— Alásszolgája, Lajcsi úr kérem. Két vodka, két sör rendel…
Lajcsi úr kelletlenül készítette az italokat és mogorván rakta elém.
— Négyhatvan — morogta csúnyán nézve rám. Én egy pár másodpercig mereven néztem Lajcsi úr szemébe, aki ezt nem sokáig állhatta és elfordult, mert sürgős és halaszthatatlan mosogatnivalója támadt. Kitettem a pultra egy ötszázast.
— Ez is abbúl a pízbűl van? — röffent rám Trógli Józsi, aki többek között arról volt híres, hogy a disznótrágyát gátlás nélkül a szomszéd kertjébe vezette és ezért eddig két ízben részesült pénzbírságban — tőlem.
— Milyen pízbűl, te okostojás? — meredtem rá ámulva és végképp nem volt fogalmam se arról, hogy miről van szó. — Mit brekegsz te itten?
— Gyere vissza az asztalhoz Zoltánka, majd én elmondom neked — húzgált el a pulttól Liza, aki közben úgy gondolta, hogy szükség lehet rá, ezért odajött mellém.
— Dehogy megyek, nem megyek sehová, amíg ez a hígagyú el nem röfögi, hogy mi baja van. Ne is húzigáljál engemet.
Azt hittem, hogy az általam használt kifejezések nagyobb botrány fognak okozni, de mindenki csendben volt. Liza letette az italát az asztalra, leült és mosolyogva szólt hozzám.
— Leülsz mellém, vagy innen ordítozzak neked, hogy mindenki hallja?
— Te tudod, hogy mi folyik itt? — kérdeztem fél szemmel Tróglit figyelve.
— Tudom hát. És ha nem ordítozol tovább, hanem ideülsz mellém — beszélt Liza angyali nyugalommal —, el is mesélem neked.
Megittam a felest, kértem még kettőt és nagynehezen odaballagtam az asztalhoz.
— Mi a fene van itt? Mi a hézag a milyen pénzzel? Mindannyian megbolondultatok vagy csak én egyedül? — néztem vibráló tekintettel Lizára.
— Ne aggódj, veled együtt mindenki megbolondult — kortyolt egyet Liza. — Te is változtál az utóbbi hetekben, én is látom rajtad. Csak én tudom is, hogy mi a bajod, ezek meg nem.
— Mi a fene bajom… — harciaskodtam, de Liza nem tűrt ilyesmit.
— Csitt, ne dumálj bele, mert lelocsollak. Hagyd, hogy végigmondjam, és mindent megértesz.
— Hallgatlak — mondtam megadással.
— Nos hát akkor, kezdjük az elején, Ugye emlékszel, hogy fél évvel ezelőtt mi volt itt a faluban?
— Hogy a fenébe ne emlékeznék. Olyan belvíz tett olyan károkat a községben, amilyenre a régi öregeknek sincs semmi adatuk. Emlékeik meg pláne…
— Fogd már be a szádat, mert betömöm. Arról volt szó, hogy végighallgatsz.
— … — bólogattam lelkesen.
— Tehát soha nem látott mennyiségű víz árasztotta el a falut ugye soha nem tapasztalt mennyiségű eső után, aminek az lett a vége, hogy a közel hatszáz ingatlan majdnem mindegyike kisebb-nagyobb károkat szenvedett műszaki állapotát tekintve, nem beszélve a termőföldekről, jószágállományról, satöbbi.
— Eegen — kotyogtam közbe akaratlanul.
— Csönd legyen, mert legéppuskázlak. Persze hogy eegen, hiszen te mérted föl az épületekben keletkezett károkat és azoknak a helyreállítási költségeit, azt megelőzően pedig te voltál az, aki a védekezést irányítottad, aminek meg az köszönhető, hogy nem alakultak ki még nagyobb károk a faluban. Ezt mindenki tudja. Azt is tudja mindenki, hogy az állam a tényleges helyreállítási költségek felét valamilyen rendkívüli központi keretből biztosította. Többszáz háztulajdonos kapott állami támogatást tehát a te hathatós közreműködéseddel, gyakorlatilag mindenki, akinek ilyen — olyan kárt viselt el a háza és helyreállítással újra lakhatóvá lehetett tenni az ingatlant.
