— Vártalak, Zoltánka — szólt kedvesen rekedtes hangján.
— Megígértem, hogy jövök — mondtam — és ha én megígérek valamit, azt vagy betartom, vagy nem. Most igen. Gyere, üljünk le és meséld el, mi nyomja azt a fekete lelkedet…
— Mi az, hogy fekete lelkem? — zsörtölődött Liza. — Én legalább őszinte vagyok, mindig magamat adom, soha nem kell azon gondolkodnom, hogy kinek mit lódítottam, ha bárkivel is beszélgetek. Ellentétben veled, aki mindenféle törvényekre hivatkozva fűt-fát megígérsz mindenkinek, hogy aztán azt se tudjad, kinek mit tagadjál le. Mert ugye ez nem szép dolog, kedves uram, akárhonnan is nézzük.
— Puff neki. Én, a bársonyos lelkű köztisztviselő abban a hitben érkeztem ezen kiváló műintézménybe, hogy a napi nehéz munka fáradalmait feloldjam néhány pohár itallal, bezsebelve egyúttal a normális állampolgárok őszinte és szívből jövő, egyben megérdemelt dicséreteit, ehelyett itt és most le vagyok ba…
— Ki ne mondd! — kiáltott Liza és közben úgy kacagott, mint akit csiklandoznak. — Nem bántalak, miért is tenném? De ha még sokáig élcelődünk itt egymással, kimerül az elem bennem és teljesen hasznavehetetlenné válok.
— Na végre egy emberi szósor belőled, mit egyesek szegényes fantáziájukkal mondatnak is neveznek. Máris hozok valami lőrét, de előbb mondd meg, mi hasznodat lehet venni neked azonkívül, hogy a barátom vagy — vigyorogtam gonoszul Lizára.
— Szemtelen vagy, Zoltánka, de neked megbocsátom, mert te meg az én barátom vagy, ahogy így szétnézek, valószínűleg az egyetlen is egyúttal. Sőt, talán több is annál… Hozd a rumicillint, még mielőtt letargiába esek.
— Azt nem várom meg, mert ha nem iszom máris valamit, együtt esünk a őőő… izé, hova is? — de már ugrottam is föl az asztaltól, mert Liza fenyegetően emelgette a hamutartót, jelezve, hogy épp ideje mozdulnom valamerre, ellenkező esetben töréspróbát végez a fejemen részint a hamuzó, részint a fejem szilárdságát ellenőrzendő. Lajcsi komám, a pultosok ördögi angyala már készítette is a gyöngyöző italokat, amivel visszatelepedtem a helyemre.
— No hát akkor, hallgatlak. — néztem Lizára és rágyújtottam. Liza kissé remegő kézzel fogta meg a poharát és egy hajtásra leküldte rendeltetési helyére a rumot, én pedig dicsértem bölcs előrelátásomat, miszerint eleve kettőt hoztam. Hogy nagyon le ne maradjak, én is elnyeldekeltem a magam vodkáját és kérdően néztem Lizára.
— Mit bámulsz? — érdeklődött hamisítatlan női logikával.
— Éééén? Én mit bámulok? Nem te voltál benn ma délben a hivatalban, és közölted, hogy valami fontosat akarsz mondani nekem? Tévednék talán? — kicsit tényleg ideges lettem.
— Nem akartam semmit mondani. Egyszerűen veled akartam lenni és kész. Ez olyan nagy bűn? Nekem nincs senkim rajtad kívül, nem áll velem szóba senki, vagy ha igen, hát abban nincs sok köszönet. Legfeljebb ha kiröhögnek, vagy ujjal mutogatnak rám, de nem vesznek emberszámba, pedig egy picit még sikerült ember maradjak. Sajnos. És akkor most még te is gúnyolódsz velem. Én csak veled akartam lenni… — emelte rám könnyes tekintetét.
