SZŐCS ISTVÁN 80 ÉVES LESZ
1928 Augusztus 2-án született Marosvásárhelyen, anyagi biztonságban élő iparos családba. A mai Bolyai Farkas Líceum — az egykori Református Kollégium diákja. Egyike az ott végzett 80 írónak, irodalmárnak. A Református Kollégium Végzettjeinek Világtalálkozóján, 1992-ben —, ahová Ausztráliától Amerikáig sok valaha volt diák jött el tisztelegni az Alma Mater előtt — a hivatalosságok mellett ő tartotta az üdvözlő díszbeszédet. És kezdeményezésére megszerkesztettek egy Nyilatkozatot az ősi Iskoláért, melyben követelik, hogy Marosvásárhelyen is alakulhasson újra egy önálló magyar tannyelvű Líceum.
Mert annak ellenére, hogy Szőcs István már valóban „vén diáknak” számít az akkori 74 évével, nem szűnt és azóta sem szűnik meg egy percig sem a régi örök harcosnak maradni. Elemi kényszert érez arra, hogy a maga igazát közérthetően kimondja és megvédje. A 70 éves korában róla írt méltató riport így kezdődik: „Szőcs Istvánt kevesen szeretik, de mindenki olvassa.” Nos, bevallom elfogultságomat, én a kevesek közé tartozom. Valahogy úgy vagyok vele, mint az a jó nevű színésznő, aki kijelentette: „Inkább húzzon le a sárga földig Szőcs, semhogy valami dilettáns az egekig magasztaljon!”
És ez a keveseknek tetsző harckészsége mit sem csökkent az évek múlásával. De voltak olyanok is, akik elismerték érdemeit. 1993-ban a budapesti Székely Kör első díját pl. neki ítélik, mint a Helikon állandó munkatársának. Az Erdélyi Szépmíves Céh 1990-es újraindítása után megalakult Erdélyi Híradó Lap és Könyvterjesztő vállalat ideiglenes szerkesztőségi tagja, 1995-ban a Magyar Fórum folyóirat főszerkesztője. De állandóan közöl a fővárosi magyar lapokban és Magyarországon is, felemelve szavát az erdélyi magyar kultúrát érintő fontos kérdésekben: 1993-ban „Gazdátlan sajtó — Történelmi lecke”, 1998. aug. „Kolozsvári hiedelmek hatalma” c. vitacikke kavar nagy visszhangot, 1995-ben eretnek nézetei a magyar nyelvről — melyet ősnyelvnek tekint — borzolják a köztudatot.
Ennél is nagyobb botrányt vert 1997-ben a Kolozsvári közszolgálati TV-ben való szereplése, ahol volt mersze megkérdőjelezni a román kontinuitás elméletét, logikus érveket sorolva állítása bizonyítására. Jellemző, hogy a hivatalosságok nem az érveivel vitatkoztak, hanem azzal dorongolták le, hogy ő a Szőcs Géza apukája, aki olyan elvetemült, hogy az RMDSZ elnöke is volt egy időben. Jelzem az apaságot Pista akkor se tagadta, amikor a Securitate körözte a fiát szerte az országban és ő éppen nálunk bujkált…
2001 után hosszas hadakozásba kezd a Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatójával, Tompa Gáborral, számon kérve rajta a szemléletváltást, a rendezői színház posztmodern előadásai eltávolították a színház közönségét. A régi sikeres népszínházi szerepkör nagyon hiányzik.
És ha az olvasók kézen-közön eltünedeznek, akkor talál ő fogékony hallgatóságot magának. A Kolozsvári Magyar Nőszövetségnek tart előadást 2001-ben a Sumér magyar rokonságról. És újra kiadja legjelentősebb könyvét a „Selyemsárhajó”-t, mely először 1979-ben jelent meg.
Mert bár egy életen át ír, főleg publicisztikát és irodalomkritikát, emiatt könyveinek száma az életműhöz képest aránylag kevés. Mert soha se volt elég „rámenős” a saját cikkgyűjteményeinek, kritikáinak a kiadatásában, csak az irodalom és a művészi munka értékeinek az őrzésében nem ismert kíméletet.