— Ezek ismert tények, mi van ezen olyan érdekes? Ez volt a dolgom és örülök, hogy segíthettem. Persze büszke is vagyok arra egy kicsit, hogy elég jól sikerült — szóltam közbe és ezúttal nem lettem ledorongolva.
— Mondod te. Nagyjából igazad is van, csakhogy most jön a feketeleves. Nem mindenki gondolkodik úgy, mint te. Egy zenekarba, ha beültetnek két varjút, akkor a zenekar hiába húzza úgy, ahogy a karmester vezényel nekik, a varjak akkor is csak a saját dalukat fogják károgni és a zenekar előadása csapnivaló lesz.
— Inkább tán a varjakat kéne lecsapni, nem? — kotnyeleskedtem bele már megint. — Egyébként sem értem, miféle előadóművészi stílusokról kavarsz itt nekem varjakkal és vonós hangszerekkel megspékelve a soha nem hallható produkciót.
— Mert flúgos vagy, Zoltánka, és nagyon naiv. A varjak dala most olyan erős, hogy szinte teljesen elnyomja a többi hangszer hangját. Te nem hallod egyedül.
— Mit nem hallok, a Jóisten áldjon már meg? — háborodtam föl. — Mit nem hallok? Ha nem beszélnél itt nekem rébuszokba, még az is lehet, hogy tudnám, miért vagyok én a hülye. De így csak attól tartok, hogy soha az életben nem fogom megtudni, pedig most már állati kíváncsi vagyok rá.
— Ne hőzöngj Zoltánka, elmondom neked — nyugtatott Liza.
— Csak még mindig azon gondolkodom, minek kellenek ehhez a varjak… — vigyorogtam, ám Liza kivételesen nagyon begurult.
— Mert azt hittem, hogy több eszed van, te seggfejbej. Azt hittem, ezek után megkérded, kik kárognak varjak formájában a zenekarban, de te abszolút reménytelen eset vagy — legyintett Liza, majd megitta a maradék italát és rágyújtott.
— Idefigyelj Liza — hajoltam hozzá közelebb és én is rágyújtottam. — Te nagyon jól ismersz engem. Tudod, hogy éntőlem a szomszéd irodában mittudomén, Lekvár Laca magával az anyakirálynő lányával kefélhet, azt én tudom meg legutoljára, ha egyáltalán megtudom. Felőlem akárki lophat akármit az orrom elől, én tudom meg legutoljára, ha egyáltalán megtudom. Azért van ez, mert nem feltételezek senkiről semmi rosszat, csak jót. Bár ha nem az anyakirálynő lányával kell kefélni, az nem is lehet olyan rossz, ha jó a csaj… na mindegy. Tudom, hogy ez egy borzasztó rossz természet, de én ilyennek születtem, ilyen vagyok és feltehetőleg ilyen is maradok akkor is, mire és mikor megvénülök. Mindezekre való tekintettel elmondom neked, hogy lila gőzöm sincs, ki a varjú a zenekarban és noha most már tudom, hogy létezik, ugyanúgy gőzöm sincs, hogy mit károg vagy mit kellene vagy nem kellene károgjon. Tényleg iszonyúan naiv vagyok, de nem tehetek róla, ilyennek hozott a gólya.