Az utóbbi napokban tapasztalt ideges, tulajdonképpen megmagyarázhatatlan viselkedésem oka most mintegy villámként hasított belém. Otthon, Zsókával való türelmetlenségem, a munkámban való kapkodás és figyelmetlenség, a saját magammal és másokkal szembeni oktalan arroganciám és más megannyi baklövésem okozója Liza volt, egy személyben. Hamarabb is rájöhettem volna, ha nem vagyok ennyire öntelt majom, mint amilyen vagyok. Az utóbbi napokban irántam tanúsított viselkedése, az, hogy többször is kijelentette, hogy szeret, mind arra enged, és csak arra az egyre enged következtetni, hogy valóban szeret engem, de valamiféle sajátos tapintattal nem akarja a házasságomat felrúgni, saját magában pedig nem bízik még annyira sem, hogy érzéseit nyíltan elmondja nekem, talán attól fél, hogy kinevetem én is.
Mindezeket két másodperc alatt végiggondoltam, majd mélyen a szemébe néztem.
— Liza, igaz az, amire most gondolok? Illetve kimondom: te tényleg szeretsz engem?
Liza könnyes szemével rám nézett és csak bólogatott. Nagy nehezen aztán kibökte.
— Igen.
Egy hosszú percig csak néztünk egymásra, Liza kicsit összeszedte magát, majd szinte csak magának, de egyértelműen nekem címezve beszélni kezdett.
— Baj? Csodálkozol? Ahogy az előbb is mondtam, én is emberből vagyok, még ha nem is mindig látszik rajtam. Nekem is vannak érzéseim, nekem is vannak érzelmeim, voltak vágyaim, amelyek feléledni látszottak akkor, amikor megismertelek, nekem is van testem, amely a lelkemmel egyformán vágyik néha egy kis boldogságra még akkor is, ha az évek során kellőképpen tönkretettem magamat a piával… Még élek, ki tudja meddig, de ameddig élek, addig én is ábrándozhatok olyasmiről, mint az általatok rendesnek vélt emberek. Az ábrándjaimat pedig megtartottam volna magamnak, és ha ennyire komolyan nem kérdezel rá, akkor soha el nem mondtam volna senkinek, még neked sem.
Tágra nyílt szemekkel, hitetlenkedve hallgattam Lizát. Tudtam róla, hogy iszik. Tudtam róla néhány napja azt is, hogy miért. Tudtam, hogy félresikerült életéért nem egyszemélyben ő a felelős, ha ugyan személyre szóló felelőst egyáltalán keresni lehet ebben az ügyben. S régebbi tapasztalatomból tudtam azt is, hogy létezik szerelem első látásra is. De azt nem gondoltam róla, hogy ilyen gazdag érzelmi életet él pillanatnyilag teljesen elvonatkoztatva attól, hogy ezen érzelmek kiváltója jelen esetben kicsoda. Rágyújtottam, szó nélkül elszívtam a cigarettát és közben ezer gondolat cikázott az agyamban. Világos volt, hogy Liza nekem sem közömbös. Nem egy a sok közül, hanem egy olyan egyéniség, aki ha akarná, ha lenne hozzá elég ereje, a falu legelső embere lehetne. Az esze megvan hozzá, de nincs, aki és ami ambicionálja és nincs semmi érdeke abban, hogy kilépjen abból a szűk körből, amiben évek óta mozog és amiben szinte otthon érzi magát. Egyre világosabbá vált az is, hogyha nem lépek ki villámsebesen ebből a mókuskerékből és ezután nem csak barátságra szűkítem a kapcsolatunkat, akkor nagyon nehéz és sok konfliktussal, kellemetlenséggel járó időszak következik az életemben. Csakhogy Liza nő volt, érett, ellentmondások nélküli, őszinte egyéniség, reám gyakorolt hatásának ereje pedig jóval nagyobb annál, minthogy az említett észérvek az érzelmeken fölül tudjanak kerekedni.
Fölálltam az asztaltól, odasétáltam a pulthoz.
— Idefigyelj, Lajcsikám, édes egy komám. Mink itten most mulatni fogunk egy kicsit, ami némi ricsajjal, halmozott alkoholfogyasztással, hangoskodással, danolással, de semmi botránnyal fog járni. Ha valaki aziránt puhatolódzna nálad, hogy mi a fityfenét csinálunk mi itt, mondd neki légy oly aranyos, hogy szeánszot tartunk vagy mit tudom én micsodát, lényeg az hogy ha velünk akar röhögni az ürge, akkor leülhet az asztalunkhoz, csak senki ne szóljon ránk. Kérek szépen egy kört nekünk és egy-egy felest az itt és most jelen lévő igen derék állampolgároknak. Van—é valamilyen ide vonatkozó kérdésed? — fejeztem be szónoklatomat.
