6
Beregi délután felcammogott a dombra, Veszelovszki bácsihoz hívták, a kis vegyeskereskedés felelőséhez. Sándor látásból már ismerte, tudta, hogy beteg az öreg és a boltocskát tulajdonképpen a felesége rendezi, de eddig még nem kérték, hogy vizsgálja meg. Ott laktak a bolt mögötti egy szoba-konyhában, pontosabban az ő házukban volt a szövetkezeti bolt. Még pontosabban — ahogy ezt később elmondták az öregek — a ház és a bolt is az övék volt államosításig, aztán kegyeletből meghagyták Veszelovszki bácsit üzletvezetőnek. Veszelovszki néni kontyba csavarta ősz haját, nem viselt kendőt és erősen raccsolt.
— Jaj doktor úr, de örvendek, hogy eljött! Beszélni szeretnék magával, mielőtt megvizsgálná az uramat. Nézze, én tudom, hogy nem lehet rajta segíteni, ezt megmondták Darabani-ban és Dorohoiban is. Régóta szívbeteg, de most már vége. Kérem, legalább nyugtassa meg és adjon valamit, hogy kapjon levegőt. Egész éjjel zavar, hogy nyissam ki az ablakot. Hát szabad ilyet? Még meghűl!
Veszelovszki kövér volt és lila. Lilák a körmei, ajka, arca és a nyelve, ami kilógott a szájából. Egy fotelben ülve, pokrócba bugyolálva aludt, nehezen kapkodva a levegőt, mintha minden légvétel az utolsó lenne.
Beregi megvizsgálta, a kórisme nem volt kétséges: súlyosan dekompenzált szívbetegség. Annyi vizet tartott vissza a szervezete, hogy a lábai akkorára dagadtak, mint egy telefonoszlop, kirepedeztek, folyt belőlük a lé, és ami a legnagyobb baj, mind a két tüdején víz volt, egészen a lapockák csúcsáig.
— Menj ki, asszony! — Aztán megmutatta mi bántja leginkább. A herezacskója úgy megdagadt, mint egy jókora dinnye, se állni, se járni, se feküdni nem tudott, csak várta a halált, ő és a felesége is. Kiderült, három napja már a gyógyszerét se bírja lenyelni, hányingere van.
Beregi lement a rendelőbe, kifőzött néhány fecskendőt, gyógyszereket vett magához, majd benyitott a szülőotthonba, hogy megmondja, hová megy.
Emília, a bába is ott volt. Mikor meglátta duzzadt ajkait, kislányos derekához képest asszonyos melleit, nem tudta levenni róla a szemét.
— Felmegyek Veszelovszki bácsihoz, nagyon beteg — és már csak a feszülő fehér szoknyáját merte nézni
— Én is megyek! Mehetek? Segíthetek valamit? — ajánlkozott a lány.
Esteledett. Csak közömbös dolgokról beszélgettek az úton, pedig Sándor szerette volna Emília tudtára adni, hogy nem közömbös a számára. Erre most jött rá.
Beregi vastag tűt szúrt a beteg bordái közé és megkezdte a folyadék lecsapolását. Milyen jó, hogy a lány itt van, így váltott fecskendőkkel dolgozhat. Amíg az egyikkel kiszívja a folyadékot a mellkasból, a lány kiüríti a másikat, és a kezébe adja üresen. És különben is olyan jó, hogy mellette van Emília.
Gyorsan ment, a beteg jól tűrte, ezért Beregi úgy döntött leszívja a másik mellkasfélből is. Már több mint három liter szalmasárga folyadék habzott a mosdótálban, amikor a beteg elkezdett köhögni.
— Aha! Kiürült a mellkas, nincs több folyadék, azért köhög.
Veszelovszki állapota szemmelláthatólag megjavult,azt mondta,hetekóta most kap előszörlevegőt.
Beregi boldog volt és beadott vénásan egy egész fiola Strofantint. Nem egy negyedet, egy felet — ahogy óvatosságra tanították —, hanem egy egészet. Itt nem volt mire várni, vagy üstökön ragadja ezt a megállni készülő szívet, vagy eltemetik Veszelovszkit.
— Doktor úr, nagyon köszönöm, amit tett, én nem értek hozzá, de látom, mennyivel jobban van — hálálkodott Veszelovszki néni és mindenáron pénzt akart Beregi zsebébe dugni. A fiatal orvos még nem volt ilyen helyzetben, szabadkozott, vörösödött, menekült, de az asszony sírásra váltotta a hangját
— Én azt akarom, hogy máskor is jöjjön el és kezelje tovább a férjemet.
— Tegye el a pénzt, és akkor eljövök holnap, holnapután és ahányszor csak kell.
Végül is Beregi, kezébe nyomott egy füles kosarat színültig tele tojással. Ez látszólag megnyugtatta a nénit, hisz ő mindent megtett az ura gyógyulásáért. Mielőtt Sándor újabb szabadkozásba kezdett volna, Emília jó érzékkel kivette a kezéből a kosarat és elindult kifelé.
Éjfél volt. A hideg csillagok valószínűtlenül közelinek tűntek. Aludt a falu, csak ők ketten botorkáltak a rendelő felé egy kosár tojással a kezükben. Sándor megint szeretett volna valami érzelmeset mondani a lánynak, de úgy érezte ez a kosár tojás erősen útban van.
Emília közvetlenül a kastéllyal szemben bérelt szobát, de most nem ment haza. Együtt léptek be a sötét parkba. A hatalmas hársfák alatt nem látszottak a csillagok, minden sejtelmes árnyékba borult, csak a rendelő petróleumlámpája vetett valami fényt. Egyszerre tették le a kosarat, amit eddig együtt hoztak. Szembefordult a lánnyal, de nem láthatta, és a lihegését se hallhatta a saját szívének zakatolásától. Valahogy mégiscsak összefonódtak. Emília finoman, puhán csókolt, szenvedéllyel, de sietség nélkül.
Sándor haragudott magára. „Minek ez a nagy izgalom egy kislányért? Volt nekem asszony szeretőm is, pedig akkor még én voltam kölyök. Anikó… Baba… az volt igazán asszony… fene ezeket a tojásokat, állandóan útban vannak!”
— Emília — suttogta —, meghívom egy tojásrántottára.
Halk kacarászással, óvatosan surrantak be a kastélyba, ha csak lehet, ne ébresszenek fel senkit. Hamarosan nekiültek a tizenöt tojásból készült rántottának, csak úgy, a serpenyőből ettek. Közben csókolóztak, kacarásztak, mint a gyerekek.
Szemben a konyhával ott volt Sándor szobája, odavezette a lányt, kizárta az ajtót és…
— Most nem! — mondta Emília, gyorsan megpuszilta és lábujjhegyen végigszaladt a sötét folyosón, be a szülőotthonba.
„Hát akkor nem! Igaza volt annak a tanáromnak, aki azt mondta: soha ne keveredj viszonyba a saját beosztottaiddal!” Lefeküdt, de még el sem aludt, kopogtattak. „Tehát mégis!”— dobbant meg a szíve.
Az ajtó előtt a falu milicistája állt, arra kérte a doktort, menjen haza hozzá, mert a felesége nagyon rosszul van, nem kap levegőt.
Szertefoszlott a varázslat, elmúlt a csillagos hangulat, a cinkos együttvacsorázás, lihegéses be nem teljesülés. Elszürkült minden: „Most hajnalban, fáradtan, álmosan menjek el egy öregedő asszonyhoz, aki hisztériás krízisben szenved, mert az urával összeveszett, mert elégedetlen vele, vagy valakivel, esetleg önmagával. Istenem, a hisztéria is betegség”— próbálta meggyőzni önmagát.
