8.
Sándor még egyszer körbejárta a termet, megigazított néhány széket, az egymásra rakott rozoga asztalokat. Cácá Olga kiseperte a kultúrotthont, de az attól még nem lett tisztább, nincs is mit seperni a motorinával vasúti talpfához hasonlóra pácolt göcsörtös padlón. A falakon nem volt tenyérnyi üres hely, poros fotomontázsok, színehagyott papírgirlandok, faliújság, vörös sarok és pont annyi jelszó, amennyi csak elfért. Minden a pártot és kormányt dicsőítette, a hatalmas eredményeket, a szorgalmas és tehetséges román nép ragyogó jövőjét hirdette.
A zenekar már megérkezett, cincogott, de a terembe még egy árva lélek be nem lépett.
— Mi lesz?! Hat órára hirdettük, miért nem jönnek az emberek? — szólt rá keményen Tichora, mintha ő lenne a hibás.
— Megjönnek, ne féljen — legyintett és ásított közömbösen, bár lehet, hogy nem is legyintett, sőt nem is ásított, de Tichonak állandóan olyan unott volt az arca, mintha pont ebben a pillanatban készülne elaludni.
— Legyen türelemmel doktor úr, minek sietni? Ráérünk. — (De most már tényleg ásított.)
„Hát igen. Minek sietni, minek igyekezni és mi az, hogy valaki nem ér rá?” A múltkoriban bement a rajonközpontba, Darabani csak tíz kilométer, gondolta, szekérrel lesz a legjobb, hisz élelmet, gyógyszert és tetűirtót is kell hozzon. Szólt Lupăceanunak, hogy másnap reggel hatkor indulás!
— Minek olyan korán? Ráérünk később is — méltatlankodott a királyi testőr, de valamivel hét után már ott állt szekerestől, levett kalappal a kastély előtt.
— Siessünk, mert elkésünk!
— Dehogy késünk coane doktor, ilyenkor még senki sincs a hivatalban — nyugtatta a sok főnököt túlélt kocsis, és igaza volt. Sehol senki. Volt, aki éppen reggelizett, vagy még be se jött, olyan is, aki előbb kisétált a piacra bevásárolni.
Déltájban már pattogott az idegességtől Beregi, mert még semmit se tudott elintézni. Dühösen berontott a főorvos irodájába. Nem is kopogtatott, egyszerűen belökte az ajtót, de minek is kopogtatna, ma már járt itt néhányszor, mindig üres volt a szoba.
Dr. Cămătaru széles mosollyal, tárt karokkal fogadta.
— Kedves Beredzsi kollega, hogy érzi magát, ugye tetszik Hideşti?… Nahát, de mi a baja?… Ugyan, ugyan fiam, de hová sietsz? Ráérünk! Van idő, és jut mindenre… csak legyél nyugodt. Olyan jó hely az a Hideşti, és micsoda levegő és milyen jó a víz!
Hiába, itt keleten az időnek nincs értéke, az embereknek nincs időérzékük — és, ha a munka elmarad, annyi baj legyen.
A kultúrotthon előtt egyre többen ácsorogtak, főleg fiatalok. Beregi szívélyesen invitálta őket a terembe, de mintha nem is hallották volna, senki nem lépett be.
— Hagyja őket, majd bejönnek, minek siettetni? — így Ticho és igaza volt. Egyszerre csak, mintha átszakadt volna a gát, betódultak, de csak a fiúk. A zenekar rázendített a „Sanie cu zurgălăi” (Csengős szánkó) kezdetű slágerre és most már jöttek, jöttek egyre többen.
Az ajtónál Ticho figyelmét semmi el nem kerülhette: két lej a belépti díj, de nem jegyet, hanem nyolc darab vöröskeresztes bélyeget kapott mindenki. Az ötlet Tichoé volt, miután sehogyan se tudták beszedni a körzetre kirótt vöröskeresztes tagsági díjakat. Ami a foghúzásokból bejött, az édeskevés. A dolog úgy kezdődött, hogy Beregi leszidta a személyzetet, amiért képtelenek begyűjteni a pénzt, aztán arányosan kiosztotta, ki mennyit kell beszedjen a tagoktól, vagy leadjon a saját fizetéséből. Fogcsikorgatva ugyan, de önmagának és Tichonak osztotta ki a legnagyobb összeget. Ezért jött Ticho a vöröskeresztes bál ötletével. Megint igaza volt a dörzsölt felcsernek! Sándor eleinte ellenezte, aztán eljátszadozott a hajdani Apollo-bálok emlékével, utánanézett a teremnek, a zenekarnak és most itt van: Ticho előtt elvonul a falu és leadja a két lejt. Az emberek nézegetik a bélyegeket, sokan a székekre ragasztják, de a fotomontázsokra is jut bőven. „Az idősebb asszonyok úgy fogják óvatosan göcsörtös ujjaik között, mint felénk templomba menet a vénasszonybűzlentyűt” — gondolta Sándor, de most már meg volt elégedve.
Tust húzott a zenekar, Beregi felment a színpadra és belekezdett az egészségügyi nevelési előadásba, mert ezt csak így szabad. Csak szocialista nevelő-jellegű bált engedélyezett Tóthfalvi aktivista elvtárs.
— „Aztán, tovarăşul doktor, legyen vigilent, mert a duşmanul de clasă nem alszik” — mondta a rutin szöveget.(Éberségre buzdított, mert az osztályellenség álmatlanságban szenved.)