Lajcsi csak vízszintesen rázta a fejét és úgy vigyorgott, mint kecske a káposztára.
— Rendben van, Zoltán úr kérem. Jó mulatságot kívánok nektek.
*
Öreg este volt, amikor meglehetősen kapatosan és ettől kissé fáradtan összeszedtük magunkat a kocsmában és a számla rendezése után érzékeny búcsút véve legkiválóbb ivócimboráinktól, elindultunk Liza lakása felé. A józan gondolkodás maradék szikrája ekkor még eszembe juttatta Zsókát és azt, hogy nem volna szabad vele ezt csinálnom, nem érdemli meg, hogy ilyen szemét legyek vele szemben. Az alkohol felszabadító hatása — melyet az egykori szovjet hadsereg hasonló képességével hoztunk összefüggésbe — azonban hamar véget vetett ezirányú aggodalmaimnak és harsány kacagások és bohóckodások közepette haladtunk a falu végén lévő házikó irányába. A ház kapuját elérve tettem néhány tétova mozdulatot, mert tudat alatt tán Zsóka mégegyszer megpróbált visszatartani attól, hogy bemenjek, én viszont be akartam menni és azt tudtam, hogy Liza is ezt akarja. Amikor észrevette bizonytalanságomat, azonnal rájött, mi a gondom.
— Zoltánka, ha nem akarod, nem kényszerítelek. De nagyon finom házi pálinkám van… — kezdett el kuncogni benne az alkohol, hiszen az is lehet, hogy többet ivott, mint én.
Ettől kezdve nem volt Zsóka, nem volt kontroll és a házi pálinka kóstolása is késett. Az előszobában ledobáltuk kabátjainkat, átkaroltam Lizát, a szemét, az ajkát simogattam. Liza ajka száraz volt, teste forró és remegett. Amikor megcsókoltam, olyan erővel csókolt vissza, hogy az már szinte fájt. Ölembe vettem, bevittem a szobába, letettem Lizát az ágyra és lassan vetkőztetni kezdtem. Végigcsókoltam a ruhák alól szabaddá vált, nekem gyönyörű test minden pontját. Liza zihált, homorított, a szám elérte a combja közötti területet, ahol addig csókoltam őt, mígnem annak teste megfeszült és földöntúli hangok kíséretében a csúcsra jutott. Ezután ő kezdett el két kezével a testemen játszani, a fülemben gyönyörű muzsika tombolt, nem is a földön voltam, hanem valahol ég és föld között, amikor egyesültünk. Liza úgy fogadott be, mintha soha el nem akarna engedni, úgy szorított magába, mintha ezen múlott volna az élete. Soha nem gondoltam volna, hogy egy nő így tudjon szeretni, ilyen odaadással tudjon valaki szeretkezni, minden porcikájával adni akart, minden mozdulatával, teljes énjével gyönyört akart nyújtani és kapni.
Amikor a csúcsra értünk, nem volt külvilág a számunkra. Férfi és nő volt, akik megtalálták egymást, akik egymásért szerették egymást, a zenekar fortissimo játszott, a csúcson szárnyalt mindenki és minden.
Ahogy a képzelet zenekara elhalkult, a szenvedély lassan elcsitult, ott feküdtünk az ágyon egymás mellett. Ajkunk kiszáradt, ziháló lélegzetünk elcsendesedett és mosolyogva néztünk egymásra.
— Mintha valami pálinkákról beszéltél volna még odakinn a ház előtt — súgtam Lizának és egy pajkos csókot nyomtam a bal mellére.
— De ha újrakezded, nem tudok érte menni, mert nem lesz erőm hozzá — kuncogta Liza, majd fölkelt és behozta az üveget a konyhából két pohárral. Töltött, az egyik poharat átadta nekem és visszaült az ágyra törökülésben. Meztelenségében semmi szégyenérzet nem volt, tudtam, így csak az tud viselkedni, aki teljes szívből szereti a társát. Egymás szemébe néztünk akkor is, amikor az első pohárkával megittuk.
