Lázárék nyáron Konrád Jancsiéknál nevelték a kacsákat. A két gyerek apja együtt katonáskodott a szolnoki útászoknál, majd együtt vészelték át a Don-kanyart is, a két család jó barátságban volt. Lázár mindig jól érezte magát Konrádéknál. Jani bácsi vicces ember volt, mindig kitalált valamit. Karácsonykor például ezt énekelte nagy áhítattal:
Mennyből az angyal
Leesett hassal
Pásztorok, pásztorok
Megütötte a farát
Adjon Isten jóccakát, jóccakát
Imádta Rózsi néni isteni kemencés lángosait, a nagy fán érő piros, korai cseresznyét nem kevésbé. A kacsákat Jancsival ketten szoktatták le a kert alatt folydogáló Száraz-érre. Eközben fedezték fel, hogy a nemrég elvégzett iszapkotráskor ládaszám vetődött a partra, gépfegyver lőszer. Szóltak Huszáréknak, és annyit gyűjtöttek be ezekből, amennyit csak bírtak.
A lőszereket szétszedték, a hüvelyekből a lőport bádog tepsibe öntögették és Huszárék konyhájában, a beépített tűzhely szélső, langyosabb platniján szárítgatták. Valószínűleg Rozi néni máknak nézhette, mert nem tiltakozott. Amikor megszáradt zacskókba tették és — majd jó lesz még az! — felkiáltással félrerakták.
A szünidei napoknak megvolt a menetrendje. Reggel Huszárék előtt gyülekeztek. Ezután hosszú, kínos tanakodás kezdődött: „Mit is kellene csinálni” címmel. Minthogy Huszáron a nyár kezdetével ismét eluralkodott a „Lustaság” elnevezésű dögvész s minden ötletet lepocskondiázott, délig kártyáztak. Ebéd után a nagy melegben, fürdés következett a gödriben. A víz, mint tudjuk, alaposan kiszívja az embert, ezért ki, ki a saját kamrájában megkente magának valamivel a lehető legnagyobb karéj kenyeret, s ha nem vették észre, hogy otthon somfordál, futás vissza Huszárék elé. Most vált aktuálissá Huszár húzkodása és lökdösése a kisgyepig, majd foci sötétedésig. Vacsora otthon, majd csillagnézés a kisgyepen némi valóságtól elrugaszkodott ábrándozással nyakon löttyintve.
A délelőtti kártyázások az ősziekhez hasonló hangulatban zajlottak, most már azonban, emlékezvén a Ketskeméthi-féle dongós kalandra, minden zajra a Nagyutca felé kapkodták a fejüket. Nagy hiba volt, mert a Hoffer-traktor most a dombegyházi úton közeledett. Pontosabban csak a két első kereke közeledett tengelyestől, mert az kiesett, a Hoffer meg, mint egy dübögő szilaj csikó, irányíthatatlanul pattogott a makadámon, köpködte szanaszét az ökölnyi köveket, majd nagy nehezen megállt. A kerék persze nem. Elgurult a kártyázók mellett és egy öreg gömbakác törzsének ütközött. A hatás most is leírhatatlan volt. A traktoros egy darabig tapogatta magát s mikor rájött, hogy nemcsak él, de sértetlen is, elment segítségért. Estig összebütykölték a traktort, elölről berobbantotta, ahogy illik és eldübörgött.
Úgy látszik, az égiek elhatározták, hogy ezen a nyáron nem hagyják unatkozni ezeket a remek kisgyepi fickókat. Reggel arra ébredtek, hogy a gyönyörű futballpályájukon, amit testük verejtékével öntözve építettek, a Bukarest nagycirkusz állítja hatalmas sátrát. El nem zavarhatták őket. Szerencsére a kapukat nem bántották, így megbékélve a helyzettel azon kezdtek ügyeskedni, hogy ingyen belépőre tegyenek szert. Ennek érdekében segíteniük kellett az építkezésben. Még Huszár is összekapta magát és így mindenki szerzett jegyet, de a legnagyobb mázlija Lázárnak és Dés Jancsikának lett. A cirkusz sztárja — mondhatni húzó embere — Jogi Clemendore az indiai csodafakír volt. Az ő nevét harsogta egész nap az esti előadást reklámozó hirdetőautó, s ők reggel éppen a fakír lakókocsija körül őgyelegtek. Hamarosan ásóval és lapáttal a kezében, előkerült a segédje és megkérte őket, hogy ássanak a művész úr számára egy kisebb WC-aknát. Még így, a megtiszteltetéstől félájultan sem tartott nekik az egész fél óránál tovább és megkapták a jegyeket. A többiek majdnem délig küszködtek ugyanezért.
