A tömbházak közötti kis parkban a néhány fiatal fa alig nyújtott árnyékot. Volt ott még öt pad, egy homokozó, amelybe nemrég hoztak friss homokot, két hinta s egy szőnyegporoló, körben zöld fű, virágok és cserjék. Tömbházak vették körül, eltakarva a főutat, ahol az autók közlekedtek. Zajuk csak távoli zsibongásként jutott idáig. Kiváló hely nyugdíjasnak, kisgyereknek és pihenni vágyónak.
A napsütéses nyári reggelen szellő se rebbent. A nap sugarai épp csak felszárították a harmatot, és még nem hevítették égő katlanná a parkot. Ebben a korai órában még kellemes volt kiülni ide pihenni, merengeni, süttetni arcodat a nap sugaraival. A padok lassacskán kezdtek benépesülni.
Először egy nyugdíjas nénike érkezett. Őt minden reggel itt látni. Unokájának kötöget állandóan. Az, amit ő köt meg „az nem olyan, mint a bóti”. Rajta az ő keze munkája, belekötötte szívét is.
— Csókolom, Rozi néni! Megint megelőzött! — jelent meg másodikként egy fiatalasszony gyermekkocsit tolva.
— Szervusz, Noémi! Nem is jövök ki délben, hőgutát kapni! Megint sírt az éjjel a kicsike… Nem jött még elő a foga?
— Ma éjjel már kevesebbet. Végül belefáradt. Reggel megébredt, mint egy jól beállított vekker. Szopott, aztán rögtön vissza is aludt. Lehet az éjjel kibújt a fogica, s nem sérti már. Arra sem ébredt fel, amikor a kocsiba tettem.
Leült az öregasszony mellé. Amíg a baba alszik, megtudja a legfrissebb pletykákat. Az öreglány az a típus volt, aki hamarabb tudta meg viselt dolgaidat, mint te, aki elkövetted… A fiatalasszony nemrég költözött a városba, kevés ismerőse volt még. Jól fogott neki a Rozi néni jól informáltsága. Könnyebben eligazodott a szomszédok közt.
Fiatal férfi követte példájukat, motorkerékpárját tolva. Ledekkolt a park szélén, s elővette a szerszámait, amelyeket egy lepedőre terített ki. Az a típus volt, aki többet javítja a motorját, mint amennyit használja.
— Már megint kijöttél a második feleségedet simogatni? — élcelődött vele Rozi néni.
— Á nem, azt otthon szoktam az ágyban. Ez az első! — vette a lapot. — Hiszen ezzel szereztem!
Noémi kuncogott.
— Ki se néztem volna belőle kamaszkorában, hogy ekkora becsben képes tartani valamit. Egyik legnagyobb lókötő volt a környéken. Ő volt a bandavezér. Cezarnak hívják, de Juliusnak szólította mindenki. Senki sem mert vele ujjat húzni. Néha megegyengeti a feleségét is.
— S ő miért tűri? Miért nem hagyja el? Hiszen, ha jól tudom nincs gyerekük.
— Hozzá van szokva, mint a cigány lova. Az apja is erőszakos volt. Ha felöntött a garatra hát kijárt neki. Gyermekük nincs, bár az asszonyka szeretné. Julius fél gyermeket vállalni. Biztos elképzeli, milyen lenne, ha apjára hasonlítana…
— Honnan tudja?
— Tudom és kész. Nekem elhiheted…
Sötétbarna hajú, napbarnított, fekete szemű kislány tűnt fel, édesapját vonszolva, kiről lerítt, holtfáradt.
— Gyeje máj gyojsabban!
Észrevette a padon ülőket.
— Csókojom! — köszönt illendően.
— Szervusz, te kis terrorista! Már megint nem hagytad apádat aludni?
— Nem vagyok tejjojista! És csak egy ijjen picit hozott ki hintázni! — mutatta a semmit a szabad keze mutató és hüvelykujja között.
— De felvágták a nyelved! — nevette el magát Noémi is.
— Nincs is fejvágva! — mutatta nyelvét.
— Tündike! Mit csinálsz? — rökönyödött meg édesapja.
