nézett ki, fiatalabb korában pedig kifejezetten szép nő lehetett. Arcának finom vonásai az elfogyasztott hihetetlen mennyiségű pia, valamint a kor előrehaladtának hatására mély ráncokba barázdálódtak ugyan, de ezek a ráncok csak egyfajta határozott egyéniségről biztosították az őt nem ismerő földi halandót. Szőke haját, egyáltalán saját magát az alkoholistákra egyáltalán nem jellemző módon különös gonddal tartotta rendben, mint ahogy kínosan ügyelt külsejére is. Mindig tiszta ruha volt rajta, akármennyit ivott is, másnap mindig fitten, tisztán jelent meg a kocsmában idejüket múlató nagyérdemű előtt. A sors kegyelméből alakja nem sokat változott az elmúlt évtizedek során. Dereka egy kicsit ugyan kibővült, de a melle, feneke feszes maradt, lábai csinosak, élete viharos közel negyven éve az arcán meglévő mély ráncoktól és a szemei alatt lévő karikáktól eltekintve nemigen látszódott meg sem formáin, sem tekintetén. Egyszer elmesélte nekem alkoholista korának legnagyobb szerelmét.
A pacákot én is ismertem, falubeli volt és nem volt feleannyira sem ketyere, mint amennyire annak látszódott. Géza — így hívták a palit — három évvel ezelőtt bukkant fel a faluban, senki sem tudta, honnan jött, mihez ért, kiféle, miféle. Hóna alatt egy hegedűtokot hurcolt, benne tényleg hegedű volt, és amikor az úri közönség mulatni vágyott, Géza előpattant a hegedűjével és falsabb hangokat tudott húzni, mint ahogyan a nótáskedvű mulatozó ordibált. Mindamellett csöndes, szimpatikusnak látszó modorral rendelkezett, jó dumája volt, ez elég volt Lizának ahhoz, hogy beleszeressen. Hat hétig tartott a románc, akkor Géza meglépett Liza minden értékesnek nevezhető holmijával és két évig senki sem látta. Amikor visszajött, nem akarta Lizát megismerni sem, másik kocsmába tette át a székhelyét és feltehetőleg újabb áldozatára vár, csak az valamiért késik. Liza pedig annál intelligensebb volt, minthogy megkeresse vagy akár csak szóvá is tegye a köztük történteket, magánéletének minden pici kis kifelé irányuló forrását elzárta és még zárkózottabb lett, mint valaha.
Velem azonban kivételt tett. Addig nógattam, míg egy napon kinyílt és elmesélte élete minden lényeges mozzanatát, nem titkolva és nem szépítve semmit.
— Negyedéves voltam az egyetemen akkor, amikor egy családi dráma bekövetkezett, én nem tudtam kellően feldolgozni, kimaradtam az egyetemről és elmentem dolgozni. Munka után hazamentem, nem várt senki, nem volt senkim, ezért inni kezdtem, az emlékeket feledendő. Nem bírtam elviselni a történtek súlyát, összeroppantam alatta.
— Elmondod nekem, hogy mi történt? — kérdeztem.
— Neked elmondom, mert benned megbízom. Közel tíz éve nem beszéltem róla senkinek, lehet, hogy elbőgöm magam közben, de ne törődj vele. Édesapám gazdálkodó ember volt, jószág, sok föld, satöbbi. Egyszer egy figyelmetlen pillanatban, vontatóval való tolatás közben keresztülment Anyámon, aki ott a helyszínen meghalt. Amikor észrevette, hogy mi történt, Apám őrjöngve rohant ki a főútra és nekiment az első arra járó teherautónak. Két napig volt élet-halál között, végül — talán jobb is — ő is meghalt. A szerencsétlen sofőr, aki a teherautót vezette és az egészről semmit nem tehetett, helybéli ember volt, Apám jóbarátja. Zárt osztályra került, néhány éve halt meg. Ezek után nem akkora csoda, hogy nekem lőttek a jogi egyetemnek és az lett belőlem, ami. Az eset előtt úgy volt, hogy férjhez megyek, de a koma az események ismeretében közölte, hogy bizonyosan én is ugyanolyan terhelt vagyok, mint az apám volt, ezért jobbnak látta elszelelni. Így utólag azt mondom, jobban is tette, mert akkor kis híján megöltem. Eladtam a szüleim házát, itt vettem azt a tanyát, ahol azóta is lakom, és várom a csodát, amiért én nem teszek semmit. Hát ennyi az én életem.
Percekig nem tértem magamhoz. Sok mindenre gondoltam azzal kapcsolatban, hogy mi lehet vajon Liza titka, de erre azért nem gondoltam.
