A hazafelé tartó út baj nélkül telt el. Nem beszéltünk Gaál doktor barátomról és nem beszéltünk a rendelőben elhangzottakról és bár mindkettőnk lelkébe belevésődött az ott eltöltött idő és az ezen idő alatt történt események és az elhangzottak, nem voltunk hajlandóak egyelőre tudomásul venni azokat. Liza megpróbált bolondozni útközben, én vevő voltam rá és így igen illetlen viselkedést tanúsítottunk az autóbuszon, méltán kiérdemelve ezzel a busz többi puritán úriembernek és úriasszonynak látszani akaró utasának rosszalló pillantásait, ami viszont bennünket egyáltalán nem érdekelt. Kiskirályházán leszálltunk a kocsiról és az én szorgalmazásomra természetesen első utunk a kocsmába vezetett. Leültünk kedvenc sarki asztalunkhoz, már önműködően kértem volna a megszokott italainkat, amikor Liza rámszólt.
— Zoltánka…! Rostos őszibarackot szeretnék egy nagy pohárral kérni…
Egy másodperc alatt felfogtam a kérés értelmét. Szinte hihetetlen, hogy az ember ilyen rövid idő alatt át tud gondolni és meg tud érteni egy fél életet. Liza tudta, hogy Gaál doktor barátom mit állapított meg anélkül, hogy a doki mondta volna neki. Tudta, mert megérezte a doktor túlságosan is harsány viselkedéséből, a telefonnal való kettőnk esetlenkedéséből, a holnapi sörivásra való felhívás sürgősségéből. Tudta, mert megérezte, hogy vége, csak azt nem tudta, mennyi ideje van még hátra. Egy, kettő, hat hónap? Esetleg egy év? Nem, az túl sok lenne. Annyi már nincs. Nem tudta pontosan, de az egy év soknak tűnt és mindegy is volt. Amennyi volt, azt, ha lehet, és ha csak rajta múlik, igyekezett volna tisztességgel végigélni, hogy ne csak egy legyintéssel — vagy ami még rosszabb —, egy-egy rosszízű megjegyzéssel emlékezzenek rá az emberek, már persze azok, akik fontosak voltak a számára vagy esetleg azok, akiknek ő volt fontos. Ehhez az első lépést most tette meg. Későn, korán, ki tudja? De borzasztó nehéz döntés lehetett tőle, az alkoholista Pipitől, akit a faluban szinte senki nem vett komolyan, aki élete utolsó szakaszára elhatározta, hogy tisztességgel, méltósággal megy el…
Megittuk az italokat és közben általános dolgokról beszélgettünk. Könnyed stílusban, könnyed témákról, különös gonddal kikerülgetve Gaál doktor barátomat és általában mindenféle betegséget, mialatt egyfolytában Lizát figyeltem. Időnként remegett a keze és ideges volt, állandóan fészkelődött, izgett-mozgott, láthatóan nagyon kívánt volna egy—két pohár italt, de komoly erőfeszítéssel tartotta magát. Tudta, hogy ha ma nem iszik, holnap már egy árnyalattal könnyebb lesz, szerdán pedig kórház, kivizsgálások, vérvétel, miegymás, mindenképpen tiszta akart maradni és én nagyra értékeltem ezért. Szégyelltem magam egy kicsit azért, mert én nem tudtam megállni azt, hogy ne igyak még néhány pohárral, de az egész napi események, valamint Liza betegségének felismerése után úgy gondoltam, hogy a bennem összegyűlt feszültséget valamiképpen oldanom kell és erre pillanatnyilag csakis az alkohol látszott a legjobb megoldásnak. Liza nem is szólt egy rossz szót sem, ő tökéletesen tisztában volt az érzéseimmel és azon igyekezett, hogy jól érezzem magam vele. Viccelődtünk, nevetgéltünk, oldódtunk.
A kocsmában egyébként nyoma sem volt semmiféle ellenséges hangulatnak. A „Lenyúlt állami pénzek” című mesét úgy mosta ki az alkohol az emberekből, mintha soha nem is létezett volna. Gyanítom, hogy ebben Lajcsi, a legkiválóbb pultos barátom is főszerepet vállalt, számára tökéletesen érthető és meggyőző volt az e témában neki előadott, ámde nem kizárólag csak neki címzett gyorsértekezésem. S miután az emberek általában nem csökkent értelmi képességűek és ismerték Terezát és Rozált, valószínűleg a tények alapos megismerése után az én szavaimnak adtak hitelt, nem pedig az övéknek.