Másnap, alighogy befejezte a rendelést, sietett föl Veszelovszki bácsihoz. Tele volt a bolt emberekkel. Veszelovszki néni kitörő örömmel fogadta, hol az orvosnak, hol a vásárló közönségnek raccsolta boldogan, hogy milyen jól van az ura, ma már reggelizett, mert a kicsi doktor többet tud, mint Darabani és Dorohoi összes orvosai együttvéve, és így tovább.
Sándor bemenekült a lakásba, mert jólesik az embernek, ha dicsérik, de kellemetlen, ha túl sokáig.
Tényleg, az öreg sokkal jobban volt, orrhegyére csippentett cvikker szemüvegén át, olvasta az újságot. Megvizsgálta, beadta a Strofantint és úgy döntött, holnap elkezdi a húgyhajtást. Kitámogatta az öreget a raktárba és megmérte a mázsálón, száznyolc kilót nyomott.
— Oh, nyomorúságos betegség! — nyögött Veszelovszki. — El tudja azt képzelni doktor úr, hogy én valaha huszárőrmester voltam az Osztrák-Magyar Monarchiában? Hogy tudtam én lovagolni!
— Akkor szerettem belé, pedig még kislány voltam. Olyan szép csákója, aranysújtásos mundérja és kardja volt, hogy megbolondított — merengett el az öregasszony. Ott állt a fotel mögött, a semmibe tekintve, a csak számára látható múlton tűnődve, az öreg vállát simogatva. Gyerekük nem volt, és ők is idegenek ezen a vidéken. Az I. világháború után vetődtek ide Csernovicból.
— Mit főzhetek neki? — kapcsolt át a régmúltból a gyakorlati mai konyhára Veszelovszki néni. — Ilyesmit ehet? — emelte fel a fedőt egy lábasról.
— Grenadirmars! Ilyet csak a nagyanyám tudott főzni, akit ugyancsak Veszelovszkinak hívtak — állapította meg áhítattal Sándor, de olyan nosztalgiával, hogy az nem kerülte el a néni figyelmét.
— Doktor úr! Ezenkívül húslevesünk van grízgaluskával, kérem, ebédeljen velünk. Igazán nagyon boldoggá tenne!
Sándor, aki egyetemista korában állandóan éhesnek érezte magát, gyakran el is mondta, hogy „Én vagyok a legéhesebb proletár”. Vásárhelyt a drága Elzától akkor is kapott egy tányér levest, ha nem volt ebédjegye, de nem csak ő, hanem mindenki, aki erre rászorult. Ezek voltak a gyalogosok. Tulajdonképpen most is „gyalogol” a rendelő konyháján, minden délben egy tányér borsot eszik a betegekéből, mást nem. Ez a savanyú, korpacibere-leves nap, mint nap ugyanaz. A konyha sarkában cseberben erjedő korpához meggyfa levelet és lestyánszárat is tesznek. Mária reggel kimer egy vedernyi levet a cseberből, hozzátesz néhány krumplit, bolti laskát és annyi húskonzervet, amennyi a beutalt betegeknek jár, és megfőzi. Ez az a csodálatos bors, amit nagyon szívesen megesznek az asszonyok, azt is mondják sok tejük lesz tőle. Sándor legnagyobb megrökönyödésére a májpástétomot meg se kóstolták, és a kenyeret nem szeretik, inkább otthonról hozatnak puliszkát, már akinek van. Azóta Beregi a májpástétomot is belefőzeti a mindennapi borsba, észre se veszik, és bizony nem is rossz. Persze, összehasonlíthatatlan a grízgaluskás húslevessel, amit errefelé nem is ismernek, talán meg se ennék, mert „az édes levesek megfekszik az ember gyomrát”.
Sándor gyomrát nem feküdte meg, pedig háromszor mert a levesből Veszelovszki néni legnagyobb örömére. Ebéd közben kiderült, hogy Veszelovszki néni tulajdonképpen német. Elsírta magát, amikor Sándor németül köszönte meg a finom ebédet.
Amíg jóllakottan lefelé poroszkált, elnézegette a dimbes-dombos vidéket, a völgyben meghúzódó apró, szürkefedelű házakat, kiszáradt földeket. Feltűnően kevés a fa ezen a vidéken, csak a bojári Frank—kastély parkja zöldell a túlsó dombtetőn. Messze ellátszik a kastély, ami tulajdonképpen csak egy hosszú földszintes ház, pont olyan szürke bádogtetővel fedve, mint a falu többi házai. Igaz, hogy a „conac” — ahogyan itt hívják, és magyarul udvarházat jelent — a legnagyobb épület Hideşti-en, a hozzátartozó négy falut is beleértve. A templomok is nagyon kicsik. Hiába, erre állandóan jött-ment a török, dúlt a tatár, nem lehetett, és nem is volt érdemes nagy házat építeni, valaki úgyis lerombolta. Így aztán a szegénység szokást teremtett, és ma is aprók a házak, templomok. Különben is, ezen a vidéken nem volt szabad a pórnépnek belépni a templomba, csak kívülről csodálhatta a szent helyet. Ezért olyan sok a szentképfestmény az ortodox templomok külső falán, hogy a szegényeknek is jusson valami.
Sándor nagyon várta, hogy hazaérjen és szundítson egyet, mert jóllakott és az éjjel alig aludt valamit.
A hársfák alatt már otthon érezte magát, ez már az ő birodalma. De nem egészen, mert látja, hogy az állatorvosi rendelő előtt egy ló kapálózik a fűben. Gazdája rugdossa bocskorával, rángatja a kötőféket, de az állat nem akar felkelni.
— Coane doktor! Segítsen, látja beteg a lovam. Elhoztam az állatorvoshoz, de az elment valahová. Attól félek itt döglik meg, és akkor én kell elvontassam, de mivel? Kéne adni neki egy injekciót, hogy legalább lábra tudjon állni.
„Az ám, injekciót, de milyen injekciót kell adni egy haldokló lónak? És mennyit? És ha mindezt mondjuk tudnám, hová kell adni azt az injekciót?” — vakarta a fejét az ifjú orvos, pont úgy, mint a lovával tehetetlen paraszt.
— Mondja jó ember, maga tudja hová kell egy lónak az injekciót adni?
— Hogyne tudnám, ide — bökte meg szőrös disznóbőr bocskora hegyes orrával a lova nyakán az eret. Ujjnyi vastag a nyaki visszér, állapította meg Beregi, nem kunszt oda beadni.
Tényleg könnyen ment, a ló meg se moccant a pici szúrástól. Beregi doktor három Srtofantint, három Coffeint, mindenféle vitamint és rengeteg szőlőcukrot szívott fel egy negyedliteres fülmosó fecskendőbe, és szép lassan beadta. Aztán lefeküdt. Estefelé, amikor felébredt, a ló már sehol se volt. Benézett a szülőotthonba, hogy megmondja Veszelovszkihoz megy megint, legalábbis ezzel indokolta maga előtt… pedig… Emília nem volt ott. Amikor visszajött akkor sem.