— Senki sem akadt széles e világon, aki segíteni tudott vagy legalábbis akart volna? — szedtem össze magam.
— Nem vagy te ilyen naiv gyerek, Zoltánka. — mosolygott fájdalmában Liza. Tudtam én, hogy baromi nehéz lehet neki erről beszélni, de mégiscsak jobbnak láttam, ha most alaposan kibeszéli magát és aztán hosszú ideig csöndben maradunk ez ügyben. — Ismered az embereket, tudod, milyenek. Ha valakit látnak fulladozni egy kanál vízben, inkább hoznak neki egy dézsával, minthogy elvegyék tőle a kanalat. A derék rokonok és még derekabb szomszédok igyekeztek rám verni az egész ügyet, mondván, hogy az apám nem lett volna olyan fáradt és kimerült, ha én nem járok egyetemre és annak a költségeit nem neki kell előteremteni. Nem azt mondom, hogy ingyen volt, de azért a hetvenes években az egyetem nem volt olyan marha drága, hogy a szülőknek a falatot kellett megvonni a szájuktól azért, hogy a kölkük egyetemre járhasson. Az volt a baj, hogy Rozálnak nem volt annyi esze, hogy valahová is felvették volna, én meg játszi könnyedséggel tanultam. Rozál volt a főkolompos a lekvárkeverésben, végül bebizonyosodott a rosszindulata, közben mindenki elfordult mellőle főleg azért, mert rájöttek a szerencsétlenség valódi okára és bele is fáradtak a rágalmazások támogatásába.
— Mi volt a valódi oka a tragédiának? — gyújtottam rá egy cigarettára.
— Pillanatnyi kihagyás, figyelmetlenség, az azt követő pánik, tulajdonképpen a véletlenek szerencsétlen láncolata. Bár… A véletlenek. Nos, Apám beteg volt, nem tudta, mikor dől végleg ágynak, s mindent meg akart csinálni, mielőtt ez bekövetkezik. Most pedig innék még — nézett rám Liza és világos volt, hogy ettől a perctől kezdve nem fogok többet kihúzni belőle akkor sem, ha fejreállok.
— Kösz, hogy elmondtad. Jól tetted, nem fogok vele visszaélni. Hozok neked italt, de nekem mennem kell, holnap találkozunk, szia.
— Aranyos vagy — nézett rám Liza, majd hirtelen nehezen múlóan köhögni kezdett. — Lehet, hogy szeretlek, ezért menj. Várlak holnap.
*
Másnap nagyon sok dolgom akadt a hivatalban. Ügyfelek jöttek hülyébbnél hülyébb problémával és ötletekkel, melyek megoldásának vagy megvalósításának egyetlen egy célja lett volna, mégpedig a szomszédok minél hathatósabb bosszantása. Végtelen türelemmel és jószándékkal utasítgattam el az eszement kérelmeket, míg végre delet jelzett a közeli templom harangja és így akadt egy szusszanásnyi idő.
Mellesleg nem bántam, hogy sok a dolgom, mert legalább addig sem idegesítem magamat saját magamon és Zsókán. Igen, Zsókán, akivel tegnap este alaposan összevesztünk. Néhány napja föltűnt neki ugyanis, hogy az utóbbi hetekben a szokottnál is később járok haza, a szokottnál is korábban megyek el és a szokottnál jóval kevesebbet foglalkozom vele és a gyerekeinkkel. Amikor ezt néhanapján szóvá tette, villámgyorsan leszereltem azzal, hogy „sok a munkám, fáradt vagyok”, de azt a hülye is láthatta, hogy valami nem stimmelt velem. Sőt nem csak a hülye, hanem én magam is. Sokkal többet és élénkebben foglalkoztatott Liza és kissé ijedten konstatáltam, hogy érdekel engem ez a nő nemcsak úgy, mint Rumos Pipi, hanem mint Liza, a hús—vér asszony is. Amikor egyszer Zsóka megkérdezte (valami különös, csak a nőkben meglévő valahányadik érzék alapján), hogy van—e valakim, sokkal ingerültebben válaszoltam, mint ahogyan az normális esetben elvárható lett volna.
— Nem! Nincs senkim! — kiabáltam. — Hogy is lenne, amikor ki sem látszom a sok dologból, hogyan lenne még időm szeretőre is?!
Zsóka csak nézett akkor rám, én pedig tudtam, hogy sejt valamit. Iszonyúan haragudtam magamra, mert tisztában voltam vele, hogy nem érdemli meg azt, amit ellene készülök tenni. Tegnap este aztán megkérdezte:
— Zoltán, tudok neked segíteni?