Sándor gondolt egyet, a színpadról leemelte az asztalt, a terem közepébe vitte és ráhelyezte a mikroszkópot. Elcsendesült a nép. Elsőnek a vöröshagyma vékony hártyáját mutatta meg. Eleinte csak a gyerekek bátorkodtak a mikroszkóphoz, szorongva pillantottak belé. Aztán élénken magyarázták, mit láttak. Beregi utcaport, légyszárnyat, virágpollent, hajszálat mutatott a közönségnek. Tóthfalvi elvtárs is megnézett mindent, a hajszálnál hümmögött — ki hitte volna, hogy ez ilyen vastag? Egy nagyon öreg asszony keresztet vetett mielőtt a mikroszkóp fölé hajolt.
És a népek egyre jöttek, mert elterjedt a hír, hogy a doktorul nyik furcsa dolgokat mutat a kultúrotthonban. Ticho jelentette, hogy fogytán a bélyeg.
— „Szőrös lába van a légynek, / Ha nem hiszed, gyere nézzd meg” — dúdolta Sándor és nagyon jól érezte magát. Nagyszerű ötlete támadt: megkérte az egyik tanítónőt, hogy szerezzen neki egy tetűt.
— Igen, igen egy élő tetűt, meg akarom mutatni az embereknek, hogy milyen csúnya.
A tanítónő félrevonult a legmocskosabb gyerekkel a színpad függönye mögé, aztán szerre vette a többi kis koszost is, de hiába. Kétségbeesetten suttogta az orvosnak, hogy most éppen egyetlen tetűt se talál. Furcsa dolog, pedig ez a tetű hazája.
— Emberek, szerettem volna egy tetűt is megmutatni, de most hirtelenjében nem találunk. Ha valakinek van egy a zsebében — szellemeskedett az orvos —, hozza ide, lássák mikroszkóp alatt.
— Csak a halottnak nincs tetűje — hallatszott több helyről is, ami máskor felbőszítette volna az ifjú orvost, de most megértően mosolygott, mit tehetett, ő volt a házigazda. Azért még hozzáfűzte:
— Jobb, ha az élőnek sincs.
— Hagyja el doktorul nyik, láttunk mi már eleget, kezdődjék a bál!
Mire a székeket a fal mellé húzták, a közönség nagy része eltűnt. Beregi megijedt, de Ticho ismét megnyugtatta: semmi vész, visszajönnek azok.
A zenekar ismét elkezdte a „Sanie cu zurgălăi”-t, pedig a teremben csak egy pár öregasszony üldögélt és egy csoport gyermek ugrált a színpad előtt. Beregi nem értette és csodálkozott, a zenekar lelkesen húzta. Ekkor megjelent egy legény a bejáratnál és hangosan bekiabálta: „Fogadás!” A zenekar azonnal abbahagyta a táncdalt, és rázendített a „Bátran előre elvtársak” vérpezsdítő ritmusára, amire fejedelmi tartásban bevonult egy parasztlány. Az a szőke pellagrás, aki karácsony óta nem evett húst. A legény derékon kapta, és a zenekar folytatta a „Sanie cu zurgălăi-t”, de alig egy percig, mert másik legény kiáltotta be, hogy „Fogadás!”” A zenekar azonnal áthangolt az indulóra, jött a lány, utána rögtön a „Zörgős szánkó”.
Beregi csak állt és bámult. Percenként jöttek a párok, minden alkalommal váltott a muzsika, hogy a bátor elvtársak és elvtársnők bemasírozhassanak. Az ajtónál sorban álltak a párok, mint a „Hátulsó pár, előre fuss!” játékban, türelemmel várva, hogy sorra jussanak, mert a fogadás rituáléja egyformán minden lánynak kijárt. Honnan ez a nagyúri szokás, ez a fejedelmi gesztus, a nő lovagias tisztelete és az ember önbecsülésének ragyogó hagyománya?
Váratlanul Emília esett Sándor karjaiba. A táncolók lökhették meg, amikor vele szemben megállt, hogy mondjon valamit. Jól fejlett mellei ingerlően simultak a fiúhoz, szorosan magához ölelte, de csak pár másodpercig, amíg újabb hajadon bevonulását jelezte a zenekar.
Emília jelenttette, hogy csak harminc tombolajegyet tudott eladni, az emberek nem veszik, mert nem is tudják mi az, errefelé nem szokás.
Beregi Emíliával és Cosmolici bácsival számos apróságot gyűjtött össze tombolára, olyan nyeremények voltak, mint egy skatulya gyufa, üres boríték, három biztosítótű összekapcsolva, egy cucli, fácánkakas tolla stb. és persze a főnyeremény, egy hatalmas puliszkatorta, csokoládémázzal bevonva, húsvéti tojáscukorkákkal ízléstelenül díszítve. Úgy szervezték, hogy minden harmadik egylejes jegy nyerjen valamit, mégse vették. Közben táncolt az ifjúság, egyre hosszabb ideig játszották a „Sanie cu zurgălăi-t”, és mind ritkábban az osztáyharcos udvari bevonulót.
Sándor úgy érezte, elérkezett az ideje, hogy előhozakodjon a meglepetéssel. Bejelentette, hogy szépségversenyt rendez, és meg fogják választani a bál királynőjét. Az lesz a győztes, akire a legtöbben szavaznak. A bejáratnál, Tichonál mindenki annyi szavazócédulát vásárolhat, amennyit csak akar, egy cédula ára egy lej. Tus!