Amíg a mindenesti tojásrántottáját sütötte a konyhában, cácá Olga elmondta a legújabb pletykát: tegnap a milicista felesége rajtakapta az urát egy asszonnyal. — Az a gazember, ahelyett, hogy örvendene oltyán létére, hogy ilyen szép szőke feleséget kapott! — dühösen belezúdított egy veder vizet a korpaciberés cseberbe, hogy holnap is legyen bors.
Sándor elmélázva harapta a hagymát a rántottához, a zsenge szárát is befalta. Hirtelen megállt az étel a szájában. Mi lesz, ha Emília ma este mégis… Dühösen rágott tovább, és még alaposabban behagymázott.
Bordanca messzebb volt a rendelőtől, mint a rajonközpont, és szekérrel is nehezen lehetett megközelíteni, annyira kátyús, tarajos volt az útja. Beregi még nem járt ott, de elhatározta legközelebb lóháton jön. Igaz, hogy nyerge nincsen, de az állatorvos megígérte, kölcsönadja a magáét, mert ő nem szeret lovagolni, pedig két versenyparipának is beillő csődör táncol féderes, magas üléses homokfutója előtt, ami csak úgy ring az ember alatt. Hiába, ő állatokat gyógyít, ha beolt egy borjút, azt megfizetik, nem ő kell szaladjon utána, mint Beregi a gyerekek után.
Kövér, Bereginél valamivel idősebb ember volt az állatorvos, rendelője ott működött a Frank-kastély szélén, egyetlen szobában. Egy alkalommal behívta és borral kínálta Sándort, azzal a borzalmas moldovai direkt termő nóvával, amit nem is literre, hanem „hasra” mérnek. Fizet az ember öt lejt, és annyit ihat, amennyi a hasába belefér.
— Tudja kollega, ezt nálunk guggolós bornak hívják — nevetett Beregi —, én ezentúl guggolva fogok eljárni a maga rendelője előtt, nehogy még egyszer behívjon.
Az állatorvos szélesen mosolygott, és még egyszer töltött, mint aki tökéletesen megértette a poént.
— Egyetemista koromban, a fővárosi cirkuszban — mesélte — megdöglött egy púposteve. Az anatómia professzorunk felboncolta, mert roppant kíváncsi volt, mi lehet a teve púpjában? Mi is kíváncsiak voltunk, ott tolongtunk körülötte, de legkíváncsibb a tanárunk volt.
Beregi egyre nagyobb csodálkozással, mi több kíváncsisággal várta, mi lesz ebből?
— És mit gondol mi volt a teve púpjában?!… Na?… Hát megmondom, zsír, közönséges zsír, semmi más.
Beregiben meghűlt a vér, amikor rájött, hogy ez a hájas állatgyógyász tényleg komolyan csodálkozik, hogy a teve púpjában zsír van és nem jégbehűtött limonádé.
Az embergyógyász kocsija morfondírozás közben vigasztalanul zötykölődött.
Cosmolici bácsi háborús emlékeit mesélte. Egyébként szanitéc volt a krími fronton, ott szedte fel minden tudását és képesítését, abból él ma is. Ilcu csendesen szunyókált volna, ha a kocsirázás engedi. Most még inkább marslakónak nézett ki, mint éber állapotban. Sándor örömmel állapította meg, hogy Odaia, a kanca fara kikerekedett, és Lupăceanu nem kell állandóan nógassa. Már jó órája döcögtek és Sándor is elpilledt volna, ha Cosmolici bácsi nem tartja ébren.
— És akkor kihirdettük, hogy mindenki kap szappant, ingyen! Olyan DDT-s tetűölő szappant. Ilcu is velünk volt és Lupăceanu, itt vannak, elmondhatják, hogy nem hazudok. Sorba állítottuk a népet és kezdtük osztani a szappant. Eleinte minden személy kapott egy darabot, aztán családonként egy darab, végül kettévágtuk, de így sem volt elég szappan. Mondom, hogy nincs több! Erre körbefogtak a cigányok, egyre újabbak bújtak ki a föld alól és követelték a szappanrészüket. Mit csináljunk? Mondom jó hangosan: „Mi most elmegyünk a szekérhez és hozunk még szappant, mert még van elég. Addig álljanak szépen sorba, hogy gyorsabban menjen”. Mi aztán fel a kocsira és uzsgyí!! Szaladtak utánunk egy darabig, meg akartak verni, de nem értek utol, Odaia akkor még fiatalabb volt… Hehe… he… No, de megérkeztünk Bordancára.
— Megérkeztünk!? És hol a falu?
— Itt! Nézzen jobban körbe doktor úr! — biztatta Cosmolici.
— Jó, jó, ez itt a falu széle, de arra beljebb házak is vannak. Egy, kettő, három… négy…— gondolkozott hangosan az ősz hajú öreg — ahogy mondom, igazi házak is vannak!
Beregi csak most döbbent rá a valóságra. Eleinte észre se vette a földbevájt pincelejáratokat, pedig egyik másik előtt üres vedrek, favágó tőke, kapirgáló tyúkok turkáltak a bőséges szemétben. Egyik „ház” lejáratát apró moldovai futórózsa keretezte, onnan bújt elő egy cigány. Beregi egyik ámulatból a másikba esett. A cigányférfi széles kalapot, arany fülbevalót és, ami a legfeltűnőbb, mellig érő szakállt viselt.
— Ez a vajdájuk — suttogta Cosmolici és leugrott a szekérről. — Noroc Cărpaci! — üdvözölte kéznyújtással — hogy s mint?
Ekkor kezdtek előjönni, előbb a kutyák, asszonyok, purdék, végül a férfiak. De tényleg a földből bújtak elő, ahogy azt Cosmolici mesélte a szappanosztáskor. Körbefogták őket, volt aki kezet szorított Cosmolici-csal és Ilcuval.
— Kontrollba jöttek, doktor úr? — kérdezte a vajda Cosmolici-ot.
— Most nem én vagyok a doktor, hanem ez az úr, aztán szépen viselkedjetek vele! A doktor úr azért jött, hogy mindenkit megvizsgáljon, tehát azonnal mindenki menjen a viskójába, mi házról-házra járunk. Aki elszökik a vizsgálat elől, száz lej büntetést fizet! Megértetted vajda?!
Élükön a vajdával sűrűn bólogattak a cigányok, és Beregi azon kapta magát, hogy ő is bólogat. De mit is tehetett volna, itt csak Cosmolici tata tudta, mit kell tenni. Odament az első viskóhoz és bekiabált:
— Gazda, gyere ki! Gyertek sorjában…
Kibújt a gazda, Cosmolici beletúrt a hajába, megnézte az inggallérját és a gatyakorcát, mert ott tanyáznak legszívesebben a tetvek. Ezután Ilcu vette kezelésbe és úgy bepermetezte DDT-vel tetőtől talpig, mint tavasszal a virágzó szőlőtőkét a gazda. A purdék sírtak, az asszonyok szégyenkezve emelgették az ingüket, de Ilcu könyörtelenül mindenhová beporzott, lett is ebből nagy, de jókedvű visítozás. Ezután Ilcu kétrét görnyedve bemászott az odúba és ott is bőven szórta a tetűirtót.
Beregi is bement a viskókba. Egyformák voltak. Földbevájt üregek, a föld felett még egy-két sor vályog, arra támaszkodik a nádtető. „Olyan, mint nálunk a krumpliverem” — gondolta. Ablak nincs, csak egy arasznyi üveg az ajtón. Benn két ágy, pontosabban négy földbevert karóra font lóca, amellett dobkályha, a falakat gyékényfonattal, pokrócokkal fedték. Az egyik veremben telepes rádió bömbölt. — „Újtípusú drága készülék” — állapította meg Beregi és azt is, hogy ezek a vermek belülről nem is olyan szörnyűek, mint kívülről. Csak azt nem értette, hogy fér el egy ilyen kicsi lyukban négy-öt, helyenként még ennél is több ember?