A lényeg az volt, hogy újra köszöntek, rám mosolyogtak az emberek, beszélgettünk, nevetgéltünk úgy, mint pár nappal ezelőtt.
Öreg este volt, amikor hazaértünk Lizához. Fáradtak voltunk, de úgy csináltunk, mintha jókedvünk lenne, köhögésről és Gaál doktor barátomról továbbra sem esett szó és elalvás előtt nagyon szerettük egymást.
*
Másnap frissnek ugyan nem nevezhető állapotban, de valamelyest kipihenten ébredtem. Liza egy kicsit gyűröttebb volt nálam, az arca mintha sápadtabb lett volna a megszokotthoz képest, szeme alatt mintha halvány karikákat véltem volna felfedezni, de képzelődésnek tartottam megfigyeléseimet és hamar elhessegettem magamtól téves következtetésekre hajlamos gondolataimat. Tudat alatt éreztem, hogy baj van, de nem voltam hajlandó tudomást venni róla, valószínűleg féltem attól, hogy esetleg téves következtetéseket vonnék le és annak ugye semmi értelme sincs. Egyébként is Liza azt mondta, hogy jól érzi magát, csak fájt a feje egész éjjel és ezért kicsit rosszul aludt. Ettől teljesen megnyugodtam (vagy csak akartam) és közöltem vele, hogy mielőtt Gaál doktor barátommal beszélek, meglátogatom Zsókát és a gyerekeket, mert igencsak régen találkoztam velük. Megreggeliztünk tehát és kora délelőtt elindultam a városba.
Egy óra múlva Zsóka munkahelyén toporogtam és kértem a portást, hívja le a feleségemet.
— Nem fog neki örülni — kedélyeskedett a portás és nyúlt a telefon után.
— Nos hát idehallgasson, drága mindenható portás uram — vált vészjóslóan nyugodttá a hangom. — Én nem örömszerzés céljából vagyok itt, hanem mert beszélnem kell a feleségemmel két percet. Tán több is, mint kétséges, hogy akár a helyszín, akár az időpont az örömszerzésre megfelelő lenne, ezért teljesítse kérésemet további megjegyzések nélkül, csendben, ha lenne oly drága. Maga sem örül nekem, hála istennek, de azt nem is akarom, amellett a maga dolga nem is a kérésem kommentálása, így van-e, drága mindenható uram?
A portás olyan durcás képet vágott, hogy azt hittem, menten infarktust kap, majd belehörögte a telefonba, hogy a Gyulafinét várják a portán. Azt már nem tudta kinyögni, hogy ki keresi, lerakta a telefont és elhúzott a klotyóra.
Zsóka mit sem sejtve leballagott a lépcsőn és kutató tekintettel azt fürkészte, hogy ki a manó keresi őt a dologidő dandárjában. Amikor meglátott, meglepő, és őszintén szólva teljesen váratlan változáson ment keresztül. Elvörösödött és alig sikeresen visszafogott hangon sziszegett a képembe.
— Mi a fenét keresel itt? Ki mondta, hogy ide merészkedj?
Úgy megdöbbentem, hogy alig tudtam megszólalni.
— Hát… izé… szia — préseltem ki magamból.
— Ne köszöngess itt nekem, nem érek én rá ilyenekre. Mit akarsz? Tán haza akarsz jönni?
Teljesen gondolkodás- és cselekvőképtelen voltam. Sok mindenre számítottam, de erre nem. Ráadásul nem is értettem az egészet, fogalmam sem volt róla, hogy Zsóka ilyen is tud lenni, házasságunk sok-sok éve alatt még csak halvány jelét sem adta annak, hogy ilyen viselkedésre képes.
— Izé… azt azért nem. De gondoltam, kíváncsi vagy rám és én is szeretném tudni, mi van veletek, ezért jöttem. De ha nem, hát nem… Az is lehet, hogy igazad van, nem kellett volna idejönnöm… — találtam meg lassan önmagam.
— Hát nem — helyeselt Zsóka. — Legközelebb gondold meg alaposan, mielőtt valamit csinálsz. Bár ez soha nem volt rád jellemző.
