Z. Farkas Erzsébet : A BETŰK BARÁTAI

Nyomtatás

A Költészet Napja apropóján kedvem támadt barátomról, a Betűről írni, hogy köszöntsem. Olyan varázslatos világra nyitott ajtónak nevezném, amely fejlődése óta mindenkit befogad. (Mint engemet a 7torony-lakók!)

Aki szereti a könyveket, a betűt, boldog embernek mondhatja magát. Ám semmi értékük nincs, ha nem válhatnak élővé és hatékonnyá azokban, akik olvasásukra méltóak. Olyan tanácsadók ők, amelyben megtaláljuk a reményt és az igazságot.

Felkaphatjuk a fejünket, mert mindennapjainkban elszoktunk attól, hogy valódi igazságról beszéljünk a papírra vetett betűknél.

Márpedig ha valaki barátja a betűvetésnek — amit kicsi korunkban megtanultunk — miért ne higgyük azt, hogy igazat szólnak? Igaz, olvasáskor én magam is sokszor elgondolkodom az írott szövegen (mint teszem e portálon is!), de írójának lelkébe nem igazán tudom beleérezni gondolataimat. Talán ezért vannak úgymond olvasottabb, felvilágosultabb írók és olvasók…

Ahányan vagyunk, annyiféleképpen gondolkodunk. A barátok is különböznek egymástól, de ettől még lehet egymást szeretni.

Képesek vagyunk úgy gyönyörködni anyanyelvünkben, mint ahogyan senki más! Talán nincs is ember a földön, aki — ha ismeri a betűt — ne tenné meg életében, hogy gondolataiból kiírjon valamit. Betűszilánk, betűcsillag, betűálom, betűfátyol, betűzene, betűtükör, betűablak vagy akár betűfoszlány lehet egy-egy életművünk.

A Költészet Napja — de itt akár mindennapunk is — legyen mindannyiunk ünnepe! Olyan ünnep, amikor ki—ki kedvenc versét elmondja, vagy ha már elfelejtette, leveszi a polcról, hogy elismételje. (Vagy leírja!)

A betű szeretetének ünnepe indítson el bennünk egy olyan jóra való törekvést, amelyben megtaláljuk magunk és mások gyönyörűségét.

Gondoljuk el, hogy a betű ismerete nélkül milyen szegények lennénk. Kőkorszaki megismerése, fejlődése óta óta ünnepelje az embert, aki a költőben lakozik, aki meg fogja énekelni azt, ami közös bennünk. A költészet feladata, hogy terjedni tudjon, közlekedni az emberek lelkének — szívének mélyén.

A költészethez legalább két ember kell. Egyik az író, másik az olvasó. Ha egybeesnek, az maga a csoda! De sorolhatnám nagy költőinket, de kit emeljek ki közülük, amikor — hála Istennek — sokan vannak. Inkább Diderót idézném: „Az igaz, a jó és a szép szorosan összefügg egymással.” Mert mint ahogyan Beethoven mondta: „Az ember hivatása, hogy megismerje az igazságot, szeresse a szépet, kívánja a jót, és cselekedje a legjobbat.” Röviden és nagyszerűen fogalmazták meg, amiről eddig beszéltem.

Nagy Miklós papköltő tollából fakad: „Semmi sem marad itt a földön rejtett. A szív dobogja, amit a szó ki nem fejezhet. — Nem vagy úr a múltad fölött, nem vagy ura a jövődnek. Hiszed, hogy perceid szövöd, pedig csupán szövődnek. — Az új világok lassan alakulnak.  Újdonság nem mindig jele az újnak.”

Ünnepeljük hát a Betűk ünnepét, a Könyvek Könyvét, a Biblia évét! Legyen mindig kezünk ügyében a betű, amely arra való, hogy boldoggá tegye az embereket!

Márai Sándor azonban óva int: „Fontold meg, mielőtt kézbe veszel és olvasni kezdesz egy könyvet — legalább úgy fontold meg, mint amikor bizalommal kezet adsz egy embernek.”

Mert ha magunkban hordjuk az olvasás éhségét, az azt jelenti, hogy elvegyülhetünk minden korok legfelvilágosultabb és legválogatottabbak társaságában.

VALAMIKOR

Létem dús lombkoronája

Összeköt a múlttal —

Álmodom.

Vágyaid szikrája megérint —

Éltél értem

Valamikor…