Csodálkozó arcok, itt-ott enyhe mosoly és mehetett tovább a „Sanie cu zurgălăi”. Tíz óra körül megjelent a milicista, középkorú, már pocakosodó fekete arcú férfi, azt mondják róla durva, de nemcsak az emberekkel, a feleségét is veri.
— Nos, mi újság, doktorkám? Mulatunk, mulatunk? Aztán a tűzvédelemért ki felel?! Vigyázzon, nehogy valaki gondatlanságból tűzvészt okozzon!
Beregi ijedten döbbent rá, mennyire igaza van a rendőrnek és mekkora felelősség hárul most őrá. Két nagyfényerejű Petromax lámpa világította meg a termet, villany nincs a faluban. Tűz sehol se ég, esetleg a cigaretták — gondolta.
— Magának nincs rendben a személyazonossági igazolványa — nézett rá a pocakos hatalom helyi képviselője — már rég át kellett volna jelentse a lakhelyét Hideşti-re. Tudja doktor, nekem is vannak főnökeim.
A zenekar már több mint egy órája játszik, húzza ugyanazt a nótát: „Sanie cu zugălăi,” úgy látszik, ez tetszik a közönségnek, mert nagyon jól érzik magukat, de még valószínűbb, hogy jól csak ezt tudják.
— Noroc (Szerencsét) Florinel! — vágta hátba a milicet Atitienu, a nagy szövetkezeti bolt vezetője. — Hagyj békét a fiatalembernek! Csak nem lesz bolond a városi személyazonosságiját átcserélni egy ilyen sárfészekre. Különben is, ő a mi doktorunk, ha nem vigyázunk rá, elszökik innen! — mosolygott tanító bácsisan, aztán karonfogta Florinelt és Beregit, és a táncolókra ügyet sem vetve kituszkolta őket a teremből. — Menjünk hozzám egy pofa italra — vonszolta őket tovább. Nem lehetett mást tenni, mint amit Atitienu akart.
Atitienu magas, kopaszodó, vörös képű jó negyvenes lehetett, arcát mélyen lenyúló pofaszakáll fogta kalózos keretbe. Alig volt két-három centiméterrel magasabb, mint Sándor, mégis úgy érezte, eltörpül mellette.
Petróleumos olajos hordók között egy vakolatlan raktárépületbe vezette őket, melynek egyik fala a kultúrotthon oldalának támaszkodott. Az élelmiszerbolt raktárában zsákok, dobozok, babkonzervek és mindenféle ital ládaszámra. Az egyik ládán Emília ült és cigarettázott.
— Oh Titi, hogy tudtad elhozni a doktort… a doktor urat? — ugrott talpra a lány.
— Mi van a tombolajegyekkel? Azokat el kell adni! Hány van még?
— Vagy száz, de már megyek is — indult Emília.
Atitienu egy üveg albán konyakkal jött elő. Félkezével megragadta Emíliát.
— Hé, te lány! Nem, mész sehová. Itt van száz lej, és kész.
Atitienu, vagy Titi ahogy Emília szólította, hatalmas tenyerével a konyakos üveg fenekére csapott néhányszor, és tényleg a dugó lassan kibújt belőle. Az üveg többször körbejárt, Sándor csak óvatosan kortyolgatott, a bál még nem ért véget. Különben is rettegett attól a gondolattól, hogy netán egy beteg megérzi rajta az alkohol szagát. Ezért napközben még csak meg se kóstolta az italt és a büfébe soha be nem lépett, ellenőrizni is Cosmolici bácsit küldte. Egyszer nagyon melege volt és látta, hogy a büfében sört mérnek, ami nagy ritkaság. Bement. Hárman is körülvették, rummal, pálinkával kínálták, a büfés pedig nem akarta elfogadni a korsó sörért a pénzt.
— Hát szervusztok! — emelte fel Titi az üveget, de úgy tűnt neki, hogy kevés, ami még benne van, ezért gyorsan egy másikból is kiverte a dugót.
Beregi gyorsan fölállt, Emília is követte főnökét.
— Mi van doki?! Nem akar velem pertut inni?… Pedig velem érdemes, ezt jól jegyezze meg…, de ha nem akar!!
— Szervusz, Titi! — vette el az üveget Sándor.
— Szervusz, Şoni! — igyekezett magyar tudását fitogtatni a már félig részeg üzletfelelős.
Emília gyorsan szétosztotta a Titi által kifizetett tombolajegyeket az iskolások között, kezdődhetett a sorsolás. Sándor minden nyertesnek gratulált, szellemeskedett, megnevetette a népet. Legjobban azon mulattak, hogy egy arasznyi darab tüzelőfát, pont az erdész nyert meg. Hál’istennek a puliszkatorta egy gyermeknek jutott, fel is falták rögtön közösen.
Szépségverseny nem lett, nem vették a jegyeket.