— Nem, tényleg nem — feleltem. — Legnagyobb meggondolatlanságom az volt, hogy elvettelek feleségül — néztem rá szomorúan. Bántani akartam, csakhogy én az ilyesmihez nem nagyon értettem és különben sem szolgált rá, hiszen érthető módon „csak” ideges volt. Előre megfontolt szándékkal bántani valakit, akit még ráadásul szeretek is, az nem az én műfajom. Az már egy csöppet sem volt meglepő, hogy a várt módon reagált rá.
— Az enyém az, hogy hozzádmentem! — vágta hozzám a szegényes szavakat és én jobbnak láttam lelépni, mielőtt még valami nagyobb marhasággal sértenénk meg egymást.
— Szia, Zsóka. Bocsáss meg, nem akartam rosszat — mondtam immár teljes nyugalommal, sarkon fordultam és sietős léptekkel otthagytam őt.
Kint az utcán vettem egy nagy levegőt, rágyújtottam és megálltam egy percre. Mit is vártam tulajdonképpen, mit is akartam én ettől a találkozástól? Számíthattam volna erre az eredményre, mert hiszen nincsenek véletlenek. Ha annak idején a kiskirályházi műszaki előadó nem megy el máshova dolgozni, soha nem hirdetik meg ezt a munkakört. Ha nem hirdetik meg, akkor nem kerültem volna oda, nem ismerem meg Lizát, nem hagyom ott a családomat és nincs a mai balul sikerült találkozás sem. Az egészről tehát a volt kiskirályházi műszaki előadó tehet…
Keserűen elröhögtem magam, és villámsebesen kerestem egy kocsmát.
*
Délutánig volt egy bő üres órám, így hát üddigéltem a presszóban és a világ folyásáról merengtem. A véletlenek sorozatáról, melyek olyan logikus és kikövetkeztethető sorrendben követik egymást, hogy szerintem már csak ezért is nem lehet hinni a véletlenekben. Elgondolkodtam továbbá az élet apró, de jelentős dolgain. Egyébként is „az élet apró dolgai”, mint olyan, igencsak idióta kifejezés. Mi az, hogy apró dolgok? Honnan tudom én azt, hogy mi az apró és mi a nagy dolog, tudhatom-e egyáltalán, amikor az apró dolgok szinte mindig naggyá válnak és a nagy dolgok, melyektől sikereket és dicsőséget várunk, rendszerint és kevés kivétellel kudarccal végződnek, talán azért, mert oly sokat várunk tőle, csak nem jó időpontban, és azért nem jó időpontban, mert nincs hatalmunk meghatározni a jó vagy rossz időpontokat, mert nem tudhatjuk, mikor jó vagy rossz, mikor alkalmas vagy nem alkalmas a másodperc arra, hogy döntsünk. Döntéseink véletlenszerűnek látszanak, de soha nem véletlenek. A körülmények és a minket ért behatások tőlünk teljesen függetlenül határozzák meg azt, hogy mikor mit teszünk, vagy mikor hogyan döntünk. Véletlenszerű az a szeretkezés időpontját, helyszínét és alkalmát tekintve is, amely következményeként gyermekáldást ünnepelhetünk, de mégsem lehet véletlen. Miért nem az előző tíz vagy a következő öt hozza meg a fogamzást? Véletlen? Ott, akkor, abban a másodpercben agyunk, testünk, szervezetünk akaratunktól függetlenül, ám mégiscsak valamilyen összefüggő oksorozat hatására működik úgy, ahogyan működik, de ehhez az is kell, hogy partnerünk agya, teste, szervezete is úgy működjön ugyanilyen hatásokra, hogy a fogamzás bekövetkezhessen. Miért abban a pillanatban hal meg hozzátartozónk, barátunk, ismerősünk vagy bárki idegen, amikor meghal? Tudatunk, agyunk másra készült, de azt nem tudjuk megvalósítani, mert a halállal kell foglalkoznunk, anélkül, hogy akarnánk azzal foglalkozni. A haláleset miatt elmarad vagy késik az eredeti, haláleset előtti — egyébként kiválónak tetsző — tervünk megvalósítása, amiből akár erkölcsi, akár anyagi hátrányunk, ritkább esetben előnyünk származhatott volna, tehát ez véletlen lehet? Nem mi kormányozzuk életünket, életünk alakulása közvetlen vagy közvetett módon a Föld szinte minden lakosától függhet. Ha mondjuk Kuala Lumpurban vagy Hongkongban meghal egy ember, annak lehet egy barátja, akinek az apja nekem jó barátom volt. Véletlen? Ha berúgunk, nem akkor mondjuk ki a legjózanabb igazságokat? Véletlen? Ha nagyon rossz napunk van, ráadásként letörlődik a számítógépünkről a legfontosabb adathalmaz, mert valaki őrült útnak indított egy vírust. Véletlen? Nadrágunkról a legfontosabb gomb szakad le, véletlen?
