Szilágyi Hajni - Lumen : Újjászületés(ek)

Valamikor, az egyszer-volton is túl,

a vén csend felhői közt bujkáló

nevenincs hegyre érve,

a vándorló nap fáradtan lebukott

a vajúdó ég, óceáni mélységébe.

Porszemekké perzselődtek a nappalok,

sötétség kifeszített vásznára gyűrődtek

az egykor fénylő csillagok,

s mi megszülettünk a barna gömb

távoli két partján, hogy eljátszhassuk

e világnak az égi zongorán,

a pillanat-menüettben megkomponált élet,

utolsó remény szonátáját…

 

Keresve a hangokat,

zuhantunk az alvadt mélybe,

lelkünkben dübörgött a vitustánc,

az élet hömpölygött ereinkben.

Kutattuk a szót, a dalt, a múzsát,

a kősziklába vésett szerelem

utolsó parancsolatát,

de csak a hullámzó magány kúszott felénk,

ronggyá szakadt vitorláját bontva,

a szélcsend üres kikötőjébe.

 

A hegyek lassan leomlottak,

s te ott maradtál a szakadék szélén,

én a zsarnoki csend máglyáján égtem,

elveszettek lettünk egymás nélkül,

az óceáni sivatag nesztelen fényében.

 

Embrió létünk valóság méhéből kibújva,

visszaébredtünk egyszervolt álmunkba…

arcodba hasított az újvilág kínzó fénye,

csontodig hatolt a szerelem penge-éle,

( s te meghaltál… )

ott…azon az álnokul fojtogató,

ködfátyolban nyújtózkodó hajnalon.

 

…összekuporodva újból elringattad magad,

gömbös álmaid mezítelen mámorába,

hogy önmagad szüld meg nekem végre,

s ne csak ígéret légy’, kősziklára vésve,

bíborhajnalom suttogó, igaz világába…

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 0 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"