— Ne húzd fel magad, Zoltánka — csitítgatott Liza. — A neheze még hátra van. Hallgass ide és ne bámulj olyan ártatlan bárány szemekkel, mert itt és most nincs hol és idő sem izélni. A hivatalban ugye van neked két jó barátnőd, igazi, segítő két kolléganőd, Teréz és Rozál. Ez a két jeles hölgy úgy utál téged, mint a bűnt és minden erejüket arra fordítják, hogy téged kiebrudaljanak a községből. Ennek természetesen oka van, jelesül az, hogy neked több eszed van, mint a hivatalnak együttvéve és nem mellesleg még emellett ráadásul becsületes is vagy. Segítesz az embereknek, jó barátságban vagy velük, tudsz velük beszélni, beszélgetni, hülyéskedni, mikor mit kell. A falu népe is szeret, közülük valónak tartanak és ez a legnagyobb eredmény, amit el tud náluk érni valaki. Ezt néhányan viszont nem nézik jó szemmel, vannak akik irigykednek és személyes vereségként fogják föl azt, hogy ők még csak közelítőleg hasonló eredményt sem tudtak elérni. Ezek után a két aranyos kolléganőd azt eszelte ki, hogy itt az alkalom elmeszelni téged. Ezért kitalálták, és úton-útfélen azt híresztelik, hogy te lenyúltad az állami támogatás egy igen jelentős részét, melyet köztudottan egy összegben kapott meg az önkormányzat azon összesített adatok alapján, amit te küldtél el a tudomisén milyen bizottságnak lakóházakra lebontva.
— Miicsodaaa? — tátottam el a számat. — Micsináltam én? — hitetlenkedtem elképedten, majd váratlanul csuklani kezdtem, Liza pedig könyörtelenül megismételte.
— Lenyúltad, kedvesem. Ha nem értenéd, akkor megfújtad, elsikítottad, zsebrevágtad satöbbi. Érted már?
— Aha. Illetve, hukk, nem aha — hörögtem két csuklás között. — És mondd, mit tudsz, egyedül nyúltam le?
— Nem egészen — mondta Liza, aki eközben maga volt a nyugalom szobra. — Gulyás Petivel együtt terveltétek ki és hajtottátok végre.
— A lenyúlást?
— Azt, igen. A lenyúlást.
— Aha — a pillanat nem volt alkalmas arra, hogy a magyar nyelv egyébként gyönyörű míveivel foglalkozzam. — Ezt ő is tudja?
— Persze hogy tudja, mert ő gondolkodik és nem olyan idealista, mint te.
— Aha. És mit szól hozzá?
— Semmit, röhög az egészen és dolgozik szép nyugodtan.
Néhány másodpercig üres tekintettel meredtem magam elé, próbáltam valahogy rendszerezni és felfogni egyáltalán a hallottakat, de nem igazán sikerült.
— Lajcsiii! — kurjantottam váratlanul egy nagyot. — Egy dupla kört kérünk tisztelettel.
— Gyere érte Zoltán úr, mert nem érek rá kivinni — vetette oda foghegyről a csapos, aki tegnap még úri barátomnak vallotta magát. Körbenéztem a kocsmában, körülbelül öten voltak rajtunk kívül és mindegyikük tele pohár mellett támogatta a pultot, hogy nehogy felboruljon. Vettem egy mély levegőt, fölálltam és lassan odamentem a pulthoz.
— Idefigyelj, te paprikajancsi — kezdtem vészjóslóan. — Ez itten egy kocsma, ahol én vendég vagyok, te meg a pultos. Én nem akármilyen holmi átszálló vendég vagyok, hanem egy jólfizető törzsvendég vagyok, akinek ezerszer kihoztad az italát az asztalához és százszor ittál is velem záróra után és mindig fizettem és mindig én fizettem, nem pedig te. Emellett a retkes vityillódat, mert majdhogynem elvitte a víz, felmértem és kiszámoltam, mennyiből lehet helyreállítani. Ezt az összeget közöltem veled, erre az összegre szerződést, megállapodást kötöttünk, írásban. Az összeg számszerűen leírva is megegyezett azzal, amit szóban közöltem veled, tehát történetesen tőled, kedves barátom, nem nyúltam le egy megveszekedett buznyákot sem. Mindezeket figyelembe véve hozd ki nekem légy oly aranyos az előbb rendelt italt, vagy rádszabadítom az APEH-et meg az ÁNTSZ-t két különböző napon. Nem tudom, elég érthető voltam?