Nem igazán voltam verébhajkurászó jókedvemben, amikor visszazökkentem a valóságba. Órámra néztem és láttam, hogy ha nem igyekszem, akkor lekésem a Gaál doktor barátommal megbeszélt sörözést, ahol a sör kivételesen másodlagos járulék volt csupán, a fontos Liza állapota volt. Lizáé, akit szerettem…
A megbeszélt időpont után három perccel kopogtam a doki ajtaján, aki mint valami órarugó-kipattanó, a következő másodpercben már szélesre is rántotta az ajtót.
— Hááá, há-háááii! — süvöltötte Gaál doktor. — Az asszonyhoz hozzábújsz, a bránerra gumit húzz! — adta elő legújabb kétsorosát. — Hi-híí, jó mi? Gyere be — invitált olyan hangon, hogy a folyosóról a lábadozó betegek ijedtükben beugrottak az ágyba, fejükre húzták a paplangyot és a nővért hívták sürgősen.
— Jó lenne, ha jó lenne — feleltem neki műértő kritikával —, de nem jó. Hogy tudsz ilyen lökött lenni, amikor nem is vagy ilyen lökött? — érdeklődtem.
— Csak azért beszélsz ilyeneket, mert nincs neked semmi érzéked az erotikus költészet iránt, és semmi affinitásod sincs a romantikához — vonta le a végkövetkeztetést a doki.
— Jobb lenne, ha vennél magadra valami civil ruhát, mert így úgy nézel ki, mint egy elfuserált fagylajtos. Azután tán mehetnénk is… — sürgettem udvariasan a barátomat.
— Hová? — kérdezte a doki megütközve.
— Hogyhogy hová, te okostojat? — veszítettem el végül a türelmemet. — Lizáról beszélgetni, nem te mondtad, hogy ma délután megiszunk egy sört, és közben elmondod, mi újság?! — kiabáltam
— Jóvanna, ne ugrálj — mondta mímelt sértődöttséggel a doki. — Csak gondoltam, szórakoztatlak előbb egy kicsit, amíg még lehet. De ha nem, hát nem. Mehetünk.
Gondolatainkba burkolózva átbaktattunk a szemben lévő „Mentsvár” nevezetű kricsmibe, amely nevének megfelelően speciális mentelmi jogot biztosított a vár sarkai mélyén kuksoló alkoholistáknak és az egyéb okok miatt a józan világ elől menekülni vágyóknak. Egyetlen közös, jó tulajdonságuk volt ezeknek a némileg megroggyant embereknek, mégpedig az, hogy csendben voltak. A kocsmának pedig az, hogy viszonylag nagy volt és elég sok elszeparált ülőhely volt benne, ezért a helyiség kiválóan alkalmas volt arra, hogy az ember gyereke nyugodt eszmecserét folytasson azzal, akivel nyugodtan eszmét akart cserélni.
Mielőtt leültünk volna, gyorsan helyére locsoltunk két aktivizálót rövid úton és formában (ilyen vonatkozásban járatlanok részére: két féldeci vodka), majd néhány hideg sörrel fölszerelkezve leültünk az egyik oldalsó szeparéba.
Szomjas voltam, ezért egy egész pohár sört lenyeltem, rágyújtottam és kérdően néztem Gaál doktor barátomra.
— Mondasz nékem, óh, nagy költő, valami szépet és jót, avagy továbbra is ismeretlen beszédgátló szer hatása alatt állsz?
— Muci — felelte a doki.
— Mici? — kérdeztem vissza elképedve.