Még javában állt a bál, amikor Beregi doktort sürgősen beteghez hívták, a nagy szövetkezeti bolt könyvelőjéhez. Alexandru Avădanei gyenge, madárcsontú szőke fiatalember volt, még nőtlen. Anyjával lakott egy zsindelyfedelű házban. Alexandru nagyon szenvedett. Arcán hideg verejték, hasa deszkakemény, pulzusa szapora. „Semmi kétség, átfúródott gyomorfekélyről van szó, azonnal operálni kell!” Személyesen telefonált a postáról mentőért, a darabani kórháznak most éppen van sebésze, tehát oda küldheti. Az ügyeletes orvos alaposan kikérdezte Beregit, és nagyon szerette volna lebeszélni a hívásról, még valami olyasmit is mondott, hogyha a hívás feleslegesnek bizonyul, akkor vele fizettetik meg a benzin és a kiszállási költségeket. Sándor a legnyugodtabb hangján közölte a kollegával:
— Tisztelt kollega ön két dolgot tehet, vagy kiküldi a mentőt, ezért én felelek, vagy nem küldi, ebben az esetben ön felel, amit természetesen a tartományi főorvos tudomására fogok hozni.
Végülis megérkezett a mentő, Beregi doktor is beszállt a beteg mellé.
A sebészorvos, akit valamilyen fegyelmi vétség miatt helyeztek ide Románia Szibériájába, olyan forró öleléssel és lapocka-veregetésekkel fogadta Sándort, mintha legalábbis húsz éve nem látott barátja tért volna vissza a tengeren túlról. Alexandrut még ki se vették a mentőből, a sebész már a hasát tapogatta, de csak egy másodpercig és gratulált a pontos diagnózishoz.
— Operálunk! — dörzsölte össze a tenyereit és látszott, hogy nagyon boldog.
Sándor enyhe megrökönyödéssel nézte a nagydarab kopasz embert, aki leginkább Sergiu Malagambához, a háború utáni évek nagy dzsesszdobosához hasonlított. Megnyúlt sárga fogain az íny egyre fennebb húzódott, szokatlanul hosszú ujjai dobverőre emlékeztettek. Látványos, széles udvariassággal tessékelte ifjú kollegáját a szobájába.
— Pálinka, rum, konyak? — nézett kérdőn rá.
— Oh, köszönöm semmit, én már… azaz egy csepp konyakot —, ha már úgyis bűzlök, gondolta Sándor.
— Én műtét előtt mindig felhajtok egy kicsit. Operálunk kollega, de jó hogy jött, operálunk! — dörzsölte ismét boldogan kezeit a sebész.
A nyombélen tényleg ott volt egy borsószemnyi lyuk, az átfúródott fekély helye. Pár öltéssel bevarrta, a műtét egyszerű volt, szövődménymentes. Közben a sebész egyfolytában beszélt, magyarázott, fontoskodott, dicsekedett. Kezét úgy nyújtotta ki a tűfogóért, mintha kézcsókra kínálná, vagy alamizsnát kérne, közben Beregit figyelte, mennyire tudja meghatni elegáns mozdulataival? Hát semennyire. „Az öreg egy nagy ripacs, kell neki a csodáló, a dicséret, a taps, de legalább kedves, és nem is operál rosszul.”
Beregi a hajnali busszal ment vissza Hideşti-re. A falu meg volt bolydulva, az éjjel leégett az élelmiszerbolt raktára — ahol az este ittak —, rengeteg olaj és ital. A kultúrotthon is tüzet fogott, de sikerült eloltani. Sándor megrémült és azonnal belépett a milícia őrsre. Attól tartott őt vonják felelősségre a tűzeset miatt, hisz a vöröskeresztes bál vendégei közül éppenséggel gondatlan lehetett valaki.
Florian az asztalnál ült és jelentést írt, nem látszott meg rajta az esti ivászat
— Jó, hogy jön doktor, éppen fel akartam keresni.
— Hallom meggyulladt a raktár, ahol mi az este…
— Meggyulladt?! Porrá égett. És maga nem volt ott az este. Maga se, én se, egyáltalán senki se járt arra! Megértette doki? De igazán jól megértette?!
Beregi csak most vette észre, hogy a milicistának zöldek a szemei, ami sehogy sem illett sötét arcbőréhez.
Sándor okulva a múltból, nem kelt fel hajnalban, hogy idejében Darabani-ba érjen, minek, reggel úgysincs senki a hivatalában. A beszerzések mellett legfontosabb az volt, hogy behajtsa Cămătarun azt, amit a gyermekfektetőnek ígért, és ki kellett vennie a személyzet havi fizetését.
Minden hónap elsején munkaülés volt a rajon összes körzeti és kórházi orvosainak a részvételével. Szívesen járt a havi gyűlésekre, ott alkalma volt megbeszélni az eseteket a kórházi orvosokkal, panaszkodni és elcsevegni a kollegákkal és végre más embereket is látni, mint Hideşti-en a Frank-kastélyban. Ilyenkor magának is bevásárolt, annál inkább, mert fizetést is kapott. Igaz, hogy csak felcseri fizetést, mert Bereginek nem volt meg az orvosi diplomája. Elvégzett ugyan hat évet rendesen, de államvizsga előtt kicsapták az egyetemről, szovjetellenes, kommunista- és pártellenes tevékenységéért. Pedig nem is akart egyebet, csak szabad választásokat, parlamentáris többpártrendszert és a szovjet csapatok kivonulását Romániából. Ő ebben hitt és ezt nyíltan meg is mondta az egyetemi ifjúság nagygyűlésén, 1956 tavaszán. Mindent összevetve Beregi Sándornak óriási szerencséje volt, mert csak kizárták és nem zárták be, mint annyi más fiatalt azokban az években. És most itt van a világ végén, meghúzódva, állandó rettegésben, hogy mindez kitudódik, ezért fél a pártaktivistáktól, a szekusoktól, a rendőröktől és fél mindenkitől.