Az utolsó mondatokat már egészen halk, de nagyon remegő hangon mondtam. Uralkodni akartam magamon, de ez csak nagy-nagy erőfeszítések árán sikerült, ám maradt még erőm arra is, hogy Lajcsiról ne vegyem le a tekintetemet. Lajcsi viszont nem nézett a szemembe, de villámgyorsan elkezdte az italokat előkészíteni és közben dörmögött.
— Jól van no, Zoltán úr, jól van. Nem kell azért mindjárt a nagykést elővenni és azzal hadonászni. Én nem mondtam, hogy elzsebelted a lóvét… Máris viszem az italt.
Visszaültem az asztalhoz és Lizára néztem. Valami furcsa felindultsággal vegyes ijedtséget láttam a szemeiben.
— Mi baj van? — kérdeztem még mindig remegő hangon.
— Sosem láttalak még ilyennek, Zoltánka — mondta halkan, mintha félni kellene tőlem.
— Sose vádoltak meg még ilyennel, hogy milliókat loptam közpénzből. Mi vagyok én, bűnöző? A legszomorúbb az egészben az, hogy ha az emberek ezt elhiszik, akkor valamit valamikor nagyon elrontottam, tehát én tehetek róla, nem az, aki elhiszi.
— Ne felejtsd el, hogy kik azok, akik kitalálták — mondta Liza lényegesen nyugodtabb hangon.
Ránéztem Lizára és nagyon komolyan mondtam neki:
— Nem az a lényeg, hogy kik mondják, vagy kik találták ki. Az a lényeg, hogy mit mondanak, meg hogy miért mondják, azt ugyanis nem feltételezem senkiről, hogy ha én nem bántom őket, ők ettől függetlenül besároznak engem.
— Zoltánka — sóhajtott nagyot Liza —, a te gyermeki naivitásod az emberi jóságról gyógyíthatatlanul beteges méretű. Nem veszel észre olyan tényeket, amelyek kézenfekvőek. A puszta jelenléted elég ahhoz, hogy bántva érezzék magukat egyesek, mert mint mondottam volt, emberbarát viselkedésed, az igazságosságra való törekvésed, a falu politikai és mindenféle más egyéb klikkeitől való függetlenséged elég ahhoz, hogy szálka legyél néhány kollégád szemében, féltékenyek rád, mert emberileg fölöttük állsz. Mindezeken felül pedig félnek tőled, mert nem ismernek és mert ők buták, te pedig okos vagy, azt hiszik, hogy a nyugalmas, kényelmes életüknek előbb-utóbb vége, mert te ki fogod őket rúgatni. Akkor pedig vége lesz az egyszerű, falusi emberrel szemben érzett felsőbbrendűségi érzésüknek is, ami pedig az ilyen Rozálok és Terezák színvonalán nagyon is kielégítő érzés.
— Tehát te azt mondod, hogy az emberek, köztük az én munkatársaim ilyen szemetek tudnak lenni és én nem is csesztem el semmit? — álmélkodtam.
— Azt — bólogatott Liza. — Azonkívül azt ajánlom neked, hogy ne fogadj el édességet idegentől, tudd, hogy nem mind arany, ami fénylik, és aki nem tud úszni, az ne menjen mélyszántásra. Nem lehet valaki ennyire hiszékeny.
— Márpedig én ilyen vagyok — jelentettem ki inkább szomorúan, mint büszkén. — Apámtól azt tanultam gyerekkoromban, hogy bízni kell az emberekben, mert azok alapvetően jók. Az más kérdés, hogy ezt az elvet már húsz évvel ezelőtt ajánlatosnak tartotta felülvizsgálni, csak nem maradt rá ideje, de igen sok kellemetlenségtől megkímélhette volna magát, ha kevéssel gyanakvóbb természetű lett volna. Mindegy, ez már így marad.