Kiderült, hogy a falu lakosságának döntő többsége cigány. Nevét is a földbevájt viskóktól kapta (bordel = viskó románul), és minden cigányt egytől egyig Cărpaci-nak hívnak, vályogvetők, egyetlen nagycsalád, klán tagjai valamennyien. Személyazonossági igazolványuk nincs is, a vajdánál vannak feljegyezve egy füzetbe. Különben tavasztól őszig a falu elnéptelenedik, aki csak mozogni tud, elmegy vályogot vetni messzi vidékekre, egészen be Erdélybe is. Az őszi esők hazazavarják őket, búzával, vágott disznóval, és nem kevés pénzzel térnek meg odúikba. Akkor elkezdődik a dáridó, eszem-iszom élet, de csak karácsonyig. Addigra rendszerint elfogy minden, aztán csak teng—leng tavaszig, éhezik a falu. Beregi doktornak tulajdonképpen nem is volt dolga, betegségre senki sem panaszkodott, a tetűirtást elvégezte Cosmolici és Ilcu, egyszerűen mindenkit beporoztak, hisz mindenki tetves. „Lassanként én is úgy gondolkozom, mint a moldovaiak, akik azt mondják, csak a halottnak nincs tetve” — mosolygott magában, de elhatározta, hogy még aznap este elolvassa a kiütéses tífuszról írottakat, mert azt mondják, Dorohoi környékén volt két eset. Ilcu egy zsák DDT-t kavart, rázott nagy igyekezettel, fehér büdös porfelhő szállt ki belőle.
— Minek rázod azt a zsákot?
— Mert a DDT nehezebb, mint a talkum. Össze kell rázni, hogy minden tetűre jusson méreg is — köpködött a marslakó.
„Ha hallgattam volna, bölcs maradtam volna” — gondolta Sándor, mert bizony ő ezt nem tudta.
Mivel semmi dolga nem volt, rászólt Lupăceanura, menjenek az iskolába. Útközben a kocsis elmondta, hogy a tanítóval szolgáltak együtt a királyi testőrségnél, a tanító kapitány volt. Ezért vonult vissza erre az eldugott helyre, hogy ne háborgassák. Tanítói képzettsége nincs ugyan, de nem valószínű, hogy valaki elirigyelné tőle ezt a posztot.
Lupăceanu szabályosan szalutált és kapitány úrnak szólította a tanítót.
Volt a tanítónak egy nagyon hosszú mogyorófa botja, amivel a katedráról elért az osztály legtávolabbi részébe is.
— Ezzel fegyelmez, ugye?
— Ezzel mutatok a táblára, és zavarom el a kölyköket az utamból — mosolygott a gárdatiszt —, hogy ne érjenek hozzám, ne töltsenek meg tetűvel.
Beregi azt már megtanulta, hogy sohase álljon szemben a pácienssel, csak oldalra, mert amikor az lehúzza az inget a fejéről, mind reá szórja a tetveket.
— Megyünk ebédelni! — újságolta az öreg —, van itt nekem egy páciensem, megüzentem neki, készítsen ebédet.
A négy ház közül a legcifrábbhoz vezette őket Cosmolici tata. Égszínkékre meszelt csinos házacska volt, bádogtetővel, deszkakerítéssel. Minden deszka csúcsán faragott kereszt, cseppnyi virágoskert, az udvarban malacok, csirkék és négy vicsorgó kutya. Messziről látszott, jó gazda a tulajdonos. Boldogan, nagy szeretettel fogadta a vendégeket, állandóan mosolygott, egy-két foga kivételével mind be volt vonva, amitől a hangja is olyan fémesen rezonált.
Betessékelte őket a tisztaszobába. Magasra vetett ágyakon népi hímzésű párnák, minden ajtó és ablak felett művészi borangic (finom, szálán varrottas selyem törülköző-kendő).
— Milyen kemény nagy asztal! — jegyezte meg Beregi.
— Persze, egy ilyen elég egy életre. Jó keresztelőre, esküvőre és, ha meghalunk ravatalnak, mert a koporsót is kibírja. De addig is, doktor urak, igyanak egy szamahonkát.
— Mindenek előtt mossunk kezet — indítványozta Beregi — igaz, hogy tetű nincs rajtunk, DDT annál több.
— Ugyan, csak a halottnak nincs tetve — legyintett a gazda.
Amíg megmosdottak a friss vízben, amit most nemrég hoztak a Prutról, Beregi mind azon gondolkozott, hogyan kerülje el a szamahonkát, már a szaga is hányingerkeltő. Felemelte ő is poharát, de egy óvatlan pillanatban kicserélte a Cosmolici bácsiéval, az már kiitta.
Párolgó puliszkát kaptak tejföllel, túróval és sült halat, amit a gazda fogott varsával a Pruton. Sándor úgy belakmározott, mint annak idején a menzán, amikor fogadásból megevett kilenc tányér bablevest hagymával.
— Cosmolici bácsi mivel kezelte a gazdánkat, mi volt a baja?
— Szifilisz — mondta az öreg, és bekapott még egy kanál túrót.
— Ó, ennek már az apja is beteg volt — szólt közbe Lupăceanu —, de az is jó gazdaember! És megjött a gazda az utolsó fogással. Mindenki kapott egy kávéskanál dulcsácát egy pohár vízbe süllyesztve. Török eredetű szokás lehet, de nagyon elterjedt Moldovában. A dulcsácát rendszerint az ott honos apró rózsaszirmokból, vagy még apróbb keserű vadcseresznyéből készítik.
Hazafelé, döcögés közben Beregi azon tűnődött, hogy vajon Cosmolici tata tényleg be is adta azokat az injekciókat, amiket beírt a betegnek a szifiliszesek regiszterébe?
Reggel elhatározta, mégsem borotválja le a bajuszát és rendesen felöltözik, mert ma tudományos kutatást végez! Felvette az ünneplő ingét és felkötötte a nyakkendőjét az egyetlent, a vöröset. Hogy is mondta annak idején Birtalan Ákos? „Apám, a vörös nyakkendő mindenhez megy, de semmihez se szép.” Sándor most úgy érezte ez nem igaz, igenis szép volt az ujjbegynyi vörös gomb a széles fehér mezőben és meg volt elégedve a külsejével.
Úgy gondolta mielőtt megreggelizik benéz a váróterembe, raktak-e oda lócát, székeket, ahogy az este kiadta az utasítást. A kastély hosszú folyosóján csend honolt és savanyú tejszag a szülőotthontól, ahol már hangosan mocorogtak a párnapos életek. Halkan benyitott. Négy anya aludt olyan mélyen, ahogyan csak a fiatal parasztasszonyok tudnak aludni, karjukban a mézeskalácsbaba alakúra pólyázott újszülöttekkel. Az ágyak végénél álló, lábakra szerelt vesszőkosarak egytől egyig üresen álltak.
Óvatosan felemelte a legkövetelőzőbb porontyot, a kosárba tette és letekerte róla a kétméternyi lámpabelet, amivel jó szorosra kötötte az anyja, főleg a lábacskáit.
— Mert ezt így kell! — mondták az asszonyok —, különben görbe lesz a lába.