Amikor májusban idejött, rajta kívül csak egy Vásárhelyt végzett orvos volt a rajonban, Kovács, a szőke, ő tavaly végzett, alig úszta meg a kicsapást, mert azelőtt kántor volt egy máramarosszigeti templomban. Az egyetemen alig ismerték egymást, itt boldogan ölelkeztek össze minden hónap első napján, ha már a sors rostája ilyen szépen egymás mellé rázta őket.
Később még négy évfolyamtársát taszította melléjük az apró termetű, de nagyakaratú piti ember, a rektor, mert ő vállalata a minisztériumban, hogy ellátja orvossal Szucsáva megye legnehezebb körzeteit. Ott állt egy csoportban a négy újonc: Gyüge Gabi, Birtalan Ákos, Hegedűs Jocó és Gerzsi Tomi. Kitörő örömmel ölelkeztek, kacagtak, beszéltek egyszerre mind a haton. Sándor csak most jött rá, mennyire szereti ezeket és pont ezeket a fiúkat. Ő volt az, aki állandóan kérdezett, pedig azok voltak az újoncok, rájuk fért volna egy kis útbaigazítás például most.
— Mikor kezdődik ez a gyűlés, már kilenc óra is elmúlt!
— Akkor már hamarosan — nyugtatta meg őket Sándor —, nyugi-nyugi, a Kárpátoktól keletre a nyolc óra nem azt jelenti, hogy nyolc. Nekik ez az első gyűlésük, Bereginek már az ötödik.
Végre megérkezett a hivatalos elvtárs a párttól vagy néptanácstól — ki tudja —, aki azért volt ott, hogy biztosítsa a politikai színvonalat. Cămătaru az asztalhoz tessékelte. A négy vásárhelyi újonc egyszerre felállt, így szokás ez, amikor a tanár belép a terembe és ők még nem érezték, hogy már nem diákok, hanem kész orvosok.
Jelentések, munkatervek, minisztériumi körlevelek és fenyegetések, fenyegetések. A fiúk megszállottan jegyzeteltek, mint az egyetemi előadásokon. Beregi egyetlen dolgot írt föl, nevezetesen azt, hogy ezentúl a veszett kutyák nyilvántartása nem tartozik a humán egészségügyi körzethez, hanem az állatorvoshoz.
Hideşti-ről többször is szó esett, nem szidták, de nem is dicsérték túlságosan, Beregit mégis elöntötte a méreg, amikor Cămătaru főorvos azt olvasta, hogy: „Pártunk és kormányunk hathatós segítségével új egészségügyi egységgel gazdagodott rajonunk, most adtuk át Hideşti-en az új gyermekfektetőt.” Hát igen! Meg minden. Csak azt nem tudta eldönteni Beregi Sándor, a kicsapott orvos, hogy ő most már mi? A párt, a kormány, esetleg mind a kettő?
Érdekesebbek voltak a hozzászólások, azok mindig közelebb állnak a valósághoz. Elsőnek az ide száműzött sebész szólalt fel, választékos, háború előtti, jobb társaságokban szokásos stílusban beszélt, egy világért ki nem ejtette volna a száján az elvtárs szót, neki mindenki „őurasága” volt.
— Kérem, megragadom az alkalmat, hogy az állam képviselője és a mélyen tisztelt orvosi társaság előtt dicséretben részesítsek egy ifjú Vásárhelyt végzett doktort (Sándor szíve megdobbant, bár fogalma se volt miért?), aki egy eset kapcsán ragyogó sebészi diagnózist állított fel. (Gondolom az átfúródott gyomorfekély…). Beküldött egy fiatalasszonyt méhen kívüli terhesség kórisméjével, és a diagnózist alá is húzta! Uraim, én régi sebész vagyok! — mutatott magára hosszú dobverő ujjaival, és vicsorította ki megnyúlt sárga fogait, aztán kivárt néhány másodpercet, hogy legyen mindenkinek ideje megcsodálni őhatalmasságát, és ha már nem jött be a nyíltszíni taps, folytatta: — Mondom, régi sebész vagyok, de még soha le nem mertem írni ilyen határozottan ezt a diagnózist, mindig hozzátettem, hogy extrauterin-gyanús, vagy heveny kismedencei nőgyógyászati folyamat, alhasi tünet-együttes stb. Gratulálok, szívből gratulálok! — integetett az újoncok felé és elegánsan helyet foglalt. Mindenki a négy új orvost nézte, de senki se tudta, kit kellene lásson? Végre kapcsolt a sebész és rámutatott a nap hősére, akinek a nevét nem tudta kimondani.
— Őurasága volt az, kérem, mutatkozzon be és remélem még sok hasonlóan szép esetet fog küldeni nekem, élvezettel fogok megoperálni mindenkit.
— Gyüge Gábornak hívnak, Bivolon vagyok körorvos.
— Doktor Gyüge Gábor — helyesbített Beregi.
Cămătaru súgott valamit a hivatalos elvtársnak, aki töltőtollát csavargatva mindentudóan bólogatott
Ezután a belgyógyász kapott szót, fiatal, értelmes kolozsvári fiú volt.