Az előadás színvonalasabb volt azoknál, amit az eddig itt előforduló vándorcirkuszok produkáltak. A csodafakír egy szál ágyékkötőben lépett a porondra, fejét turbán ékesítette. Szikár teste ragyogott a reflektorok fényében, segéde a produkció előtt különleges balzsammal dörzsölte be. Először légző gyakorlatokat végzett, hasüregének tartalma szinte teljesen felszívódott a mellüregbe. Ezután lótuszülés és egyéb meglehetősen kicsavarodott pozitúrák következtek. A közönség, már ezeket is lélegzetvisszafojtva, helyenként elszörnyedve figyelte, de az igazi attrakció az volt, mikor szinte ruhátlanul ráfeküdt a szöges ágyra. Itt a nézők felszisszentek s azután lélegzetvisszafojtva várták a produkció végét. Mikor az eljött lehetett csodálkozni, hogy a végig átszellemülten koncentráló fakír testén semmi nyoma nem maradt, a délutáni sziesztára a legkevésbé sem alkalmas nyoszolyával való találkozásnak. Diszkrét taps volt a jutalma. Hajnalban azután a cirkusz úgy eltűnt, mintha ott sem lettek volna. Nyomuk sem maradt. Persze ez azért teljesen mégsem fedi a valóságot, és mondanom sem kell, hogy Lázár ugyan borzasztóan kíváncsi volt, mi jöhet ki egy ilyen szikár csodafakírból, végül mégis nagyon örült, hogy ami kijött azt nem nekik kellet eltüntetni.
A kisgyepen vendégeskedő cirkusz kicsit felrázta a csapatot. Napokig az új élményeket taglalták, ez adta a beszédtémát. Az akrobatákat, zsonglőröket és erőművészeket utánozták, Dés Jancsika és Lázár ekkor kaptak rá, az idővel már-már szertartásossá váló birkózásra. Az, hogy egyikük legyűri a másikat, számukra kevés volt. Valamilyen nevet vettek magukra, s aki felülre került, annak az alul lévőt, új névvel is űberelni kellett. Például, ha Lázár történetesen azt mondta
— Én vagyok a lignit. Akkor a felülre kerülő Jancsika válasza:
— Én vagyok a barnaszén.
A feketeszénre az antracit, a bauxitra a vasérc, a terméskőre a gránit, a gepárdra az oroszlán lehetett a helyes válasz. Egy ilyen birok alkalmával arra vetődött, az egyébként közöttük ritkán előforduló Kutyik Miska. Addig piszkálta Bütyököt, míg az ímmel-ámmal bele nem ment egy birokmeccsbe. Elkezdték, de látszott, hogy Bütyöknek semmi kedve sincs birkózni. Az események az elvárásoknak megfelelően alakultak, azaz Miska pillanatok alatt földre teremtette partnerét. Bütyök pont úgy esett, hogy a válla és a föld közé keveredett egy darab tégla. Ezután jött a földharc. A vesztésre álló nemrég meggyógyult jobb karja hamar talajt ért. A bal karjára, úgy könyék tájon rátérdelt Miska és így igyekezett lenyomni. Bütyök felkarcsontja az azt feltartó tégla éle és a könyöke között, jól hallható reccsenéssel tört el. Az ezután következő események már ismerősek. Bütyökkel haza. Kati néni megmosta sírástól maszatos képét, tiszta inget adott rá, megmosta a lábát, de cipőt nem húzott rá, elvégre nyár volt és nem templomba készültek. Bandi bácsihoz el. Ő begipszelte a karját, iszonyatosan leszidta. Közölte vele, csak az állapotának köszönheti, hogy most nem pofozza fel, mert az mégis csak túlzás, hogy ilyen tempóban fogyasztja a drága gipszet. Bütyök még sötétedés előtt újra a gyepen téblábolt. A történetnek számos tanulsága van:
Ez a bizonyos év nem volt kifejezetten Bütyök éve.
Bütyök szerette a barátait, nagyon kötődött hozzájuk
A kisgyep volt számára a világ közepe, pontosabban megfogalmazva, ez volt az ő világa, melynek teremtésében aktívan részt vett, melyben könnyűszerrel eligazodott s csak az itt kialakult közösség védőburkában érezte magát biztonságban.
Bandi bácsinak volt saját röntgenkészüléke.