*
A következő napokat az egymáshoz való alkalmazkodás tanulásának jegyében töltöttük. Pihentünk, beszélgettünk, szeretkeztünk, próbáltuk kiismerni egymás bogarait és erényeit egyaránt. Az utóbbi időben kicsit túlzásba vittem a piálást és ezért, valamint azért, mert Lizának feltett szándéka volt kigyógyulni a saját maga által is elismert alkoholizmusából, a minimálisra csökkentettük a kocsmába járást. Ez persze — főleg az ő esetében — nem ment egyik napról a másikra, így tehát késő délutánonként tiszteletünket tettük a jeles műintézményben azzal az indokkal, hogy társadalmi életet azért csak kell élni és ez faluhelyen nem megy máshol, csak a kocsmában. A velem szembeni fagyos hangulat egy icipicit enyhülni érződött, egy-egy beszólás elhangzott ugyan anyagi helyzetem szerintük látványos javulására vonatkozóan, ezeket azonban két-három szóból álló jólsikerült riposzttal lenulláztam, így viszonylag kellemesen teltek napjaink. Leszámítva persze Liza egyre sűrűbben jelentkező köhögési rohamait, amivel kapcsolatban csak abban bízhattunk, hogy hamarosan eljön a vizsgálat napja és Gaál doktor barátom szokása szerint csodát tesz.
Hétfőn délután tehát buszra szálltunk és bedöcögtünk a városba, mintegy órás késéssel, merthogy mikor hervadjon ki egy autóbusz, ha nem akkor, amikor mi is rajta ülünk és időre igyekszünk valahová. Megvártuk hát a mentesítő járatot, amelyet valahonnan a roncstelepről halásztak elő és úgy nézett ki, mint amelyik már túl van egy-két futamon a roncsderbin. A városban taxiba szálltunk és még így is közel fél órát késtünk a megbeszélt időpontról. Gaál doktor barátomat azonban ez láthatólag cseppet sem zavarta.
— Háá—háhááá, vén parafadugó! — üvöltötte barátságosan. — A bránerom áll hiába, nincs hol bedugjam egy pi… bocsánat! — adta volna elő legújabb hátborzongató klasszikus kétsorosát, de valahogy kivételesen időben kapcsolt és ránézett Lizára. — Hiihááá, pedig ez jó lett volna, mi? Kegyed egészen másként néz ki, mint három évvel ezelőtt. Mit csinált magával azóta?
— Semmit nem csinált magával azóta, te kretén orrszarvú — válaszoltam neki Liza helyett — csak három éve nem ő volt itt nálad, hanem Zsóka, a feleségem. Azóta telt az idő és ő Liza, a barátnőm — magyaráztam a dokinak úgy, mint türelmes atya a hülye gyerekének.
— Ahááá, értem már — bömbölte teli torokból. — Hát hiába, kérem, változnak az idők, változnak az asszonyok, szép nagy muci után csak egy másikat akarok… hm. Ez nem is volt olyan jó, mi? Node sebaj, lesz még másik — vigyorgott mind a negyvenkét fogával.
— Én is ettől félek — kotyogtam bele rosszmájúan, miközben helyet foglaltunk a rendelőben. Lizát magával szemben ültette le Gaál doktor, én magam pedig kissé hátrébb, a rendelő sarkában találtam egy Noé-korabeli fotelt, abba huppantam bele. Ritka kényelmes jószág volt.
— Nohát akkor nézzük azt a nyavalyás náthát. Mindenekelőtt árulja el nekem, perverz vén majomnak, hogy kis kezitcsókolom mikor született, hol, apja, anyja, miegymás és satöbbi. Tudja, ez az átkozott bürokrácia — hadarta egyszuszra a doki. Miután megejtették a formalitásokat, a lényegre lehetett térni.
— Mikor tapasztalta magán először, Liza, hogy nem a megszokott vagy nem az átlagos módon köhög? — kérdezte kivételesen nagyon komolyan Gaál doktor.