— Azt mondtad, mondjak valami szépet és jót — kezdte Gaál. — Nos, a muci — mondhattam volna másképpen is — szép is és jó is, főleg, hogy ha a …
— Idefigyelj, te szexmániás kretén! — veszítettem el már másodszor a türelmemet. — Ha azonnal nem kezdesz el Lizáról beszélni, kiherüllek a nálam lévő bugylibicskámmal itt, a percen.
— Jó, jó, nem köll mindjárt gyilkolászni — adta meg magát Gaál doktor barátom, aki kényelmesen hátradőlt a székén és kezét összekulcsolta szaporán fejlődő pocakján. — Elmondom, amit sejtek, de egyrészt ezt még meg kell erősíteni néhány vizsgálati eredménnyel, másrészt nem fogsz neki örülni és boldog sem leszel tőle.
— Na tessék — emlékeztem Zsóka portására — ez is az én örömömért aggódik. Mondd már a lényeget, mert lekartácsollak — sürgettem.
— Hát idefigyelj Zoltánka — kezdte és most megint a nyugodt, megfontolt, nagytudású orvos beszélt belőle. — Volt már néhány hasonló esetünk, nagy csodát egyikkel sem tudtunk tenni. Valamennyi esetben sikerült egy—két hónapot adni nekik, valamint a komoly szenvedésektől megkímélni őket. A száj, az ajkak színe, a bőr rugalmassága és színe, a test általános állapota, a beteg hangja, a beteg tüdejének hangja és a beteg által előadott panaszok majdnem egyértelművé teszik a diagnózist. De mondom újra, sőt hangsúlyozom, hogy a feltételezéseket meg kell erősíteni röntgenfelvételekkel, általános, mindenre kiterjedő laboratóriumi és egyéb vizsgálatokkal egyaránt. Addig csak gyanakodni lehet. Ez körülbelül egy hét, legfeljebb tíz nap. Ez nem azt jelenti, hogy addig minden órában szurkáljuk és vágjuk a beteget, de az egyes vizsgálatok eredményei indokolttá tehetnek olyan további vizsgálatokat, melyeket nem szoktunk egyébként minden esetben végrehajtani. Mindaddig, amíg a vizsgálatok be nem fejeződnek, addig csak feltételezünk.
— Idehallgass Olivér — szólítottam keresztnevén tán húsz év óta először Gaál doktort. — Vagyunk mi olyan jó barátok, hogy a feltételezésedet ki is mondod, vagy nem vagyunk olyan jó barátok? Nem hivatalosan, itt a kocsmában, italközi állapotban súgd meg nekem a feltételezésedet, vagy úgy rúglak tökön, hogy megemlegeted.
Gaál doktor barátom rámnézett, elgondolkodva forgatta a poharát, majd megvonta a vállát és pár másodperc múlva kimondta.
— Tüdőrák.
…Én tudtam. Illetve nem tudtam, de megfordult a fejemben, csak a gondolatát is igyekeztem elhessegetni magamtól. A baj az volt, hogy éreztem, sejtettem, hiába, egyszer úgyis szembesülni kell vele. Csak néztem Gaál Olivért, néztem a szemébe, ő állta a pillantásomat és csakúgy, mint én az ő szeméből, ő az enyémből mindent kiolvasott. Ezt a módszert még iskolás korunkban fejlesztettük egymás számára tökéletessé, amikor nem akartuk, hogy más is értse, miről van szó vagy, mert éppen fizika-óra volt vagy, mert a téma nem kívánt semekkora nyilvánosságot. Percekig beszélgettünk némán egymással, szavak nélkül vágtunk egymás szavába, hang nélkül győzködtük egymást, én arról, hogy téved, ő arról, hogy ezt el kell fogadnom. Aztán befejeztük a sajátos párbeszédet, fölálltam és azt mondtam:
— Köszönöm, hogy a barátom vagy.
— Nekem is hozz egyet — forgatta keserű mosollyal az üres poharat a doki.
— Honnan tudod, hogy azért megyek?
— Mert barátok vagyunk, és a barátok jól ismerik egymást — tárta szét a kezét Gaál doktor.
Összemosolyogtunk, elballagtam a pulthoz, mint valami alvajáró és kértem még egy kört. Kivittem, visszaültem, ittam egypár apró kortyot és ránéztem a barátomra.
— Hallgatlak.