— Megmutattam, hogy a nyelvem nincs fejvágva… — válaszolta azzal a gyermeki őszinteséggel, amire mi felnőttek már nem vagyunk képesek.
Cezar ekkor vette észre a férfit.
— Szia, Nyuszi! Hazaköltöztél?
— Igen. Három hete. Édesanyám beteges, mellette kell lennünk. S reggel, amikor munkában vagyunk, akkor van akire hagyjuk a kislányomat. Ezt a Nyuszit már csak az utolsó kenet mossa le rólam? — tette hozzá szenvedő hangon, költői kérdésként.
A választ, a kaján vigyort Cezar arcán már nem várta meg. Feltette a hintára a kislányát, s meglökte egy picit. Nem kellett hintáztatni, tudja már hajtani magát. A férfi leült az egyik padra, és azonnal bóbiskolni kezdett. Időnként fel-felpillantott, minden rendben van-e, majd megint lecsukódott a szeme.
Noémi tágra nyitotta szemét a csodálkozástól.
— Ha ilyen álmos, miért nem a nagymama hozza ki a leánykát hintázni?
— Mert épp a kórházban van — felelte Rozi néni. — Nyuszi múlt héten éjszakás volt. E héten cserélnie kellett, mert délelőtti váltásban nem volt, akire hagyja a kislányát, édesanyját kórházba utalták. Nem tudta kiharcolni, hogy másodikba menjen. Újra harmadikat vállalt s a kis terrorista állandóan rajta lóg. Már délután sem alszik, pedig egy ekkora gyermeknek még kellene. De hát nem csoda, ha nem bír vele, ő soha se tudott magának kiharcolni valamit.
Három húsz év körüli suhanc jelent meg. Úgy gondolták, a szőnyegporolót futball-kapunak használják. Egyik beállt kapusnak, a másik kettő a poroló két oldaláról rúgott kapura.
— Még eltaláljátok a motorbiciklimet, s akkor kivágom a labdátokat! — fenyegetőzött Cezar.
Amikor válaszként az egyik szándékosan odarúgta, mérgesen felkapta. Ekkor körbefogták.
— Csigavér, öreg! Véletlen volt! — vágta oda kajánul az egyik. — Vagy szükséged van egy kis nyugtatóra?
Cezar jobbnak látta fogcsikorgatva visszaadni az elkobzott labdát. Az egyik suhanc övéből rugós kés kandikált ki…
— Nehogy még egyszer előforduljon! — játszotta meg az erőset.
A fiatalasszony felmérte a helyzetet. A „kapuval” egy vonalban ülnek. Úgy ítélte meg, hogy még egy lepattanó labda se veszélyezteti őket. De azért a gyermekkocsit a háta mögé tolta. Ami biztos, az biztos! Miután biztonságba helyezte a gyermekét, folytatta a beszélgetést
— Miért hívják Nyuszinak? — kérdezte Rozi nénit.
— Mert gyáva volt. Ahányszor konfliktusba keveredett valakivel, inkább elszaladt. Julius bandája aztán állandóan heccelte.
— S nem telt be a keserű pohár?
— Nem. Én nem tudom, mit talált benne a felesége, én hozzá ne mentem volna egy ilyen pipogya alakhoz.
— Miért? Jóképű férfi!
— Ó, ti mai lányok! Csak azt nézitek! Egy férfinak a család védelmezőjének is kell lennie. Még a feleségével se száll vitába. Első osztályú papucsférj. Főz, mosogat, pelenkát mos, bevásárol, felesége meg kritizálja állandóan, ő pedig tűri. Mi lesz, ha majd bántani akarják családját?
— Hát… Ahogyan elnézem, mennyire oda van a kislányáért, bármilyen pipogya legyen is, én nem kockáztatnám a haja szálát se meggörbíteni a jelenlétében.
— Miért, mit tenne szerinted?
Noémit egy dörrenés akadályozta meg a válaszban.
— Bummm!
A kapus kezéről szinte kilencven fokban lepattanó labda a hintát találta el, s onnan tovább pattanva a kislány térdét. Azonnal felhangzott a gyermeksírás. Mindenkinek megfagyott ereiben a vér. Az addig holtfáradt apa úgy szökkent fel, mint startpisztolyra a rövidtávfutók.