— Úgy egy fél évvel ezelőtt — válaszolta Liza. — Csak azt hittem, hogy sokat cigiztem, attól van. De két nap múlva újra előjött, az utóbbi időben pedig egyre hevesebben.
— Érez-e valahol szorítást, fájdalmat vagy más kellemetlen érzést? — érdeklődött a doki, én pedig nem is Liza válaszait figyeltem közben, hanem magát Gaál doktor barátomat. Ez a hatalmas nagytermetű, nagyhangú, harsány ember valami olyan változáson ment át hirtelen, ami szinte hihetetlen volt. A beteg minden rezdülésére odafigyelő és azokat megjegyző, halk, határozott, tudatosan és célirányosan kérdező, tökéletes bizalmat ébresztő orvost láttam magam előtt, akinek egy fölösleges mozdulata vagy kérdése nem volt, és aki még véletlenül sem tett fel olyan kérdést, ami nem függhetett össze valamilyen módon a látogatásunk céljával. Kérdés nélkül is megállapította, hogy Liza alkoholista, de nem tett semmilyen korholó vagy cinikus megjegyzést, közölte, hogy az gyógyítható, és majd ő segít, ha igényeljük. Körülbelül húsz perc kérdezz—felelek játék után a doki hozzám fordult.
— Zoltánka, meg kell kérjelek, hogy várakozzál odakinn a padon — szólt mosolyogva, de nagyon határozottan. — Néhány vizsgálatot el akarok a betegen végezni, olyanokat, amelyekhez te nem kellesz. Sőt, azt se tudom, hogy te minek vagy egyáltalán? Kiszólok neked, ha végeztünk.
Egy hang nélkül kimentem az ajtón és lecsüccsentem a rendelő ajtajával szembeni padra. Nem tetszett nekem valahogy ez az egész, már persze Gaál doktor kiváló tulajdonságaitól függetlenül. Eddig gondoltam, hogy Liza valamilyen erős hörghuruttal vagy mit tudom én mivel, esetleg valamilyen krónikus gyulladással vagy a frászkarika tudja, hogy mivel kínlódik, de az csak most jutott eszembe, hogy valami komolyabb baja is lehet.
Elmélkedésemből az riasztott vissza a valóságba, hogy egy különös hanghatás következtében omladozni kezdett a falakról a vakolat és az üvegek néhány ablakon megremegtek. A különleges hanghatás eredője Gaál doktor barátom volt, a rettentő hangorkán a csukott ajtón keresztül is mindent tarolt.
— Bejöhetsz, te őstulok! — invitált a rendelőbe sajátos módszerével. Ez már megint az én régi jó komám volt, aki még arra sem vette a fáradtságot, hogy kinyissa az ajtót, gondoltam, nagy baj tehát nem lehet. Bementem a rendelőbe és elsüllyedtem az ősrégi fotelba, közben megnéztem az órámat is. Közel egy óra hosszát vizsgálta Lizát, biztos voltam benne, hogy semmit nem hagyott figyelmen kívül.
— Na idefigyeljetetek szélhámosok — kulcsolta össze kezeit szépen fejlődő pocakján. — Van egy-két vizsgálat, amelyet ajánlatos lenne elvégezni ahhoz, hogy tiszta képet kapjunk. Éppen ezért szerda reggel nyolc órakor Liza kisasszony lesz olyan kedves megjelenni pizsamával és fogkefével stb. egy kis szatyorban a felvételi irodában, ahol ezt a papirost átadja az ott dolgozó aranyos kis dugnivaló hölgynek, felvéteti magát és befekszik az osztályomra.
Liza kétségbeesett szemekkel nézett rá.
— Doktor úr, nem lehe…
— Nem — vágott közbe Gaál doktor barátom. — Ebben az esetben jobb, ha minél hamarabb világossá válik a kép, mert csak annak függvényében tudjuk a megfelelő gyógyszeres kezelést meghatározni. Arra pedig sürgősen szükség van a köhögés mihamarabbi megszüntetése érdekében.