— Mi a nyavalyát tudok én még neked most mondani? — kezdte. — Holnap Liza bevonul az osztályomra, attól számított tíz napon belül hazaengedjük. Tudnod kell, hogy minél később, annál jobb, ugyanis ha az első egy-két lelet egyértelmű, akkor onnan kezdve nincs értelme tovább gyötörni. Ha beigazolódik a gyanú és tényleg tüdőrákos, akkor még nem tudom, hogyan fogom neki megmondani. Most, hogy veled találkozott, most vált értelmessé az élete, mostantól kezdve kezdett volna úgy élni, ahogy húsz éve már szeretett volna. Hogy pont egy ilyen idióta miatt, mint te vagy, lett volna képes abbahagyni a piálást, az éppúgy az élet megmagyarázhatatlan sajátossága, mint amennyire a kegyetlensége az, hogy ez már nem adatik meg neki. Amikor tegnap bent volt a rendelőmben, elmondta, hogy mennyire szeret téged, csak te nem voltál bent éppen akkor, hál’ istennek. Érted mindenre hajlandó lett volna. Most már viszont ne korlátozd semmiben. Ha dohányzik, hagyd, ha iszik, azt is hagyd. Későn nyúlt érte az élet, vagy túl sok idő telt el ahhoz, hogy valakinek eszébe jusson az, hogy ő is ember. Veled újra embernek érzi magát, ne csapd be, de ne hagyd, hogy csalódjon benned. Ez nem egyszerű, sőt sokkal nehezebb, mint hiszed. De te meg tudod oldani, mert te jó ember vagy Zoltánka. Mennem kell, holnap várlak benneteket.
Felállt az asztaltól és sietős lépésekkel otthagyott.
Mire is gondolt Gaál doktor barátom? Szavai még ott doboltak a fülembe, én csak értelmezni szerettem volna azokat. Azt mondta, ne csapjam be Lizát, de ne hagyjam, hogy csalódjon bennem. Nagyon okos ember az én barátom. Tehát meg kell mondanom Lizának, hogy beteg, de el kell hitetnem vele a lehetetlent. Mellette kell maradjak és erőt kell adjak neki. Nem mellébeszélni, nem handabandázni, meg kell mondani. Föl kell készíteni, de hinni kell egyúttal a csodában Ezt én nem tudom megcsinálni. Ma este legalábbis nem. Majd, ha hazajön a kórházból, addig úgysem biztos. Addig hátha. Addig esetleg… mindegy. Gyerünk haza. Miért bántasz minket, életem?
*
Liza már nagyon várt. Amíg odavoltam, kitakarított, rendet rakott és valami olyasmit is tett, amit eddigi kapcsolatunk során egyszer sem: vacsorát készített. Rántott szelet, sült krumpli, saláta uborkából, paradicsomból, pici hagymával. Szinte gyerekes örömmel nézett rám és várta az elismerést. Átöleltem és keringőzni kezdtem vele csak úgy natúre, zene nélkül.
— Ne hülyéskedj Zoltánka, — tiltakozott alig meggyőződéssel és nevetgélve — még orrabukok itt a nagy igyekezetben.
— Nem hülyéskedek és nem buksz orra — nyugtattam — mert erősen tartalak a karomban. És soha nem is akarlak elengedni.
— Nem is kell, kibújok én magam is — cselezett ki egy ügyes mozdulattal Liza. — Mit mondott neked Gaál doktor barátod?
Ettől a kérdéstől féltem. Meg kell mondanom neki. Nem csapom be és nem hagyom, hogy csalódjon bennem. De még nem készültem fel, még nem tudom, hogy mit mondjak, és amit mondanom kell, azt hogyan mondjam. Meg kell mondanom neki, hogy vége. De mindent meg kell próbálni. Soha nem szabad feladni. Méltóságunk van, ezért vagyunk emberek, ezért méltósággal kell végigélnünk azt, ami még hátra van. A nyű rágjon meg téged Gaál Olivér, neked könnyű. Miért nem mondod meg neki te? Persze, persze, tudom, máris bocsánatot kérek tőled, hisz neked se könnyű, sőt. De ki tudja, mi lesz a vége? Igen, persze, te is, én is tudjuk. De ma még nem.
Lizának feltűnt ez a néhány másodpercig tartó csönd, amíg ezek a gondolatok végigfutottak a fejemben. Aggódást éreztem a hangján.