— Az angolkórtól görbül el — magyarázta Beregi doktor —, adjanak májat, tojást a gyermeknek és napoztassák sokat, akkor olyan lesz, mint a fenyőfa.
— Jó! — bólogatott sűrűn az asszony és jól meghúzta a csecsemő lábán a hevedert. Aztán, hogy ne sírjon a szerencsétlen, olyan ívben ringatta, mintha legalábbis kaszálna vele.
A lámpabélnek hitt kötőről kiderült, hogy tulajdonképpen kézimunka, fehér lenvászon-szalagon leheletfinom kék, vagy piros varrottas. „Milyen szép és milyen kár ilyesmire használni” — gondolta Sándor, mert a kötél akkor is fogva tart, ha a legfinomabb selyemből készítik.
Az újszülött azonnal elhallgatott, boldogan rúgkapált a végre szabadon eresztett piskótáival. Erre megébredt az anya. Alig lehetett 17—18 éves. Kócos, bűntudatos mosollyal tápászkodott fel a vaságyról, gyorsan felkapta a boldog csecsemőt, és valami ősi ritmustól vezérelve elkezdte rázni. Apró rezgő mozgásokkal, az ijedtében sírt, óbégatott, tehát minden rendbe jött.
— Ne rázd! — rivallt rá Beregi.
— Nem rázom… — szeppent meg a kölyökanya és ijedten nézett az orvosra. Egy másodpercnyi tétovázás után, suttyomban újra ringatni kezdte.
— Nem érted, hogy ne rázd?! Azért sír.
— Igen, sír — bólintott a hirtelen anyává serdült leányka és egy ügyes mozdulattal kikanyarította az éjszaka folyamán megduzzadt mellét.
— Még nem szabad szoptatni, csak nyolc órakor! — mondta határozottan Beregi, hogy a többi anya is hallja s az órájára nézett. Arról megfeledkezett, hogy rajta kívül senkinek nincs órája az egész házban. Komoran, hátratett kezekkel végigsétált a szülőotthonon, benézett az ágyak alá, a piszkos pelenkáknak odakészített vedrekbe és nagyon büszke volt, mert pár napja ő vezette be, hogy a használt pelenkákat vízzel félig telt vedrekbe kell tárolni addig, amíg kimossák. Az asszonyok el is fogadták az újítást, csak Ticho morgott: „Minek bemocskolni tíz új vedret?!”
A szülőotthon nagy ablakait búzasárgára aranyozta a reggeli napfény. Lenn a völgyben a házak sora hűen követte a náddal sással benőtt patak szeszélyes kacskaringóit, fel a dombra már sokkal kevesebben merészkedtek, csak itt—ott egy—egy ház. A dombon nincs víz, kút csak a patak mellett, és onnan keserves felcipelni. Hepehupás, alacsony, száraz dombok sorozata az egész vidék, olyan, mint egy óriásszántás. A házak kicsik, zsindellyel fedettek, ritkábban bádoggal. Cserepes ház, pedig csak kettő van: az iskola és a paplak. Innen tizenvalahány kilométerre a dombon túl van a híres Flămînzi, ahonnan az 1907-es romániai parasztfelkelés indult.
Sándorban egy cseppnyi lelkiismeretfurdalás mocorgott, talán túl keményen bánt azzal a taknyos először szülővel. Gondolta, meg kellene vigasztalni. Érezte, hogy szokatlanul nagy csend veszi körül. Megfordult, nos, mind a négy anya szorgalmasan szoptatott, a megsajnált prímipara közben még rázogatta is a gyermekét. Tejtől ágaskodó mellei eljövendő gyermekek ígéretét rezegték.
Beregi dühösen becsapta a szülőotthon ajtaját és megindult a konyha felé. Már pattogott a tűz, málnakóró és bodzavirág ázott a vízben. Ebből lesz a tea, ami mindég mosogatólé ízű, mert ugyanabban az edényben főzik, amiben délre a levest. Hiába, a konyhának csak egy nagy fazeka van. A sarokban az erjedő cibere savanyú szagába keserű árnyalat is vegyül, a benne rothadó meggyfalevelektől. Sándor nem szerette ezt szagot. Kiment és rágyújtott. Összehúzódott a gyomra, persze reggelizni kéne, de előbb be akart nézni a váróterembe.
Már több mint húszan álldogáltak, vagy kuporogtak a falak mentén. A váróterem volt Frank földesúr kastélyának a legnagyobb terme, valamikor fogadóterem lehetett. Most sivár, megszürkült, nyikorgó parkettájú hodály, a falak embermagasságig lekoptak, bezsírozódtak a jobbágyok unokáinak még mindég alázatos hátától, beteg, izzadó tenyerétől.
— Jó reggelt emberek! Tessék, foglaljanak helyet — mutatott a padokra az ifjú körorvos. Hangjának nyájassága és az a mozdulat, ahogy a tágas várótermet körbekínálta, egy pillanatra azt az érzést keltette, mintha ő, Beregi Sándor lenne Frank bojár jogutódja, aki kedves vendégeit invitálja a kastély termeibe.
„És talán nincs így!? Most én vagyok ennek a kastélynak a gazdája, az ura! És itt az történik, amit én akarok, amit én megparancsolok. Lám, az este mondtam, tegyenek padokat a váróterembe, és már itt is vannak. Tichonak ez sem tetszett, azt mondja minek szék a parasztnak? Ez a Ticho túl sokat akadékoskodik, meg fogom leckéztetni…”
Szigorúan körülnézett, akár egy kiképzőkáplár. Most már mindenki állt, fiatalok, öregek, szinte haptákban, körben a falak mellett, szőrös disznóbőr bocskorba bujtatott lábaikon, de főleg mezítláb. Nagy csendben nyílt az ajtó, aki belépett óvatosan a sor mögé somfordált és szorgalmasan gyúrni kezdte elszíntelenedett kalapját.
— Üljenek le! Van mire — szólt rájuk most már olyan hangon, ahogy annak idején a földesúr ispánja beszélhetett velük. Tüstént elszégyellte magát, hiszen ezek nem tehetnek róla, hogy ő most éppen Tichora haragszik, de úgy látszik, ezt a hangot szokták meg, azonnal szót fogadtak. Egytől-egyig lekuporodtak a falak mellé, mint őszi fecskék a telefondrótra, mint hasmenéses katonák a két gerendából ácsolt tábori latrinára.
— Ne a falak mellé, a padokra üljetek! — üvöltötte Beregi, tegezőre fogva a társalgást. — Azért tettem padokat, hogy ráüljetek, mint az emberek, ne melléje — igyekezett kedveskedőre modulálni a hangját, de nem sikerült. Mérgében, de főleg azért, mert maga se tudta, hogy kire és miért haragszik ismét rágyújtott.
Mélyen leszívta az Olt kaparó füstjét, és arra gondolt, nem várja meg a nyolc órát, elkezdi a rendelést, ha már ilyen sokan összegyűltek. De talán jó lenne egy rövid, egészségügyi előadást tartani — villant át az agyán —, lehetne például az alkohol káros hatásáról, esetleg a helyes táplálkozásról, hisz annyi mindenre meg kellene tanítani az embereket.
— Figyeljenek rám emberek! Mindennapi táplálékunk három fontos alkotóelemből tevődik össze: szénhidrátok, fehérjék és zsírok. Szénhidrát a kenyér, cukor, puliszka, — fehérje pedig a hús, tej, tojás…
— Aoleu… aoleuu — jajgatott egy nő.