— El kell mondanom, hogy tarthatatlan a helyzet a rajoni kórház fertőző osztályán. Egy pici épület két kórteremmel, egyikben a férfiak, másikban a nők fekszenek. Az rendben van, hogy az esetek túlnyomó többsége fertőzéses sárgaság, de előfordul, most jelenleg is, hogy diftériás gyereket is a sárgaságosok közé fektetnek. Ezenkívül semmilyen fertőtlenítési lehetőségünk nincs, a fertőzött hulladék a szemétdombra vagy a latrinába kerül. Itt tenni kell valamit!
Mindenki egyetértően bólogatott, de a „prezídium” nem válaszolt, ami úgy látszik, felbőszítette a szakmailag felkészült belgyógyászt. Durván rászólt a fertőző osztályt vezető orvosra, akinek ő volt a főnöke:
— Kérem a doktor elvtársat, mondja el nekünk, hogyan terjed a sárgaság?
Felállt az a katonaorvos, aki a fertőző mellett a Tüdőgondozó főnöke is volt és fél normával a határőrségnek is dolgozott. Ebből a két és fél állásból kellett volna egyet Bereginek átengedjen, ahogy a megyei főorvos elrendelte, de itt egyszerűen nem vették tudomásul. Darabani olyan messze van Szucsávától, hogy hiába mond bármit a központ, ide nem jut el a szava. Csodálkozva mosolygott, a két és félnormás orvos, vállait többször is felrángatta, míg elmondta rövid, de velős válaszát.
— Hogy mi terjeszti a sárgaságot? A legyek… Egyszerű, a legyek… Hát nem?
Döbbent csend ült a teremre, többen lesütötték a szemüket, csak a hivatalos elvtárs bólogatott egyetértően, de ezt neki meg lehetett bocsátani. Az újonnan jött vásárhelyiek izgatottan suttogtak, mint gyermekek az iskola padjaiban, amikor valamit jobban tudnak, mint az, aki éppen a táblánál van. Gerzsi Tomi nyújtotta a kezét, mintha felelni akarna, de Sándor még idejében intett neki, hogy hallgasson.
A gyűlés végén Cămătaru főorvos beszélt, végre eszébe jutott, hogy üdvözölje a négy új orvost, akik máris bebizonyították hozzáértésüket, és vegyenek példát „Beredzsi elvtársról”, akinél csak köpennyel szabad belépni a szülőotthonba, bizony neki is felkötötte a maszkot, és dolgozzanak a szocializmus építéséért, és irtsák a tetűt, és ügyeljenek a csecsemőhalálozásra, és a Párt segítségükre lesz és így tovább, stb.
Beregi igyekezett a gyerekgyógyásszal beszélni, hogy tanácsot kérjen, de méginkább, hogy eldicsekedjen a koraszülötteivel. Az türelmesen végighallgatta, majd cigarettával a fogai között csak ennyit mondott:
— Kedves kollega, ha azoknak a kölyköknek vannak napjaik, akkor életben maradnak, ha nincsenek… Azért csak vigyázzon rájuk!
Beültek egy sörre a darabani vendéglőbe, boldogan, hogy ilyen szépen összejöttek. A zsidó pincér látta, hogy idegenek, azonnal jött, Sándort már „Coane doktor”-nak szólította, mititeit és húsgombóclevest ajánlott az „uraknak” és gyorsan megfordította a hihetetlenül piszkos abroszt, teljesen fölöslegesen. Annak ellenére, hogy éhesek voltak, senkinek se akaródzott enni. Ilyen elképzelhetetlenül sok legyet még életükben nem láttak, hármasával, négyesével hullottak a sörbe, berepültek a szájukba, szemükbe.
— Ki volt az, az analfabéta, aki azt reméli, hogy csak a legyek terjesztik a sárgaságot? — kérdezte Gerzsi Tomi.
Sándor, mint „tapasztalt” moldovai körorvos, számos jó tanácsot adott, főleg, ami a beosztott személyzettel való viselkedést illeti. Ilyenkor alig várják, hogy megfogják, és utána valamivel kézben tartsák az új orvost.
— Amikor idekerültem, azt hittem a betegségek felismerése, a diagnózis lesz a fő problémám, aztán kiderült, ez csak engem érdekel, a főnökség soha meg nem kérdezte, milyen kezelést alkalmaztam, kit gyógyítottam meg, ki miért halt meg, csak ne legyen csecsemő! Ha egy csecsemő meghal, megkeserítik az életedet, és bármit is állít a körorvos, így is, úgy is ő a hibás. Ezért mindig és mindent be kell írni a csecsemő lapjára, ha kell, naponta kétszer is. Tudjátok, hogy mondják itt? „A halottat a föld, az élőt a papírok takarják be.”
Sándor, még ha nem is fogalmazódott meg benne pontosan, de szerette volna megóvni az évfolyamtársait azoktól a hibáktól, amikbe ő már belesett.
— Aztán ügyeljetek srácok, ne nyúljatok a csinos nővérek bugyijába, mert még felcsináljátok, aztán jöhetünk a lagzira! — Készakarva volt ilyen triviális, mégis belevörösödött a saját farizeusi szövegébe, Emília képe jelent meg előtte.
Darabaniban, a rajonközpontban Beregi beugrott egy trafikba cigarettát venni. Lenyomta a dohányáruda kilincsét, de megtorpant az ajtóban, mert egy konyhába nyitott be. Hurkás karú kötényes asszony éppen libát fosztott az asztalon. Beregi bocsánatkéréssel hátrált kifelé, de az asszony nagyon udvariasan rákérdezett, hogy mit parancsol?
— Cigarettát szerettem volna venni, de úgy látszik eltévesztettem.