— Valami túl rossz hír? Mi baj van?
Elmosolyodtam, és tettetett csodálkozással néztem rá.
— Rossz hír? Mi lenne az? Nem, nem, csak azon gondolkodtam el egy kicsit, mikor is ettem utoljára ilyen finomat, mint amit főztél? Gyerekkoromban tán vagy még aze…
— Gyulafi Zoltán, ne kavarjál itt nekem össze-vissza. Azonnal mondd meg, mit mondott az orvos? — nézett rám szúrósan Liza.
— Izé, hogy mit is… szóval nem tudja, csak tapogatózik. Randán krehácsolsz, aszonta, meg hogy ez lehet tüdőcsúcshurut meg májhápogás is, aszonta. Együnk mán valamit, mer’ baromi éhes vagyok. Holnap befekszel hozzá egy pár napra, azalatt jól kivizsgál és kitalálja, hogy mi a hézag. Aztán élünk tovább, mint majom a fán. A pálmafán.
Nem kellett hozzá nagyító, hogy lássam, a válasz egyáltalán nem győzte meg Lizát és ki sem elégítette.
— Jó, rendben. Üljünk le, jó étvágyat kívánok. De ne hidd, hogy megúsztad ennyivel, vacsora után még kérdezlek.
Csöndben elfogyasztottuk az egyébként igen finomra sikerült eledelt, Liza kivett egy üveg kedvenc márkájú sört a hűtőből és öntött belőle nekem egy pohárba.
— Te nem iszol? — kérdeztem némi meglepetéssel.
— Nem, köszi. Tisztán akarok holnap bemenni a kórházba, és különben is én már előre ittam magam az elmúlt húsz évben a következő negyven évre. Most megpróbálom abbahagyni. A kórházban úgysem lehet… — mondta rekedten és rágyújtott.
„Ha dohányzik, hagyd, ha iszik, azt is hagyd” — hallottam vissza lelki füleimmel Gaál szavait. Én is rágyújtottam, kényelmesen elhelyezkedtem egy karosszékben és rosszkedvűen fújkáltam a füstöt. Valami vidámat kellett volna mondanom, valami jó, kedves történetet vagy mit tudom én mit, de nem jutott eszembe semmi. Mindössze annyit tudtam, hogy hallgatni a legrosszabb, amit jelen helyzetemben tehetek. Mint már jónéhányszor, most is Liza húzott ki a slamasztikából. Az ölembe ült, arcát az enyémhez fektette és nagyot sóhajtott.
— Azért ennyire nem tragikus a helyzet piailag — szólaltam meg végre. — Egy pohár sör nem a világ, attól még ugyanolyan szép maradnál, mint amilyen most vagy.
— Csak az a baj — felelt Liza —, hogy az egy pohár után még meginnék öt üveggel és az egészet lekísérném három deci rummal. Elhatároztam, hogy befejeztem az ivást, ha véletlenül meggyógyulnék, akkor is. Itt vagy nekem te és ez mindennél és mindenkinél többet ér.
— Mi az, hogy ha véletlenül meggyógyulnál? — kezdtem el minden átmenet nélkül pattogni. — Egyelőre nem tudunk semmit, igaz? Csak annyit tudunk, hogy rémséges módon köhécselsz, fulladozol, nem kapsz levegőt, pedig az még ingyen vehető és időnként sípol a tüdőd, mint a hajókürt. Gaál doktor barátom sem tudja pontosan, hogy neked mi bajod van, azt tudja, hogy ilyen tünetekkel milyenfajta vizsgálatokat kell végeznie és végeztetnie ahhoz, hogy tiszta képet kapjon és abból pontos diagnózist állítson fel. Ez aztán lehet akármi, tehát lehet valami komoly betegség is, amire adott esetben meg fogja találni a megfelelő gyógymódot, addig azonban nincs értelme saját magunkról semmiféle végleges és halálos betegséget megállapítanunk, merthogy nem értünk hozzá, közérthetőbben fogalmazva seggek vagyunk az orvostudomány minden ágához. Ezzel ezt most zárjuk is le, egy hét múlva okosabbak leszünk. Ami pedig az alkoholról történt lemondásodat illeti, abban csodállak és megígérem, hogy segítek neked például azzal, hogy én magam sem fogok inni olyankor, amikor kellemetlen lehet neked. De ez alól a ma estének még kivételnek kell lennie…
Liza szembefordult velem lovaglóülésben és olyan érzékien csókolt meg, hogy egycsapásra elfelejtettem minden bánatomat. Nyelve szédületes játékba kezdett nyelvemen, keze mintha előre megírt forgatókönyv szerint járt volna a testem azon tájékán, ahol a legérzékibb pontjaim voltak. Tíz másodperc alatt felizgatott, majd egy ügyes mozdulattal kibújt a pulóveréből, ami alatt nem volt semmi, két gyönyörű melle közé vette a számat és egyfajta riszáló mozgásba kezdett, mialatt kifűzte az övet a nadrágomból és egyúttal meg is szabadított a nadrág szorításától. Ekkor már engem sem érdekelt semmi, se Gaál doktor, se a holnapi nap, se semmiféle betegség, csak Liza érdekelt. Liza, aki testével együtt lelkét is nekem adta és én már semmi mással nem törődtem, csak hogy a lehető legnagyobb boldogságot adhassam neki.