Beregi eddig észre sem vette a hátul kuporgó nőt. Vörös, repedezett kezeivel nagy hasát simogatta és hangosan jajgatott. Alatta a szürke parketten nagy tócsában sötétlett az imént elfolyt magzatvíz. Hamar karon fogta és a szülőotthon felé vonszolta.
— Maga mit csinál, miért nem jött hamarabb?
— Mára hívtak be az ingyen gyógyszerért.
— De ha tudta, hogy elérkezett a szülés ideje!
— Nem tudtam. Honnan tudtam volna?… Aoleoo!
A nagyon fiatal asszonyka arca, orra, erősen hámlott, ajkai mélyen berepedeztek, keze és karjai — azon a helyen, ahol a ruha szabadon hagyta — élő seb, durva, mint a dörzspapír. „Ez minden kétséget kizáróan pellagra” — állapította meg Beregi Sándor kezdő körorvos. A kórkép annyira jellegzetes, hogy nem volt nehéz a kórisme, pedig az egyetemen sohase látott ilyet. Erdélyben ismeretlen a pellagra, itt Moldvában annál gyakoribb. Mára behívta az összes nyilvántartott pellagrást, ezért jött a terhes is, de közben utolérte a szülés.
— Mossák meg az asszonyt! — parancsolta Beregi. — De legalább a lábát — tette hozzá megalkuvóan, azért, mert tudta, hogy csak egy mosdótálja van a szülőotthonnak, és pillanatnyilag fél veder víztartaléka az egész kastélynak. Amíg a kocsis fel nem húzatja a két kerékre szerelt hordót, a lajtot, addig nincs víz. De még el se indult a királyi testőrből vedlett kocsis a völgybe vízért. És mire Odaia, az öreg kanca felkecmereg a kastélyig, delet harangoznak… Azt nem. Itt nem harangoznak delet.
— Vigyázzon az asszony lábaira, ki vannak sebesedve.
— Látom — bólogat cácá Olga, aki nem is annyira öreg, mint amennyinek kinéz, de egyetlen foga sincs, se protézise és visszerektől megvastagodott lábain olyan nehezen mozog, hogy rossz nézni, még nehezebb kivárni. Lassan imbolyogva jön és teát önt lábvíznek. Helyes. Így legalább megmaradt egy kevés víz, ha valaki megszomjazna.
Az asszony sziszegve tűrte, hogy Olga néni szappanos ronggyal leáztassa lábairól a piszkot, ami belerágta magát a sebes bőrbe.
— A doktor úr mind azt mondja, hogy „asszony”! Pedig dehogyis asszony! Ez még leányka, meg aztán ennek férje sincs… Csak úgy este kiszökünk a kert végébe… aztán jön a gyerek.
— No ne ugrálj! Meg kell mossam a lábadat, ez szülés előtt kötelező. — Okította a koravén asszony a gyermeket váró gyermeket.
Beregi előtt is voltak orvosok Hideşti-en, de azok rendszerint pár hónap után megszöktek, mások alkoholelvonó kúrára kerültek. Amikor nem volt orvos, Ticho felcser vezette a körzetet: ő konzultált, receptet írt, oltott és jelentett, egyszóval ő volt a legnagyobb, a főnök. Mikor Beregi megérkezett meg is mondta nyíltan: — Ahogy elnézem, maga városi gyerek, úgyse marad itt sokáig. Eleinte majd mindent meg akar változtatni, mint a többiek, aztán elmegy és marad minden úgy, ahogy eddig volt! — Ticho azt se titkolta, hogy ő ezt nem is fogja bánni.
Beregi egyszerűen nem értette miért kellene ő elmenjen? Alig várta, hogy végre a maga embere lehessen, saját betegei, fizetése legyen és főleg, hogy bizonyíthasson. Azoknak ott, a vásárhelyieknek… Arra máris büszke, amit eddig elért: van egy gyermekfektetője, és íme, padok a váróban, vedrek a pelenkáknak, a szülőnőknek megmossák a lábát, és ugye milyen sok pellagrás eljött? Bizony sokan. Ötvennél is többen álldogáltak, kuporogtak a váróteremben. A padokon, székeken viszont senki se ült. Beregit elborította a méreg.
— Azonnal tessék a padokra ülni! — rivallt rájuk — de a hirtelen elnémulásban senki sem mozdult, csak egy összegyűrt kalap koppant az egyik padon, aztán mégis egy zöldruhás csinos asszony szinte tüntetően a pad közepére huppant és rámosolygott a fiatal orvosra.
Sándor elővette a kérdőíveket, amiket fél éjszakán át vonalazott, és kellemes bizsergést érzett a mellkasában, amikor arra gondolt, hogy ő most tudományos kutató munkát fog végezni. Minden pellagrás beteget kikérdez, megvizsgál és megfelelő típuskezelést ad: egyik csoportnak PP-vitamint, a másiknak csak B-vitaminokat ad. Aztán havonta, de inkább hetente újravizsgálja őket, hadd lám milyen eredményt ad a különböző kezelés? Ujjongott benne a munkaöröm, izgalomba hozta a kutatási láz… ugyanakkor meghatódott önnön fontosságától.
Bejött az első beteg, megvizsgálta és türelmesen elmagyarázta, mik is azok a fehérjék. Elállt a lélegzete is, amikor egy fiatal lány kérdőívét töltötte ki:
— Húst mikor evett utoljára?
— Karácsonykor.
— Tojást hányat eszel hetente… hm… havonta?
— Egyet se, nincs tyúkunk.
— Miért nem tartotok?
— Mert elviszi a róka.
— Tejet szoktál inni?
— Nincs tehenünk.
— Miért nincs!!? — kiabált az orvos, mire a beteg behúzta a nyakát, mintha egyedül ő lenne a hibás, hogy a tízezernyi lakosnak összesen nyolc-tíz tehene, ha van. De ezt még nem tudta akkor Beregi. Mint ahogy azt se, hogy az egyik tehén azé a zöldruhás asszonyé, aki bátran leült a padra. Egyébként ő következett. Nyoma se volt benne a padra ülni se merők alázatosságából, ellenkezőleg, mosolyogva szinte bizalmaskodva suttogta:
— Tudja doktor úr, nekem egy olyan betegségem van, hogy szégyellem…
— Ez itt orvosi rendelő, nincs helye semmilyen szégyennek, mondja meg bátran mi a baja!
— Hát, egy kicsit vérezgetek tegnap óta…
Sándort sértette a bizalmaskodó hang, de lehet, hogy még inkább tudat alatt az alázat hiánya, amit máris megszokott. Beregi már természetesnek tartotta, hogy vele az emberek csak kalaplevéve beszéljenek, de ez az asszony annyira magabiztos volt, szinte kacérkodott, hogy elhatározta, ezért megbünteti.
— Nem látja, hogy ma csak pellagrásokkal foglalkozom?! Jöjjön holnap! — és úgy tessékelte be a következő beteget, hogy a zöld asszonyra rá se nézett.
Már délfelé járt, amikor rájött, hogy nem is reggelizett, a betegek pedig egyre többen lettek. Hiába, lassan ment. Minden betegnél 84 kérdést megválaszolni… De hol van Ticho? Ő kitölthetné bár a személyi adatokat, az embereket jól ismeri. De kiderült, hogy Ticho ma be se jött. Beregi dühbe gurult, megparancsolta, azonnal kerítsék elő Tichot, de ha meg is jön, nem bocsát meg neki, a mai napját úgyis levágja.