— Dehogyis tévesztette el, ez a trafik! — törölgette tollpihés kezeit az asszony és kihúzta a konyhaasztal fiókját és tényleg, abban volt a trafik.
Beregi doktor kivette a belső zsebéből a nagy pakk pénzt, az egészségügyi körzet egész személyzetének a fizetését, hogy kifizesse a cigarettát.
— Tisztelt uram! — jött elő a konyha, szoba vagy trafik mélyéről egy vörös arcú keménykötésű pajeszes zsidó, feltételezhetően a libás trafikosnő férje. Lehajolt és megtapogatta Beregi lábait.
— Hová valósi urasságod? Bukarestből tetszett jönni? Leibovici-nak hívnak — mutatkozott be. Nagy kidolgozott munkáskezei, gyászkeretes körmei voltak.
— Orvos. Nagyszerű! Van nekem az ön számára egy príma árum. Kérem, próbálja fel, valódi bőrcsizma, vadászathoz, lovagláshoz elengedhetetlen. Egy ilyen úrnak, mint ön télen csizmában kell járnia. Ojvé! Nem ismeri még kegyed az itteni teleket. De próbálja fel, legalább gyönyörködhessünk, milyen szépen áll a csinos lábán. De ilyet! Nézd meg asszony!
Mit tehet ilyenkor egy ifjú körorvos, akinek ruhátlanságához, még csinos lábakat is adott az úristen? Egyszerű, megvette a csizmát 300 lejért. Bement cigarettáért, kiderült, hogy az konyha, és a trafikban vásárolt egy pár csizmát, ilyen se volt még soha.
Lupăceanut kereste a kocsival a piacon, gondolta ott lesz. Nem volt ott. Viszont rászólt egy fiatal pajeszos hentes. Ott állt egy asztal mellett, amelyen még gőzölgött a frissen vágott disznó, csak úgy a szabad ég alatt árulta a húst, mint mások a fosókaszilvát. Szimpatikus volt a fiatalember, talán azért, mert vasalt fehér kötény feszült rajta. Magas volt, rózsaszínű az arca és nagyon hasonlított Valihoz, a mentő sofőrjéhez. Talán az öccse, gondolta Sándor és felemelte a húsra terített lepedőt.
— Egy kilót, kettőt, hármat? Mennyit tetszik parancsolni? — fente hangosan kését az acélon. Sokan állták körül és bámulták, de senki nem vásárolt, biztosan nem volt pénzük a népeknek.
— Egy kiló lehet? — kérdezte nyájasan az ifjú hentes.
— Oh, nem! Az túl sok — szabadkozott Beregi —, csak két szeletet kérek, karajt.
— Tessék parancsolni — dobta a mérlegre —, pontosan egy kiló. Legyen szerencsénk máskor is, uram.
Beregi a visszajáró pénzt számlálva megszólalt. Valami baj van. Túl sokat adott vissza — nyitotta ki a tenyerét. Mindenki odabámult.
— Én!? — változott pontyszeművé a kövér fiú —, még hogy én túl sokat adtam vissza!? Brühhahhaha — rezgett hatalmas mellkasa, és vele vihogott az egész éhenkórász társaság. Sándor rájött, hogy igaza van a fiúnak, de most már nem tűnt olyan szimpatikusnak.
Bedugta a húst a csizma egyik szárába, a másikban cigaretta volt és dühösen kereste tovább a szekerét. „Na tessék! Nem akartam én se csizmát, se húst, mégis megvettem mind a kettőt.”
Csak lépésben haladhattak, mert ott volt a szekéren egy láda táblaüveg a spanyolfalakhoz és hat darab leltárnál kiszuperált csecsemőágy, gyermekvizsgáló asztal és egyebek. Öklömnyi sarkos kövek borították az országutat, amik kipattantak a ráf alól, Odaia sem szerette ezt az utat, Lupăceanu sem, ahol csak lehetett lehajtott a főút mellé, mert a parasztaszfalton kevésbé rázott. Nemsokára utolérte őket egy kerékpáros, Atitienu volt, a boltvezető.
— Bon’zsur doktorkám, hol jártál? Kerestelek ma a rendelőben, majd estére feljövök, beszélni szeretnék veled. Szervusz!
„Hát persze, a vöröskeresztes bálon pertut ittunk, ott a raktárban, ami leégett… Biztosan arról akar beszélni, és ugyanazt fogja kérni… Mit kérni? Parancsolni!! Hogy ne járjon a szájam.” Furcsa, hogy azt mondta „Szervusz”, ezt a szót nem használják, ezen a vidéken a fiatalok, sőt gyerekek is jó napot, jó estét köszönnek egymásnak, esetleg „Bon jour”-t, amiről azt hiszik a moldovai parasztok, hogy ősrégi román üdvözlés. A „Jó szerencsét elvtárs!”— csak a hivatalos helyeken, pártnál, ifjúsági szervezetekben dívik.
„Milyen hamar elkarikázott Titi, fél óra alatt megteszi az utat Darabani-tól Hideşti-ig és nem is ráz.” Itt helyben elhatározta, hogy jövőre vesz egy kerékpárt, most még jobban sajnálta, hogy annyi pénzt kiadott a csizmára.