Szabolcs a mozgó hintából kapta ki a kislányát. Egy pillanatig magához szorította, majd letette a földre, s rémülten kérdezte:
— Hol talált el?
— Itt! — mondta szepegve, de nem mutatta. Akkorra édesapja már meg is látta a piros foltot a térdén.
— Bírod mozgatni? Nagyon fáj? — kezdte óvatosan súrolgatni.
— Picit! — hajlította be a térdét.
— Jólesik, ha súrolgatom?
— Igen! — szepegte, de könnyei már kezdtek felszáradni.
Ekkor Nyuszi lába elé gurult a labda. A látványtól agyára ment a vér. Felkapta s felállt vele. Ekkor ért oda a kapus.
— Bocs — mondta szenvtelenül. — Véletlen volt.
Az apa elengedte a labdát. A kapus lehajolt, ám a következő pillanatban a levegőbe emelkedett, majd elsötétült előtte a világ.
Egy újabb dörrenés hallatszott, egy sokkal tompább. A kapus háta, majd azonnal a feje koppant a szőnyegporolón, már nem hallotta, amit Nyuszi mondott neki. Amikor magához tért, a haverja épp maga elé tette védekezően a két tenyerét, és ezt mondta:
— Jó, jó, elmegyünk, csak rúgd ide a labdát!
Szabolcs egy pillanatig habozott, hogy dobja-e teljes erővel a képinek, majd meggondolta magát.
— Eltűnjetek, mert…
A labdát teljes erejéből elhajította abba az irányba, amelyről megjelentek. Ekkor a figyelme a futva közeledő harmadik felé fordult. Az, amikor szembenézett vele, hirtelen megállt s csak ennyit mondott:
— Jó, jó, megyünk már, csak felsegítem!
A kapus mérgesen kérdezte távozás közben:
— Miért hagytatok cserben idióták? Miért nem csaptad meg? Magasabb vagy, mint ő! S ketten voltatok egy ellen még nélkülem is!
— Inkább megyek be egy éhes tigris ketrecébe, minthogy ujjat húzzak egy ilyen kölykét féltő megvadult vadkannal…
Az apa zsebében megcsörrent a mobiltelefon.
— Igen! Természetesen! Pont úgy csinálom, ahogyan mondtad. Nem felejtettem el. Igen, igen! Azt főzök. Igen, igen, nem maradunk sokat a játszótéren, tudom, hogy tizenegy után erős a nap s én se akarom, hogy leégjen. Ó, jó, úgy lesz. Szeretlek! Jó, megmondom neki. Szia!
Közben a kislány felállt, s megfogta édesapja kezét.
— Gyeje menjünk haza, hogy feküdj le, mejt fájadt vagy és hideges!
— Jó aranyom, úgy lesz, ahogyan mondod.
— És én betakajlak, s mondok neked mesét! Ahogyan te szoktad nekem!
Vonszolni kezdte édesapját, aki ellenkezés nélkül hagyta magát hazacipelni. Róza néni most kezdett magához térni.
— Szép álmokat, Szabolcs! — szólt utána Cezar, de ezt már Szabolcs nem hallotta.
— De hát ez a Nyuszi… Na, ezt se képzeltem volna róla… — hüledezett Róza néni.
— Na, ezek se jönnek ide még egyszer, ha ez a kis feketeszemű itt hintázik — tért ki a válasz elől Noémi. — Látja ezt a sebhelyet a kezemen? Volt egy kis korcs kutyám. Az utcáról szedtük össze, megsajnáltuk. Nagyon terrorizálhatták azelőtt, mert hihetetlenül gyáván viselkedett. Elég volt egy hirtelen mozdulat és vonítva futott el, vagy néha még arra se volt képes ijedtében, csak földhöz vágta magát és nyüszített. Még a kajáját is otthagyta, ha valaki ijesztgette. Aztán lekölykezett. Egyik nap, amikor meg akartam simogatni egyik kiskutyáját, s az ijedtében elnyaffantotta magát, megharapott…
Legutóbbi módosítás: 2008.05.24. @ 19:21 :: Vandra Attila