Három regénye mellett egy illemtan könyvvel örvendeztet meg a legteljesebb proletár-szocialista világban, 1975-ben „Más is ember” címen. Mert ő ezt mindig tudta! És mindig tiszteletben tartotta, fajra, vallásra vagy nemzetiségre való tekintet nélkül, egyformán. Csak azt nem tudta elviselni, ha mások nem így tekintették azokat, akiket a történelmi igazságtalanság kisebbségi létbe kényszerített.
Talán érdemes elgondolkozni azon, hogy mennyire XX. századi jelenség?
Gondolkozásmódjában, következtetései eredetiségében sokszor megelőzte századát. Ez az egyik fő oka konfliktusainak. Sohase tudott sablonokban gondolkozni. Ha vette a fáradtságot csupa szórakozásból bebizonyította neked, hogy Hitler amerikai kém volt – s tette ezt, amikor még senki nem sejthette, hogy Lenint a Német titkosszolgálat csempészte be Oroszországba bolsevizmust terjeszteni…
Életmódjában azonban megrekedt előző századi paraszt-iparos ősei puritán stílusában. Soha nem vezetett autót – nem is igen lett volna mit -, jószerével tán még biciklin se járt. Megrögzötten ragaszkodott mindenhez, ami természetes, pedig akkoriban még nem volt a mai bió őrület. Gyermeket is annyit vállalt és nevelt, amennyit adott az Isten és hagyta mindeniket azzá fejlődni, amihez hajlandóságot érzett. Csupa alternatívnak mondható természetes szerrel kúrálta a gyomorfekélyét, mint pl. káposztával. Állítólag a fogolytáborok káposztát evő lakóinak meggyógyult a fekélye. Időnként felfedezett egy-egy fontos élettani folyamatot, elmesélte a telefonban, hogy ennek így kell lennie. Én pedig megnyugtattam, hogy úgy is van. Tavaly adták ki érte az orvosi Nobel díjat.
Alkotó életművére rányomta bélyegét a háborús években megélt kamaszkor. Neki már nem lehetett akármit bemesélni marxista filozófia gyanánt, mint nekünk, 10 évvel fiatalabb gyerekeknek. Ő ismerte és olvasta már előzőleg az addig „divatban” levő filozófiai irányzatokat is, a görög filozófusoktól a modern nihilistákig. Ő tudta, hogy nem csak egyetlen logikusnak tűnő filozófiai irányzat létezik.
S mert mindenek felett érdekelte az ember és az emberi elme, mint jelenség és meghatározó társadalomformáló tényező —, hát beiratkozott a Kolozsvári Bolyai Egyetem Pedadógia-Lélektan szakára. Az már a sors második (vagy sokadik?) fura fintora, hogy mire elvégezte az egyetemet 1951-ben, a szocialista népi demokrácia a szociológiát és lélektant felesleges, jövőt bomlasztó, veszélyes és mellőzendő dologgá nyilvánítja. A diplomájával okos és művelt lehet, éppen csak megélni nem tud belőle! Hét éven át az Ifjúsági Könyvkiadónál szerkesztő.
Gondol merészet és nagyot, legalább feleséget olyant választ, akinek jól menő divatos szakmája van: orosz tanárnő! Ráadásul kedves, szőke, fehérbőrű, halk szavú szerény, törékeny kislányos alkat, aki csodálattal függ az ő okos férjén. És szül neki három jól sikerült fiúgyermeket. Minden tökéletes, csupán a karrierre vonatkozó számítások hibádznak. Mikor 1958-ban odahagyják Bukarestet és Kolozsvárra költöznek egy közös lakás két szoba konyhájába, akkor csak Pista kap városi állást az Utunk szerkesztőségében.
Ráki egy életen át hajnalban kelt és fagyban vagy kánikulában, ingázott a kosztól ragadó vonatokon Kolozsvárról Décsre. A fizetése ráment az útiköltségre. Pista pedig két flekk legépelése közben hozta-vitte fiait az óvodába, iskolába, megtanult finomakat főzni és végre hasznát látta a pszichológusi képzettségének. Gyakorlati konfliktus-megoldó szaktudását igényelte a család és az iskola. A szerkesztőségben akár egy-egy nyomdafestéket nem tűrő kitörést is megengedett magának, ha már nagyon nem bírta.