Otthon nem történt semmi érdemleges, egy-két sima szülés, Olbán meghalt egy öregasszony. Ami a legfontosabb, az ikrek jól vannak, bár Sanda panaszkodik, hogy a kisebbik csak száz grammot szopott. Ahogy telik az idő, kezdi megszeretni a saját gyermekeit. Lesi, mit mutat a mérleg, szoptak-e eleget, éjjel ő tölti újra a melegvizes palackokat, visít, ha valaki maszk nélkül közelít hozzájuk.
Ja igen, egy ötéves gyermeket összecsíptek a vöröshangyák, magas lázzal, hidegrázással hozták be. Emília azt hitte tüdőgyulladás, pedig ilyenkor csak allergiaellenes gyógyszert kell adni és kész. Szerencsére ott tartotta a fektetőben. Emília egész nap benn volt a rendelőben, mi több Ticho is. Végeredményben jók ezek a gyerekek, állapította meg Beregi, de őszintén belátta, hogy elsősorban Emíliára, nem Tichora gondolt.
Bement a szobájába, felpróbálta az új csizmát, és amikor kijött a folyosóra szinte összeütközött Atitienuval.
— Ejha, fiatalúr! Mi ez, divatbemutató? Látom új csizmát vettél, erre inni kell. Mennyit fizettél érte? Háromszázat!? Buta vagy, jöttél volna hozzám, kétszázért jobb csizmát szerzek neked. Hát akkor igyunk! — vett elő egy üveg sárgaszínű Săcăricát. (Szökörikö — rozspálinkácska.)
Sándornak nem sok kedve volt hozzá, de mit tehetett? Ez az ember eljött hozzá, benyomult a szobájába, italt is hozott, nem teheti ki. És ami igaz az igaz, végül is jólesett a sárga eredeti rozspálinka. Főleg Atitienu beszélt, sokat ivott, de nem rúgott be, hál’istennek nem erőszakoskodott, nem kötelezte Sándort, hogy végig vele igyon.
— Nyomorúságos vidék ez dokikám, össze se lehet hasonlítani Erdéllyel. Erdély az Európa, ez itt a világ vége, főleg Moldovának ez az északi csücske. Ezt a vidéket mindig mindenki fosztogatta és soha senki sem épített. Ti már rég gőzmozdonyon jártatok, a mi nyakunkon még itt ült a török. Ne csodáld, hogy olyan ez a szegény nép, mint a barom, piszkos, tetves, alázatos és lusta. Nem ért semmihez, nincs semmije, de nem is akar semmit csinálni. Ezeknek Frank kell, a bojár, akinek a szolgái ostorral ügyeltek rájuk, hogy dolgozzanak, és ne lopjanak. Ma is ilyenek… ilyenek vagyunk. Hidd el, sajnálom, hogy moldovai vagyok, de mit tehetek? Igyunk pajtás!
Valamivel később mintha elfelejtette volna, miket mondott, pont az ellenkezőjét regélte.
— Hej, ha te tudnád, mennyire szeretem ezt a vidéket, a kiszáradt dombokat, a Prut menti erdőket, télen a nagy havat és férfias szeleket. Ne felejtsd el, ez a vidék adta a leghíresebb embereket Romániának, írókat, költőket, zeneszerzőket. Tudod-e, hogy a tejesasszonyod egyenes leszármazottja George Enescunak? A nagy zeneszerző falujából került ide feleségnek. Szeretem ezeket az embereket, éppen azért, mert olyan primitívek, buták, de a sárga földig alázatosak. Megcsalhatod, kiszipolyozhatod őket, elveheted a feleségüket, a mindenüket, nem fognak fellázadni, ha csak annyit is meghagysz nekik, hogy éhen ne pusztuljanak. Dokikám, ez a nép aranybánya, csak tudni kell kihasználni őket — kacsintott cinkosan, de most már látszott, hogy kezd berúgni. — Oh, ha nekem annyi erőm lenne, hogy én vezessem őket, mire lennék én képes!
Sándor már szédült az éhségtől. Elővett egy fél barnakenyeret, azt tördelte, Titi nem nyúlt hozzá. Ivott és tovább dicsekedett, főleg az összeköttetéseivel. A rajonból mindenkit ismert, mindenkinek tett valami szolgálatot
— Ugyan, Totfel elvtárs, az nekem csak ennyi (pattintott a két ujjával). Nekem a rajoni elsőtitkár a barátom, vele járok vadászni, te nem szeretsz vadászni doki? Legközelebb elviszlek. És jó barátom a te főnököd, a Cămătaru, csak mondd, ha valami baja van veled, én mindent el tudok intézni. No meg Vali, a sofőr. Neki is sok szolgálatot tettem. Mekkora hóhányó…
Ekkor lépett be Emília, így Sándor soha meg nem tudta ki a nagy hóhányó, a főorvos vagy a sofőrje, mert hogy mindkettő Titi lekötelezettje, az világos.
Titi lerántotta maga mellé az ágyra a lányt és megitatta egy pohár pálinkával.
— Most pedig eredj haza! — csapott a lány fenekére. — Én is megyek doki, olyan jó volt elbeszélgetni veled, mert te jó fiú vagy, csak egy kicsit naiv. Hej, ha én orvos lennék, az ujjaim köré csavarnám ezt a rajont.
Csak miután elment, jutott Sándor eszébe, hogy Atitienu azt mondta az úton, hogy beszélni akar vele. Vagy talán csak beszélgetni?
Ezen az éjszakán valaki leharapta a milicista kicsi ujját. Ő azt állította, hogy a felesége, a falu, hogy az asszony nem is volt otthon.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Bárányi Ferenc
