Ki vagy mondd,
s mi végre hát dühöd,
te könnyen nevetsz onnan fentről
fodros felhők bársony trónján ülve.
Hisz’ ma újból nyertél egy csatát…
Egykor leloptad az égről
az összes csillagot,
hogy egyet visszadobva
kilyukaszd az égboltot.
Mély barázdákat festettél
a világ tágra nyílt szemeibe,
majd az idő kegyetlen ránca
egyetlen ecsetvonásoddal,
könnyként csorgott le a vén óceánba.
Csaltál, hogy ma is csalatva légy
száz halált láttál, éltél-haltál,
és te mindig újjászülettél.
Könnyed lépés lettél
haldoklók lelkében,
és ha kedved tartotta,
pengeélen keringőt táncolva,
vágtad el a repülő trapéz kötelét,
majd zuhanva a pokol felé
fizetséget kértél,
megkopott angyalszárnyakért.
Hitedet foltoztad
az alkony véres vásznára,
templomot építettél
nem egyet, nem százat,
üvöltve lüktető jeleket véstél falaira,
néma imákba, üres ígéreteidet hazudtad.
Fény-oltárod előtt térdepelő,
ölelésre éhes, árva álmokat
keresztre feszülő börtönödben ítélted
dermesztő éh-halálra.
De már nem érdekel ki vagy,
hisz’ az én álmaim is ott várakoznak
lábaid előtt, valahol félúton a sorban,
hófehér felhők, szelíd fodraiban…
Legutóbbi módosítás: 2008.05.10. @ 11:03 :: Szilágyi Hajni - Lumen