Hosszú percek múlva kimerülten, szaporán szedtük a levegőt, izzadt testünk egymásba gabalyodva pihent a karosszékben, lassan kezdett visszatérni az öntudatunk. Liza rajtam feküdt, szemével mosolygott az enyémbe és két könnycseppet láttam megjelenni a szeme alatt. Rámosolyogtam én is, kezemmel a hátát simogattam, amikor Liza köhögni kezdett. Először csak aprókat, aztán fokozatosan erősödött a köhögés, egyre mélyebbről jött. Én a karjaimba vettem, lefektettem az ágyba és csak álltam előtte azt figyelve, hogy hátha jelez vagy kér valamit. A roham lassan csitult, percek teltek el, mire meg tudott szólalni.
— Enélkül… meg… lettem volna… a fenébe is. Hoznál egy… pohár hideg… vizet, Zoltánka? — suttogta.
Futólépésben tettem meg az utat a vízcsap és az ágy között, majd segítettem Lizát megitatni. Az eszembe sem jutott, hogy egyébként és relatíve igen mókás látványt nyújthattam volna bárki külső szemlélőnek, ha lett volna min röhögni és, hogyha lettek volna külső szemlélők, ugyanis még mindig nem volt időm arra, hogy legalább egy gatyát magamra kapjak, csak hát ezzel törődtünk most a legkevesebbet és nekünk amúgy meg természetes is volt.
— Adj légyszíves egy cigarettát — kért Liza.
— Azt hát, meg még egy nagy… — elharaptam a végét. Megszólalt bennem Gaál doktor barátom, így hát nyeltem egyet, meggyújtottam egy cigit és odaültem Liza mellé az ágyra.
— Mielőtt előadtad eme nem túl jól sikerült magánszámodat, két könnycseppet láttam a szemedben. Mire fel préselted ki magadból? — kérdeztem a tőlem telhető legnagyobb könnyedséggel. Liza csöndben szívta a cigarettáját, majd rámnézett.
— Csudajó szemed van neked, Zoltánka. Komolyan tudni akarod?
— Nem. Röhögve akarom tudni.
— Ne gonoszkodj. De ha tudni akarod, megmondom. Félek. A holnapi naptól félek, a következő tíz naptól félek és az azt követő hónapoktól félek. Azért, mert végre boldog lehetnék, azért, mert már nincs időm rá. Tudom. Nekem már szabad félnem.
Melléfeküdtem, átöleltem, úgy súgtam a fülébe.
— Nem szabad. Sem félned nem szabad, sem pedig feladnod nem szabad. Hinned sem szabad azt, hogy vége. Hinned abban kell, hogy meggyógyulsz, hiszen még azt sem tudod, mi a baj. Ha majd tudni fogod, ha majd tudni fogjuk, akkor megoldjuk, de most még azt sem tudjuk, mire készüljünk. Neked tízszer annyi erőd van, mint másnak és én is segíteni fogok. Meglásd, minden rendbe fog jönni. Rendbe fog jönni.
Én magam sem tudtam, hogy Lizát nyugtatom-e vagy saját magamat. Mindenesetre igyekeztem meggyőző lenni, amivel annyi sikert értem el, hogy Liza elaludt a karomban és baj nélkül átaludta az éjszakát.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