S mert művelt volt, okos, logikus és igényes pár év alatt ő lett a romániai magyar irodalom legrettegettebb kritikusa. Olvastuk és elfogadtuk a véleményét. Az isteni kinyilatkoztatás után sorrendben bizonyosan az ő ítélete következett.
1963 tavaszán hirdetett az Utunk egy novellapályázatot és a beküldött pályaművekről írt kritikákat is megversenyeztette. Nagy István egyik novellájáról küldtem be akkor én is egy kritikát, amelyre Szőcs István válaszolt. Közölte, hogy érdekesnek találták az írásomat, és mert fiatal kritikus utánpótlást szeretnének nevelni a lapnak, meghívtak, hogy látogassak el személyesen a szerkesztőségbe.
Válaszlevelemben őszintén megvallottam, hogy orvosi munkámat nincs szándékomban másra cserélni. Egyébként is 100 km-re lakom az első vasútállomástól és egy hároméves valamint egy kéthónapos kisgyermeket nevelek, tehát még arról se lehet szó, hogy Kolozsvárig menjek. Na — gondoltam —, az irodalmi karrier fejezetet ezzel lezártuk.
Meglepetésemre postafordultával újabb üzenet érkezett a szerkesztőségből és Szőcs István őszinte sajnálatát fejezte ki, amiért most nem találkozhatunk. „De el fogunk jönni egy látogatásra és felkeressük az otthonában!” – szólt az ígéret, amitől mi a férjemmel nagyon egészségeset tudtunk kacagni hosszasan. Majd pont egy ilyen nagy író, az lesz a legsürgősebb dolga, hogy idáig elgurigázzon a szolgálati kocsin, 140 km makadám úton… Derültünk még egy sort, aztán elfelejtettük.
1964 őszén tízhónapos Szaktanfolyamra küldtek Kolozsvárra. Keserves megpróbáltatás volt. A két apró gyermeket nagynéném és férjem gondjaira bízva csak fizikailag voltam oskolában, lélekben inkább csak otthon. Havonta egyszer tudtam 2-3 napra hazaszabadulni. A vonattal Temesváron át kellett szállni Oravicáig és onnan még 100 km motorkerékpáron vagy autóbusszal a nérasólymosi körzetünkig.
Nem ragozom tovább, ’65 márciusi hazaruccanásomkor azzal fogadott a férjem, hogy nálunk járt Szőcs István, Szilágyi Istvánnal, a vállalati sofőrrel, autóval. Engem kerestek! Én eközben ugyanabban az utcában laktam, ahol Szőcs Istvánék, öt házzal arrébb… Így lettem egy fél évig mindennapos vendég Rákinál és Pistánál, akikről kiderült, hogy minden tehetségük és írói nagyságuk ellenére is egyik napról a másikra élnek, napi kenyérgondjaik vannak, de nyitva a lelkük, szívük, lakásuk és terített asztaluk mindenki előtt, akiről úgy gondolják, hogy értelmesen el lehet vele beszélgetni fontos dolgokról és feltételezik, hogy vállal valamit a közös erdélyi sorsból.
És ugyanabban a közös lakásban laknak a mai napig, mert mindig fontosabb volt megírni valamit jól, mint pénzt keresni és mindig fontosabb volt a gyerekeket szárnyukra ereszteni, vagy éppen befogadni, ahogy a szükség diktálta, az unokákat altatni, ringatni, zene- vagy nyelvórára kísérni, mint a saját kényelmükkel törődni.
S mint a fenti kis meséből kiderül, objektív okok miatt nem lettem hivatásos irodalomkritikus. Így az értő irodalmi elemzéseket a szakemberekre bízom. De fontos volt elmondanom Szőcs István emberi nagyságáról ezt a pár szubjektív benyomást. És eldicsekedni azzal, hogy milyen szerencsések voltunk, hogy családi barátainak tekintett bennünket.
Igaz szívvel kívánok neki jó egészséget és további töretlen alkotó kedvet!
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Bárányi Ildikó