— Húúú, azannya… — kerestem a hangomat az első korty után. — Nem mondtad, hogy méreg…
— Nem mondtam, mert nem az. Ez csak egyszerű, ötvenegy fokos szilva. Még az apám főzte, ez az utolsó üveg belőle. Neked tartogattam — cirógatott szemével Liza, majd elkomolyodott. — Tudod, már nem nagyon hittem, hogy egyszer még találkozom valakivel, aki ilyen boldoggá tud tenni, mint te — mondta halkan.
Rámosolyogtam, nem szóltam egy szót sem, csak néztem. Mit is mondhattam volna neki? Mindketten kinőttünk már abból a korból, amikor szentimentális és egyben semmitmondó szavakkal bizonygassuk egymásnak soha el nem múló szerelmünket, ráadásul nem is tudtuk pontosan, hogy lesz-e folytatás és ha igen, az hogyan fog történni. Mondtam volna Lizának, hogy hirtelen Zsóka jutott eszembe, aki otthon valószínűleg egy picit aggódva vár annak ellenére, hogy sejti, mi történt? Hogy későre jár, mennem kéne, de a mai utolsó vonat is elment már és a legközelebbi csak hajnali fél ötkor indul, amivel meg már nem is érdemes hazamenni? Liza amúgy is észrevette a pillanatnyi árnyékot a tekintetemen, ő sem szólt semmit, csak csöndben hozzám bújt.
— Maradok — szóltam végül rekedten és hagytam, hogy ezt értse úgy, ahogy akarja, mindkét értelmében. Ma éjszakára, vagy a következő hetekre, hónapokra egyaránt.
*
Másnap reggel néhány élesszemű honpolgár élénk figyelemmel kísérte, hogy kissé gyűrötten, borostásan és hatalmas karikákkal a szemem alatt élénknek éppen nem mondható tempóban haladtam a hivatal felé. Köszöntem én mindenkinek illő tisztelettel, fogadták is, de volt, aki fejcsóválva és volt, aki némi gúnnyal, vigyorogva. Az mindenkinek feltűnt, hogy a vasútállomás helyét tekintetbe véve homlokegyenest ellenkező irányból szaporázom a lépteimet és ezt a tényt különbözőképpen értékelték. Nem mintha valami közük lett volna hozzá, dehát egy ilyen kis faluban kíváncsiak a népek, és a szokatlan történésekből mindenki szeret mindenféle következtetéseket levonni, akár tévesek azok, akár igazak. Mindenesetre késő délelőtt a kocsmában már tartotta magát az a többszörösen hitelesített történet, mely szerint én a városból tegnap este kirendeltem három kurvát és óriási orgiát csaptunk természetesen állami pénzen és amely orgiának tevékeny részese volt a polgármester is. A három kurva mellé pedig csatlakozott a jegyző és a hivatalsegéd is amolyan most vagy soha jelszóval, merthogy ők még ilyenen soha nem vettek részt, viszont az életnek minden oldalát meg kell ismerni és erre most van a legszebb alkalom. Megjegyzem, azon magam is csodálkoztam volna, ha a jegyző ilyet tesz, lévén abszolút pontos időbeosztás szerint élő, precíz ember, aki alkalomszerűen még tán soha nem feküdt le a feleségével sem, csak mindig menetrend szerint. Nemhogy városi, ledér nőszemélyekkel…
Én a délelőtti kocsmahangulatról mit sem sejtve nagy keservesen ugyan, de végigdolgoztam a napot. Nem sejtettem az okát, csak feltűnt, hogy a szokásosnál jóval több ügyfél tette tiszteletét hivatali helyiségemben a szokottnál is marhább problémáikkal, melyeket egy gyóntató pap ájtatos vigyorával hallgattam végig és atyai jótanácsokkal láttam el a kedves állampolgárokat. A fészkes fenének jutott eszébe, hogy ezek arra kíváncsiak, hogyan nézhet ki egy köztisztviselő, aki — mint erről a mértékadó kocsmai hírnökök meggyőzték őket — az éjszakát egyszerre öt nővel plusz egy polgármesterrel végig itta és kefélte, bár az nem derült ki, hogy a poménak mi szerepe volt a szolgáltatásokban. Eltelt nehezen a nap és ez volt a lényeg. Lizával úgy egyeztünk meg, hogy délután nem találkozunk, hanem hazamegyek és Zsókávak minden olyan kérdést megbeszélünk, ami a jövőnket így vagy úgy befolyásolhatta vagy érinthette.