Engem egyrészt igencsak felkavart a Lizával való beszélgetés, másrészt éreztem, hogy közeledik a perc, amikor is számot kell adnom a saját hülyeségemről, ami ugyan még be sem következett, de tudtam, hogy csak napok kérdése. Ezért meglehetősen ingerülten kérdeztem vissza.
— Miben? A munkámban? A hülye emberek esetlegesen normálissá tételében? Az időm és az energiám többszörözésében? A saját magam hülyeségének megoldásában? Miben?! — a végén már megint majdnem ordítottam szégyenemben, azért, hogy Zsókával így viselkedem. Ő azonban nyugodt maradt.
— Az életed megélésében, abban, hogy könnyebben éld meg a nehezét — felelte higgadtan.
— Igen. Igen, igen, tudsz segíteni — válaszoltam a magamra erőltetett nyugalomtól remegő hangon. — Ha nem dumálnál annyit, ha békén hagynál, ha nem törnél szándékosan és különös kegyetlenséggel az életemre, ha nem akarnál fokozott gondoskodásoddal az őrületbe kergetni előbb és csak aztán kivégezni, ha tehát csöndben maradnál, ezekkel mind-mind nagyon tudnál segíteni.
Az utolsó szavakat már az előszobában, a cipőfűzőmet kötözgetve préseltem ki magamból, mert eldöntöttem, hogy járok egyet. Megfájdult a fejem, hányingerem volt, mert nem ettem vacsorára semmit és elszívtam egy fél doboz cigarettát. Vacsorázni már nem is akartam, ezért módosítva eredeti programomon séta helyett lemegyek a sarki kedvenc kocsmámba és iszom valamit szép nyugodtan, csöndben, egyedül. Amiért azt gondoltam, hogy a sarki kedvenc kocsmámban este egyedül és főleg nyugodtan tudok inni valamit, az örök rejtély marad. Már az utcán hallottam valami furcsa, földrengésszerű morajlást, melynek eredőjét a kocsmaajtón belépve rögtön azonosítottam. A kricsmi derék, jóravaló bentlakói a siker legcsekélyebb reménye nélkül megpróbálták túlkiabálni Zacharost mint eredőt, aki azonban egymaga akkora hangzavart tudott kelteni, amekkorát utoljára a hatvanas években Népstadionban lehetett hallani, ha gólt szereztünk a szovjetek ellen. (Ritkán esett meg…) Zacharos igazi nevére talán csak egyszervolt felesége emlékezett, de ő meg magára Zacharosra sem szívesen gondolt vissza, nemhogy a nevére. Zacharos meglátott és — vesztemre — azonnal kisajátított magának.
— Szerbusz komám, egyetlen országos aranyfokozatú cimborám! — süvöltötte bele a kocsma sűrű légterébe olyan hangon, mint egy részeg oroszlán. — Mi szél hozott, hogy ityeg a fityeg, mitől döglik a sör? — bömbölte kérdéseit halmazatilag.
— Kösz, nem vagyok ma jegyezve a hangulati topon — mondtam neki előzékenyen, de őt ez nem zavarta. A koma egyébiránt akkora volt, mint egy elefánt, hozzáillő kezeivel átfogta a vállamat és érdekes szagokat árasztva magából hozzám hajolt.
— Gyémántfokozatú cimborám, van—e egy ezresed kőcsön hónapig?
— Egyre feljebb avanzsálok a ranglétrán — vigyorogtam elégedetten. — Az előbb még csak arany, most már gyémánt… De van, de nem tudom előszedni addig, amíg így szeretsz. Lezajlott a tranzakció pénzügyileg, békésen iddogáltam a sörömet, pár semmitmondó szót váltottunk a szolgálatban lévő alkoholistákkal, majd hazaindultam. Úgy véltem, az elmúlt óra igen jót tett kócos lelkivilágomnak.
A dél elérkeztéről tudósított tehát a harangszó, kissé fáradt is voltam, tenyerembe téve arcomat megdörzsöltem a szememet, a vérkeringésem javítása érdekében erős, körkörös mozdulatokkal megmasszíroztam a halántékomat, azután felnéztem és túlságosan is sikeresnek tartottam az iménti egészségügyi dresszúrát. Pontosan úgy láttam ugyanis, mintha Liza állna velem szemben az iroda ajtajában, ami azért lett volna meglepő, mert Liza elvből nem lépett át a hivatal kapuján azóta, hogy Rozál ott dolgozott. Mindezek ellenére megszólalt a kísértet jellegzetes, rekedtesen mély hangján.
— Szia, Zoltánka.