— De arra gondoltam, hogy… — kísérletezett újra Liza.
— Nem érdekel, mire gondolt — vágta el a további reklamációk sorát Gaál doktor. — Most van hely az osztályon és punktum. Különben is unlak benneteket, és nem érek rá, mert egy telefont várok — nézett rám jelentőségteljesen — a régi szeretőmtől, hogy nem kamatyolnánk-e újra?! — ordibált szokása szerint. Eleinte nem értettem, hogy mit bámul rám.
— Hozok én neked egy telefont, ha csak az kell — nyugtattam. — Van otthon vagy három, csak egyik se jó.
— Hívást várok, te ferde hajlamú kutyapecér, érted? Telefonhívást!! — bömbölte a doki úgy, hogy közben még a szeme is kiguvadt azonkívül, hogy vérben forgott, miközben olyan mozdulatokat tett, hogy majdnem elröhögtem magam. Azt mutogatta, hogy telefonál és közben felém bökdösött az ujjával, amiből már a parkban dolgozó fűnyíró ember is rájött, hogy nekem sebesen fel kell hívnom őt. Sajátos pantomim előadását nyilván azért mutatta be, nehogy Liza észrevegye, mit akar.
— Jaaa, értem már mit akarsz! — esett le a tantusz. — Jól van, megyünk már. Holnap úgyis dolgom van a városban, majd megiszunk egy sört.
— Ez a beszéd — könnyebbült meg nagy sóhaj kíséretében Gaál doktor és minden további érzelemnyilvánítás helyett ránk csapta az ajtót.
— Ég áldjon benneteket, haramiák! — üvöltötte még odabentről köszönésképpen, majd megnyitotta az ajtót. — Szerda reggel, Lizácska. Ez a martalóc meglesz öt napig maga nélkül — vigyorgott és visszacsörtetett a szobájába.
Mi ott maradtunk az ajtó előtt, én a fejemet vakargattam, Liza pedig felém fordult és kissé ijedten nézett rám.
— Mi a fenének kell felhívjad telefonon holnap? — gondolkodott hangosan.
— Észrevetted, hogy mit akar? — kérdeztem csalódottan.
— Nem lehetett nem észrevenni, hogy mi a célja annak a nagy handabandázásnak — mosolygott Liza. — Nem tudtok ti hazudni az öreg Liza mamának…
— Nem is akarunk. Amúgy meg a fene tudja, hogy mit akar, majd megmondja holnap — mondtam és elindultunk kifelé a folyosón a szabad levegőre. Alig értünk ki, Liza köhögni kezdett, először csak kettőt—hármat, azután ahogy vette volna a levegőt, úgy erősödött a roham. Fél percig tartott, ezalatt azt hittem, nem éli túl, hisz lélegezni sem tudott. Átöleltem, tartottam a karomban, vissza akartam szaladni vele Gaál doktor barátomhoz, de ő csak a fejét ingatta.
— Elmu… húlik, már jobb… egy kicsit — nyögte nehezen, ahogy újra levegő került a tüdejébe.
— Ezt előadtad ennek a félhülye gyógyásznak is? — tudakoltam még mindig a karomban tartva Lizát.
— Ilyen szinten nem… — rázta a fejét suttogva Liza. — Kicsi aprókat köhögtem, szerintem ő abból is kitalálta, amit ki akart…
— Gyere, leülünk arra a padra. Gyere, segítek — fogtam a karjait.
Csöndben pihentünk a padon, Liza még elég szaporán szedte a levegőt, de lassan rendeződött a légzése. Fogtam a kezét, ő szorította az enyémet, nem szóltunk egymáshoz, csak a szemünk beszélt. Liza szemében könnyet véltem felfedezni, tekintete pedig mérhetetlen csalódással teli szomorú nyugalmat tükrözött.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