Nem állítom, hogy könnyű szívvel, lelkemben totális felszabadultsággal baktattam ki a vasútállomásra. Tartottam a Zsókával való találkozástól, valahol legbelül éreztem, hogy nagy marhaságot készülök elkövetni. Tudtam, hogy a több, mint tizenöt év házasság után Zsóka valami sokkal jobbat érdemelt volna, de szerelmes voltam és mint ilyen természetesen vak is. Fölszálltam a vonatra és a menet közbeni monoton zakatolás közben ezerszer átgondoltam, mit fogok otthon mondani. Elképzeltem, hogy mindketten megértőek leszünk, mindenben egyet fogunk érteni és természetesen minden úgy végződik majd, ahogyan nekem az a legmegfelelőbb. El sem tudtam képzelni, hogy a dolgok másként alakuljanak, úgy gondoltam, mindkettőnknek az a jó, ha egy kicsit pihentetjük a házasságunkat.
Kellemetlen, kicsit szorongó érzéssel léptem át otthon a küszöböt.
*
Zsóka még nem volt otthon, amit bántam is meg nem is. Szerettem volna, ha otthon van és így hazaérkezésemkor már túlestünk volna legelső, vádló pillantásán. Másfelől pedig jobb, hogy nem volt otthon, mert így volt időm újra alaposan átgondolni mondanivalómat. A találkozást azonban nem lehetett elkerülni, beszélgetésünk témája nem tűrt halasztást. Idegesen matattam a szobában, rágyújtottam, kikészítettem egy üveg konyakot két pohárral az asztalra, elsimogattam a szőnyeg rojtjait és egyéb ilyen létfontosságú műveletekkel múlattam az időt. Közben hazaértek a gyerekek, Kristóf fiam legalább köszönt, Borbála lányom még azt sem. Ezt némi vállvonogatással vettem tudomásul, amikor nyílt az ajtó és belépett Zsóka. Amikor meglátott, azt sem mondta, hogy muk vagy mak, kiment a konyhába és valami őrült iramban pakolászni kezdett a kredencről az asztalra, majd fordítva.
— Figyelj rám, Zsóka — szóltam rekedten. — Gyere be a szobába, mondani akarok neked valamit. Hagyd a fenébe a dolgodat, majd megcsinálod holnap vagy soha. Beszélnünk kell.
Zsóka kezében megremegett a vacsorájához készített tányér. Megérezte, hogy nem valami hülye viccel akarom elütni a tegnapi napon történteket, hanem annál sokkal komolyabb dologról van szó.
— Nem ér rá később? — kérdezte kissé remegő hangon. — Nem volt időm egész nap egy falatot sem enni.
— Nem, nem ér rá — fogtam át a derekát gyöngéden. — Ha ráérne, nem akarnék most beszélni róla. Ha pedig most nem beszélünk róla, később már nem lesz erőm hozzá.
Zsóka vállat vont és elindult a szobába.
— Mi lehet még vajon az a nagyon fontos dolog — mormogta maga elé, de inkább csak azért, hogy nyugalmat erőltessen magára. Láthatóan komoly zavarban volt. Tölteni akartam a poharakba, Zsóka azonban tenyerével eltakarta az övét.
— Nem kérek. Nem esne jól.
Ránéztem, majd magamnak töltöttem és egy hajtásra kiittam a konyakot. Lágyan, megnyugtatóan simogatott végig a nedű.
— Néhány hete megismerkedtem valakivel — kezdtem a szekrényajtót mereven figyelve. — Egy egyedülálló asszonnyal, aki magányos, nincsenek barátai. Sokat beszélgettünk a kiskirályházi kocsmában. Tegnap lefeküdtünk.