Bandi bácsi nem utalta be Bütyököt se a sebészetre, se sehova, ő ott a világ végén, ahol az utat már benőtte a fű, egyedül, egy órán belül mindent elintézett.
Bandi bácsi minden gyerekre úgy tekintett, mintha a sajátja lett volna, ezért ha jónak látta, simán fel is pofozta egyiket, másikat.
Bandi bácsi nem ismerte a hálapénz fogalmát, de ha volt otthon egy üveg jófajta fehér pálinka, akár reggelig is virrasztott a lázas nagybetegek mellett.
Bandi bácsit tisztelték az emberek.
A történteken gyorsan túltették magukat a fiúk, a dolgok a megszokott rend szerint követték egymást, kivéve azt az egy napot, amikor nem csak Huszár, hanem Lázár és Bütyök kivételével, mindenki lusta volt, mint a dög és nem akart semmit sem. A két kivétel végül megunta a szerencsétlenkedést és faképnél hagyta őket. Elindultak csak úgy minden cél nélkül a mezőre. Az Aradi úton mentek kifelé. Mikor az utolsó házak is elmaradoztak mögöttük, letértek az útról és a lőtér felé vették az irányt. A bejárat melletti öreg mezei juhar odvában seregély fészkelt. A fiókák már nagyok voltak nagy lármát csaptak mikor valamelyik szülő élelmet hozott nekik. Elindult a tülekedés aztán a legerősebb, de az is lehet, hogy a legéhesebb győzött, ő evett a többi nézte. A fiókákhoz nem lehetett hozzáférni egyébként sem volt szokásuk a madárfészkek kifosztása. Egy ideig még bámészkodtak, azután felmásztak a környezetéből nyolc-tíz méterre kiemelkedő lődombra, s onnan jól szemrevételezték a környéket. Alattuk folyt a Száraz-ér annak túlsó partján emelkedett a már szerényebb magasságú kettős domb. Ez egy második világháborús bunker maradványa volt, behorpadt déli oldalából indult a még mindig látható lövészárok rendszer. Innen bukkant fel egy csapat kisebb gyerek, közülük, mint gólya a ludak közül kimagaslott Mihuc Jani.
— Hová mentek kiáltott át Lázár.
Megyünk, megnézzük a dinnyést, hátha sikerül szerezni néhány görögdinnyét. Ezzel elindultak folyással szemben Dél felé, a folyó és az azt kísérő erdősáv között.
— Sok szerencsét — szólt utánuk Lázár, kicsit még nézelődtek, aztán leereszkedtek a dombról és puszta kíváncsiságból elindultak az innenső parton Mihucék után. Hamarosan elértek egy magas fűzfát, Lázár felkapaszkodott rá, bütyök a begipszelt karjával erre nem vállalkozott, ő a fa hűvöséből nyújtogatta a nyakát.
Lázár fentről jól átlátta a terepet. A Mihuc falka elérte az erdősáv végét és bevette magát a még növésben lévő kukoricatáblába. A vezért csak úgy nagyjából derékig takarta a növényzet s a kölykök feje is kikandikált belőle. A dinnyeföldet egy egész brigád pásztázta, széltében-hosszában.
— Szedik a dinnyét a holnapi piacra — közvetített Bütyöknek — s közben arra gondolt, hogy ezt nyilván látják Mihucék is és hamarosan visszafordulnak. A logikusnak látszó lépés helyett, azok inkább tovább mentek, s a kukoricás szélén eltűntek Lázár szeme elől
— Te ezek meg vannak húzatva — morgott az orra alatt.
Egy ideig nem történt semmi, majd az egyik munkás hadonászva kezdett futni a kukoricás felé s pár másodperc múlva a többiek is követték példáját. Most már felbukkant a banda is és hangos csörtetéssel inaltak vissza. Üldözőik a kukoricás szélénél megálltak.
— Megismertelek Janikám. Ezt nem úszod meg ennyivel — fenyegetőzött Grósz Ferkó, aki amolyan brigádvezetőféle lehetett, aztán ott folytatták a munkát, ahol az imént abbahagyták.
— Na, ez jó rövid túra volt — szólt át bütyök, mikor a banda elhaladt mellettük.
— Rövid és eredménytelen — kontrázott Lázár a fáról.
— Le vannak tojva! Majd máskor visszajövünk — vakkantott a vezér, s ahogy nemrégen felbukkantak, ugyanúgy tűntek el a kettős domb mögötti árkokban.
Lázár lemászott a fáról, átvágtak az ér és az Aradi út közötti tölgyesen. Ebédre éppen hazaértek.
folytatjuk
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Takács Dezső