— Liza! Hogy a fenébe keveredtél te ide, hogy észre se vettelek? Hogyhogy eljöttél a hivatalba? Mi a manót keresel itt? — zúdítottam rá a kérdések özönét, nem tudva leplezni ezzel sem határtalan meglepetésemet. Ráadásul valami megmagyarázhatatlan, furcsa örömöt éreztem, ahhoz hasonlót, mint amikor valaki régen keres valamit, és most váratlanul ráakad.
— Miattad jöttem, Zoltánka. Ha végzel, gyere be a kocsmába, kérlek.
— Megkereslek — nyugtattam meg Lizát. — Ha nem jöttél volna be, akkor is megkerestelek volna. Valami baj van, hogy kockáztattad a Rozállal való találkozás lehetőségét is?
— Nem, nem. Csak fontos lenne beszélnem veled. Máskülönben pedig a túloldalon megvártam, amíg Rozál elmegy ebédelni, és csak azután jöttem be. Nem akartalak kompromittálni.
— Bolond vagy te, Liza. Én örülök neked — léptem közelebb hozzá, ám ő rögtön kifordult az irodából és valami furcsa, mélyről jövő köhögésbe kezdett.
— Várlak — szólt vissza rekedten a folyosóról és sietősen elhagyta az épületet.
Villámgyorsan, csak úgy a fiókból bekapkodtam pár falatot, ittam egy pohár vizet, majd kikukkantottam a folyosóra, nem várakozik-e valami kósza lélek világrengető panasza előadásának érdekében s miután a folyosó üres volt, visszaültem a helyemre. Előszedtem egy-két régebbi, de mindössze néhány napos aktát, végiggondoltam, hogyan lehet ezeket úgy megoldani, hogy az ügyfél is jól járjon, a békesség is megmaradjon és engem se nézzenek hülyének. Ez utóbbi cél megvalósítása látszott a legnehezebb feladatnak, ugyanis a törvényeket úgy értelmezni és alkalmazni, hogy az mindenkinek elfogadható legyen, szinte lehetetlen. Teljesen belefelejtkeztem a munkába, jogszabályokat keresgéltem, egyszerű ember számára is érthető leveleket fogalmaztam, közben nehány ügyeletes zseni javaslatait hallgattam végig az építési technológiai korszerűsítéseket illetően eredeti Kiskirályháza-módra, ezeket röhögés és idegeskedés nélkül elutasítva.
Azon kaptam magam, hogy kollégáim készülődnek hazafelé, én meg még mindig az asztal fölött görcsölök. Érkezett pár megjegyzés túlbuzgóságomra vonatkozóan, mire én közöltem velük, hogy ez a buzgalom még a régi szocialista brigádmozgalomból maradt bennem, ahol ugye minden olyat vállaltunk, amiért egyébként is a fizetésünket kaptuk. Gyorsan összepakoltam, az ideológiai továbbképzést felfüggesztettem és elindultam a kocsmába Lizához. Megvolt az a képességem, hogy ilyenkor szinte tökéletesen ki tudtam kapcsolni az agyamat, szinte teljesen automatikusan cselekedtem, anélkül, hogy figyeltem volna magamra. Menet közben rágyújtottam, bal kezemet szokásom szerint zsebre vágtam, a szembejövőket kikerültem, automatikusan köszöngettem mindenkinek. Ismétlődő, automatikus, ösztönszerű mozdulatok, nem kontrollált cselekedetek. Nincs is szükség kontrollra. Az agy automatikusan vezérel, a test automatikusan cselekszik szinte anélkül, hogy a vezérlés és a követő cselekedet a tudatig eljutna. Az emberi agy csodálatos, felfoghatatlan. Állandóan vezérel akkor is, ha azt hiszed, kikapcsoltad, állandóan cselekszel, ezek nagy részéről nincs is tudomásod. Lélegzel, mozogsz, nézel és látsz, hallasz és felfogod, tapintod és érzed, ami nem fontos, azt kiszűröd, mindeközben a tudatodat egészen más foglalkoztatja. Állandóan zakatolsz, az agy dolgozik, ezerféle műveletet végez egyszerre. Csoda-e, ha az agy néha elfárad, besokall, szünetet kér és megpihen?
Beléptem az ivóba, ahol a megszokott figurák ültek a megszokott helyükön és megszokott italaikat kortyolgatták, ki egymaga, ki pedig társaságban. Végignéztem az asztalok mellett ülőkön, de Lizát nem láttam sehol. Már éppen kérdően néztem volna Lajcsi barátomra, a sörcsap és a pálinkásüvegek ördögi ügyességű kezelőjére, amikor nyílt a mosdó ajtaja és egy alig-alig észrevehető egyensúlytévesztés után Liza lépett ki rajta. Észrevett, rám mosolygott és azonnal hozzám sietett.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