Könnyen mondtam ki. Pedig azt hittem, életem egyik legnehezebb mondata lesz. Már nincs visszaút, már nincs mit tagadni. Kimondtam. Most már vállalni kell, de így helyes. Mindig őszintén, másképpen nem tudok élni. Kegyes hazugság? Sokszor célravezetőbb lett volna, de a hazugságokkal előbb-utóbb szembesülni kell, ha mégoly szent cél érdekében születnek is. El kell velük számolni, nekem pedig ez nem megy, nem tudok hazudni.
Zsóka hosszú ideig csendben figyelt engem. Rágyújtott, hosszan szívta a cigarettát, közben fejében végigrohant a házasságunk eddigi minden fontos mozzanata. Fiatalkorunk nagy lendülete, mindent elsöprő szerelmünk, melyet egymás iránt éreztünk, az én terveim, ambícióim, az ő saját tervei és optimizmusa, életünk elszürkülése… Ki, vagy kik felelnek ezért? Kik tehetnek róla? A világ? Mi magunk? Ki tudja?
— Találkoztok még? — kérdezte.
— Igen.
— Nagyon várod?
— Igen.
— Boldog vagy?
— Ez övön aluli ütés! — kiáltottam. — Ilyet nem lehet kérdezni! Ha azt mondom, igen, hazudok, mert nem, nem vagyok boldog. Ha azt mondom, nem, hazudok, mert nem vagyok boldogtalan. De hát ez nem is boldogság kérdése. Téged annál sokkal jobban szeretlek, minthogy bántani akarnálak.
— El akarsz válni? — Zsóka kérdései nagyon nyugodtnak hangzottak, de érezni lehetett a mesterkélt nyugalommal palástolt feszültséget a levegőben.
— Nem.
— Hát akkor mit akarsz? Mihez kezdjek én a bejelentéseddel?
— Azt akarom, hogy engedj el. Úgy érzem, szükségem van egy pár hétre, néhány hónapra, hogy feltöltődjek, hogy erőre kapjak, hogy felkészülhessek arra, hogy majd újra találkozunk és együtt maradunk majd akkor, ha szükségünk lesz egymásra. Nagy szükségünk lesz egymásra, ha majd öregszünk és betegek leszünk…
Mély levegőt vettem, kifújtam magam, újabb italt töltöttem magamnak, miközben rettenetesen utáltam magam. Én papolok őszinteségről, miközben lesülhetne a bőr a pofámról azok után, amiket itt összehordok Zsókának, aki meg ráadásul nem is érdemli meg…
Zsóka ismét cigarettára gyújtott.
— Hát nem, Gyulafi Zoltán. Nem gátolhatom meg, hogy elmenj, ha el akarsz menni, akkor te úgyis elmész. De azt ne várd el tőlem, hogy ebben én segítsek neked. Jó, hogy nem arra kész, menjek előtted, egyengessem az utadat és rózsákat hajigáljak szét a járdán mindenhol, amerre haladsz. Nem, Gyulafi Zoltán. Menj, ha úgy érzed. De ne hivatkozz arra, hogy mindezt is a kettőnk boldogulása érdekében csinálod, mert kigúnyollak. Az ilyenfajta boldogulás csak a te nyakatekert filozófiádban létezik, mindenhol máshol úgy nevezik, hogy megcsaltad a feleségedet és éppen kipurcanni készül a házasságunk. Egyedül te vagy képes rá, hogy olyan tudományos magyarázatot adjál rá, mint amilyet sikerült adnod. Ám nem csodálkozom rajta. Mindig is különös egyéniséggel rendelkeztél, mindig is úgy ismertelek, hogy neked saját, külön törvényeid vannak, amelyek szerint te élsz és elvárod másoktól, hogy aszerint éljenek. Ez sok esetben igazságos is volt, sok esetben működött is, most azonban nem. Mindig is azért, vagy azért is szerettelek, mert fejlett igazságérzeteddel sajátosan értelmezted az élet örömeit és buktatóit egyaránt és ma is ezért szeretlek. Soha nem szálltál el magadtól egy—egy sikeres tetted után és soha nem érezted tragikusan közelinek a világvégét, ha valami kudarc ért. Te mindig azt hitted, hogy mindent megtehetsz, amit