Cácá Olga teknősbéka viharzással kitámolygott a rendelőből, de hamarosan megjött Ticho, és osztani kezdte az ingyen gyógyszereket. Sándor felkészült lelkileg, hogy letolja a hanyag felcsert, de pont akkor robbant be Emília.
— Doktor úr! Jöjjön gyorsan!… Gyorsan! — topogott, tapsikolt és kacarászott egyszerre a lány.
Sándor szinte rászólt, hogy ne ijesztgesse feleslegesen, de annyi volt a játékos, gyermeki kacérság ebben a lányban, hogy végül is csak mosolyogni tudott. Egyébként forró hangyák futkostak végig a gerincén, valahányszor csak meglátta ezt a lányt, a hársfák alatti összeölelkezés óta. Nem is csoda. Sudár, magas lány volt Emília, szoros kontyba fonta a haját, húsos, széles ajkai és a szokottnál nagyobb, de formás mellei voltak. Az egész nőből sugárzott, szinte csepegett a follikulin.
Emília az újonnan jött vajúdó gyermeklánynál két helyen hallott magzati szívhangokat, ez hozta izgalomba. Lélegzet-visszafojtva várta, hogy a komolyan vizsgáló orvos jóváhagyja-e a diagnózisát? Repesett örömében, hogy életében először ikerszülést vezethet le. Beregi doktor, bár nem volt egészen biztos, azon töprengett, milyen szövődményekre számíthat?
A szülés lassan haladt, Sándor tovább tudományoskodott, szerencsére már csak néhány beteg volt hátra, de kinn már sötétedett.
Kopogtatás után Ticho lépett be, maga előtt tuszkolt egy fiút meg egy lányt.
— Szégyellősek, de ne tessék kidobni őket, fontos ügyben jönnek.
— Házasodni szeretnénk — motyogta a fiú, akinek szinte szabályos kocka alakú feje volt, ráadásul vörös is —, ezért voltam itt tegnap is.
Tényleg, Beregi emlékezett a kockafejre és a vele kapcsolatos problémára is.
— Megmondtam, hogy lehetetlen! — pattogott, de nem is annyira a fiúra, mint inkább Tichora haragudott.— Magával nincsen semmi baj, de a lánynak rossz a véreredménye, pozitív a Wassermannja, tehát szifiliszes, érti, fiam ?
— Ennek jó az eredménye — nyújtott át egy egészen apróra összehajtogatott papírt a kockafejű.
— Nem értem! — csodálkozott Beregi — tegnap két kereszt, ma negatív… honnan hozta ezt az eredményt!? — szigorodott el ismét az orvos.
— Hagyjon békét neki, doktor úr! — legyintett Ticho. — Ez egy másik lány.
— Hooogy!?
— Úgy, hogy egy másik lányt vesz el feleségül. Ha azt nem lehet, hát akkor ezt, akinek jó a véreredménye.
— És csak úgy, egyik napról a másikra kicserélted a menyasszonyodat? — csodálkozott Sándor.
— Hát igen. Muszáj volt… hiába, már felkészültünk a lakodalomra.
Sándorból kirobbant a kacagás, de mielőtt tüdejének legmélyéről is kipréselte volna a levegőt, már tudta, érezte, hogy ami most történik, azon inkább sírni kellene, mert ez nem más, mint az ősi jobbágynyomor késői üzenete.
Kockafej bambán vigyorgott, egészségügyileg makulátlan jövendőbelije zavartan kacarászott, egyik se értett az egészből semmit. Ticho pléhpofával legyintett:
— Fog még ennél furcsábbakat is látni, doktorkám.
Sándort sértette a „doktorkám”, a felcser magabiztos tapasztaltsága, különben is a begyében volt, amiért ma későn jött és sok egyébért is. Itt az alkalom, most megleckéztetheti! A nyomaték kedvéért úgy az asztalra csapott, hogy felborultak a pecsétek. Hirtelen belényilallt a felismerés: neki nincs parafája, nincsen egy olyan pecsétje, amire rá lenne írva, hogy Dr. Beregi Sándor, és ki tudja mikor lesz, ha lesz egyáltalán. Bezzeg Ticho elvezette a körzetet, amikor nem volt orvos, parafa nélkül is. Sándor lenyelte a galuskát, nyugodt, rekedt hangon szólt a felcserhez:
— Máskor idejében jöjjön be dolgozni, ne várjon pecsétes meghívót.
— Doktor úr! Tudja, milyen nap van ma? — Azután egy kicsit kivárt, elindult az ajtó felé és csak úgy félvállról szólt vissza: — vasárnap!
— És milyen szép vasárnap, ezért születnek szép ikergyerekek — csicseregte a belépő Emília —, de most már tessék jönni a szüléshez!
Sándor tökéletesen megfeledkezett arról, hogy vasárnapra hívta be a betegeket, mint ahogyan reggelizni és ebédelni is elfelejtett. Hiába kordult fájdalmasat a gyomra, a szüléshez kellett mennie.
Az anya fegyelmezetten préselt, Emília ügyesen világra segítette a gyermeket, de nagyon kicsike volt a leányka, csak egy és fél kilós. Olga néni már szaladt is, hogy melegvizes üvegeket hozzon. „Cácá Olgának is vasárnapja van, mégis itt van reggel óta.” Közben lázasan tapogatta a szülőnő hasát, nem tudta eldönteni, hogy amit érez az egy másik magzat, vagy csak a méhlepény tarajosodik. Bánta már, hogy az előbb olyan határozottan egyetértett az ikerterhességgel. Emília szorosan mellette állt, izgult vajon beválik-e a diagnózisa? Talán ravaszul szabott köpenyének köszönhetően szinte döftek a mellei. Egyszer Sándor vállához ért, talán nem is véletlenül… Megindult a második szülés.
Emília Sándor nyakába ugrott, az magához szorította és szinte körbetáncolták az ágyat. Az asszony közben szült. Perceken belül kiderült, hogy a második is leányka, mert fartartásban jött, és ennyi már látszott.
— Félre! Ehhez én jobban értek — húzott gumikesztyűt Beregi és most már inkább szomorú volt és töprengő. „Minden pontosan úgy van, mint nem is olyan régen Sandánál volt, szinte megismétlődik. Ikerterhességek, pellagrás leányanyák, csupa leányt szülnek és egyik apróbb, mint a másik. Ezt hívják a szériák törvényének az öreg orvosok. És nekem pont ez hiányzott, most már négy problémás csecsemőért izgulhatok. Mi lesz ebből?” — töprengett a gyermekanya mellett a huszonhárom éves orvos, amíg a húszéves „bábaasszony” jódos cérnával elkötötte a köldökzsinórt.
Cácá Olga közben akkurátusan bepólyálta az újszülötteket, gézcsíkkal szorosan összekötötte a lábaikat, nyilván, hogy ne görbüljenek el. Melléjük rakta a melegvizes palackokat. Sándornak már nem volt energiája ellenkezni a pólyázási hiba miatt. Éhes volt, de nagyon és rettenetesen álmos! Arra gondolt, süthetne néhány tojást egész napi vacsorára, de az is eltart egy ideig. Inkább fal egy kis szalonnát — kenyeret és gyorsan lefekszik.
Szobája felé botorkált a sötétben, a falat tapogatva, a második ajtó balra, a szülőotthontól, amikor gyufa sercent.