meg akarsz tenni. Azt azonban nem teheted meg, hogy majd’ két évtizedes házasság után negyvenéves korunkban kimenőt kérsz magadnak egy relatíve rövid időre. Nem teheted meg, mert nem egyedül vagy. Itt vagyok melletted én is, aki mindvégig melletted álltam, aki segítettelek abban, hogy esetenként idiótának tetsző, de többnyire mégis épkézláb céljaidat elérjed, elérhessed. Öntörvényűségedben nem vetted észre, hogy van egy társad, aki — jó, bevallom, nem teljesen önzetlenül — a nehéz, egyhangú, robotszerű háttérmunkát elvégzi, ami nélkül te nem tartanál ott ahol tartasz. Igaz, én sem. De azért szeretlek téged és mondjuk nem a sarki fűszerest, mert neked ilyen az egyéniséged és mert neked a céljaid elérésében segíteni kellett. Nem volt teher, nem volt kényszer, szívesen csináltam. Ez így még soha meg nem fogalmazódott bennem, csak most, hogy kikényszerítetted. Sok minden szépet és jót kaptam tőled cserébe és akad egy csokor kellemetlen emlék is, amikről neked halványlila fogalmad sincs, dehát ez így van minden házasságban. Te azon kevés apák egyike vagy például, aki ismeri a gyerekeit. Mindig is tudtál velük beszélni, kérték a véleményedet, mert szükségük volt és van is a reális meglátásaidra. Felnőnek lassan, nemsokára elkezdik a maguk életét a maguk feje után élni. Most veted a szememre, hogy elszürkültem, hogy sótlan lettem? Nem igaz, csak én is elfáradtam egy kicsit. Most következhetne az az időszak, amikor majd újra egymásnak élhetnénk úgy, mint mikor összekerültünk. És te most akarsz meglépni, úgy, hogy ehhez az én engedélyemet kéred. Hová lett a magas fokú erkölcsi öntudatod, Gyulafi Zoltán? Hová lett a társ megbecsülésének tudata? És hová lett az önbecsülésed? Nem tudom, ki az a nő, akivel találkoztál, nem is érdekel. De könnyű lehet neki, egyedül, csak saját magáról kell gondoskodnia, egy család mindennapos gondjairól fogalma sincsen. Nem, Zoltán, én nem engedlek el sehova. Ettől persze te még elmehetsz és el is fogsz menni, ahogyan én ismerlek. De nagyon vigyázz. Nem lesz könnyű életed. Nem fogsz tudni magaddal elszámolni. És nem tudom, hogyan fogsz hozzánk visszatalálni. Mert egyszer vissza akarsz majd jönni, az biztos.
Időközben átjöttek a gyerekek is a szobába és feszülten figyelték az anyjukat, én pedig döbbenten hallgattam Zsóka monológját. Egyszer akartam közbeszólni, akkor, amikor Lizáról ismeretlenül beszélt, de a másodperc tört része alatt rájöttem, hogy nemcsak értelmetlen lenne, de nem is szabad ekkora bunkónak lennem. A beszélgetés előtt sok mindenre számítottam. Pergő, rövid, néhány tőmondatból álló beszélgetésre, esetleg hisztire igen, de erre a csupa igazságot tartalmazó, hosszú, mélyről jövő, nyílt reakcióra nem. Rájöttem, hogy sokkal kevésbé ismerem Zsókát, mint amennyire gondoltam és sokkal jobban szeretem őt, mint amennyi szeretetet adtam neki, csakhogy már késő. Önző állatnak tartottam magam.
Elnyomtam a cigarettámat és fölálltam.
— Bocsássatok meg, kedveseim. Bocsássatok meg, de mennem kell.
Hosszan, gyöngéd szenvedéllyel öleltem át Zsókát, nem vettem zokon, hogy nem ölelt vissza, puszit adtam a gyerekeimnek, vettem a kabátomat és lassan kihátráltam a lakásból. Elindultam egy úton, aminek nemhogy a végét vagy a célját, de még a következő állomását sem ismertem pontosan.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