— Jó estét, Doktor úr! — köszöntötte egy férfihang. — Azt hittem már lefeküdt. Elhoztam a feleségemet, beteg.
— Beteg? És ilyenkor jön?
— Gondoltuk, hogy jobb, ha nem várunk reggelig, tudja, vérzik.
— Akkor miért nem jöttek hamarabb? — elégedetlenkedett Beregi, mert nyűgös volt és nagyon fáradt. Kihozta a szülőotthonból az egyetlen égő petróleumlámpát, arról gyújtotta meg a cigarettáját, ma már ki tudja hányadikat. Kinn a szekérderékban szalmán feküdt a kivérzett asszony. Rögtön felismerte. Ugyanabban a zöld ruhában volt, mint a délelőtt. És mosolygott.
Képes volt mosolyogni, a viaszsárga — nem is — a hullasápadt ajkaival!
„Ó, én őrült! — dübörgött Beregiben az önvád —, elzavartam egy idejében jelentkező vérző asszonyt, hogy jöjjön holnap. És ő, a buta, otthon várt, míg az utolsó csepp vére is elfolyik. De hiszen ez az asszony meg is halhat!! Rettenetes! Én leszek érte a hibás… börtönbe jutok… és soha nem államvizsgázhatok le. Nem érdemled meg Beregi Sándor, hogy befejezd az orvosit! Igaza volt a rektornak és Winklernek! Nem lehet magára bízni a dolgozó nép egészségét…
Drága, jó Istenem, én egy gyilkos vagyok!… lehetek…”
— De miért nem jöttek hamarabb? — fogta majdnem könyörgőre Beregi.
— Azt mondta, jöjjünk holnap, és mi vártunk, mert mi fegyelmezett emberek vagyunk. Meglátja, ha majd jobban megismer minket és, ha a feleségem meggyógyul, remélem otthon is meglátogat — mondta a férfi, közben kalapját egyfolytában az ujjai között rügymölte.
Sándor nem is tudta mit válaszoljon. Lelkiismeretfurdalás gyötörte és rettenetesen szégyellte magát. Beszaladt a rendelőbe és vészesen kurblizni kezdte a telefont. A posta azonnal, a rajoni kórház csak nagy későre jelentkezett. Álmos szolgálatos orvos, éppen a röntgenes vette fel a kagylót. Unottan faggatta a fiatalembert:
— Kollega, biztos, hogy patológiás nőgyógyászati vérzés? Hátha csak anémiás és ráér holnapig. Tudja, ilyenkor a mentő sofőrt kizavarni? Gondolja meg! Késő van.
Beregi dühösen lecsapta a telefont és számos szentekkel és félresikerült nemi kapcsolatokkal tűzdelt tirádát eresztett el, anyanyelvén. Nyugodtan mondhatta, senki sem értette. De ettől kissé megkönnyebbült. Most már nem csak ő a hibás, bármi történne is. „És hátha valóban nem is olyan súlyos a helyzet, különben ugrott volna a szolgálatos orvos. Neki nagyobb a tapasztalata.” Rá akart gyújtani, de már csak az üres pakk volt a zsebében.
— Ne idegeskedjen doktor úr! Elviszem az asszonyt szekéren a kórházig. Csak tíz kilométer és nekem jó lovaim vannak.
— Én vele megyek — ajánlkozott Emília, amiért Beregi most nagyon hálás volt. Kellemes éjszaka volt, a csillagok, mint megannyi drágakő a sötétbársony égen. Bagoly kuvikolt valamelyik magas hársfán, mintha valakinek a halálát hívná. Sándor babonásan megborzongott és felötlött benne az az emlék, amikor Anikó kérte: „Zavard el… zavard el, félek tőle!” Most ő is félt, féltette az asszonyt.
Már több mint három hónapja, hogy zöld fakofferével a vállán a vásárhelyi állomásra gyalogolt, szembe a felvonulásra igyekvő tömeggel. „Bátran előre elvtársak, irgalmat nem ismerünk”. (Ez igaz, irgalmatlanul elbántak velem.) „Munka hadának a lépte dobog” — indulók hangfoszlányai versengtek agyában a prof. biztatásával: „Menj ki falura, egyél, igyál, dolgozz és két esztendő múlva nem lesz már érdekes ez az egész. Nézz meg engem! Előbb halálra ítéltek, aztán életfogytiglanira, s most itt vagyok.” Zúgó fejjel ment ár ellenében, szembe a tömeggel, el az álmaitól. És mennyi minden történt azóta, mert az orvosi munka is irgalmatlan felelősséggel jár!
„Csak az asszonynak ne legyen semmi baja!”
Visszabotorkált a várótermen. A sarokban mintha mocorgott volna valami. Kezével elfedte a lámpa világát és meglátta a két idős férfit.
— Coane Doctor, az Isten éltesse! Mi még várjunk, vagy jöjjünk holnap?
Sándor úgy érezte, fordul vele egyet a világ. Fordul és gurulni kezd, mind sebesebben visszafelé, a kilencszázhetes felkelés előtti időkbe, törökbérenc bojárok, vajdák, fanarióták világába, ahol a jobbágy olcsóbb a borjúnál, átok a gyermekáldás, mindennapos az éhezés, amikor a friss hullát is kikaparták a földből, hogy a még élőket táplálják. Ezek a szerencsétlenek reggel óta kuporognak a fal mellett, sorukra várva és képesek lennének zokszó nélkül elmenni és holnap elölről kezdeni az egészet.
— Honnan ennyi baromi alázat?! — ordította volna Sándor, de hang nem jött ki a torkán, ekkora lelki nyomor láttán. Úgy érezte, most rögtön meg kell ráznia ezt a két szerencsétlent, hogy térjenek magukhoz, jöjjenek rá végre, hogy emberek! Emberek, akiknek jogaik vannak! Úristen! Hogyan lehetséges ilyesmi a huszadik század második felében?! — Igaza volt Tichonak, furcsa világ ez —, ismerte el váratlanul Sándor. Megmagyarázhatatlan düh kerítette hatalmába. Legszívesebben megverte volna ezt a két, amúgy is istenverte, élettől meggyötört pellagrást. Aztán hirtelen kihunyt benne az indulat. Lemondóan legyintet — Jöjjenek be! Megvizsgálta őket, kitöltötte a kérdőíveket. A válaszon, hogy kukoricakapáláskor született az alacsonyabbik, már csodálkozni sem tudott. Beírt egy kérdőjelet a rubrikába. Majd kiderül, egyszer… A kezükbe nyomott tíz-tíz drazsé B-complex vitamint. Nem sok. De nem volt több.
Boldogan hálálkodva távoztak szegények.
Miközben néhány falás szalonnát evett száraz kenyérrel, fáradt agyából nagyszerű ötlet pattant ki: a B-complex vitamin — amiből soha sincs elég — tulajdonképpen szárított sörélesztő. Írni fog az aradi élesztőgyárnak, küldjenek neki pár kilót „tudományos kutatás céljára.” Ezzel meg fogja oldani a pellagra kezelését, mi több, fel is számolja! Izgalomba hozta az ötlet. Jó volt másra gondolni, mint a vérző asszonyra. Ruhástól az ágyra vetette magát, hogy alaposan átgondolja a dolgot.
Egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy két feszes női mell hajol föléje, és az arcát puha kezek simogatják.
— Megérkeztem! — duruzsolta Emília. — Az asszony jól van.
— Hál’istennek — motyogta Sándor, és azonnal visszaaludt.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Bárányi Ferenc
