Gyalay Korpos István : ÁRTYOMKA 1946. első rész.

Nyomtatás

A Vilshofeni rendező-pályaudvar végében, talán még annál is kintebb állt a szerelvény. Összesen három marhaszállító, és egy valaha fehér, ablaktalan, hétpecsétre zárt vagon. Szalma a földön, pár holmink rádobva, mi meg egyre járkálunk a rozsdaszínű, éles köveken, megmozgatni lábainkat, valamennyire melegedni, mert bent iszonyú hideg volt. Úgy estefelé jött egy pap, magas, sötét kabátba burkolt férfi, messziről világított a gallérja alá betett fehér celluloid csík. Hadarva beszélt, szentképeket osztogatott, majd a vagon falához lépve lepecsételte őket. Áldásra emelte a karjait, közben félhangosan mondta, ide-oda forgatva a fejét.

— Ott, kint, innen csak a fal mellett menve lehet elérni, van egy kifőzde, az Amerikai Üdvhadsereg létesítménye. Menjetek oda, a pecsétek igazolnak benneteket, kaptok meleg ételt, kenyeret, ezt-azt. Nem, nincs messze. Tehát a betonfal végénél kitértek egy utcába, aztán tovább. Ki van táblázva, félemelet, alatta egy kocsma. A férfiak már indulhatnak is. Nem, nem kell aggódni az itt maradókért, mert őrzik a szerelvényt. Géza azt mondta, hogy ott marad az asszonyokkal, Dezsőke amúgy is alszik.

A betonfal nagyon hosszú. Balra, szénszállító vagonokat raktak le, az ajtókon dőlt kifelé a fekete szénpor. Közeledtükre felemelt lapátokkal hadonászó bebugyolált fejű emberek léptek ki a füstölgő vaksötétből.

Sziléziaiak, féltik még ezt a munkalehetőséget is. Az egyik magas szénrakás mögül gyereksírás hallszik. Valaki leugrik a szemben levő vagonból, és csitítani kezdi a babát. Végre véget ért a kerítés és kiléptünk egy sáros, szűk utcára, ahol fújt a szél, ahol nem volt járda, csak a befagyott tócsák sora mutatta, hogy arra, előre, ahol egy kihajló kürtőből fehéres gőz zúdul az utcára, ételszagot árasztva, amíg a szél el nem kapta.

Gyulus találta meg a kocsmát, ahova egy sötét lépcsőn kell lemenni. A lépcsőházban, valamivel odébb, felfelé is vezettek lépcsők egy tágra nyitott ajtó felé. Amikor bementünk a párától semmit se láttunk. Egy karszalagos férfi lépett előre és ugató hangon kérte a papírokat. A kifőzde belsejéből kacagás, edénycsörömpölés hallszik, majd egy kövér asszony hat kisebb uborkás üvegbe tölti a levest, zacskókba rakja a szelet kenyereket és egy-egy almát. Elvette a szentképeket, nézegette a pecsétet, majd az egész ételt feltette egy pultra.  

— Megkapjátok, de előbb elmossátok ezt, ni! — egy halom mocskos edényre mutatott. Gyulus és az apám levetették a kabátjukat és nekiálltak mosogatni. A szakácsné nem tágított, nézte őket, majd ráadásképp mindenikünknek adott egy fél darab főtt fehérrépát. Lemenet, Gyulus benézett a kocsmaablakon, majd a hátát nekivetve a falnak, hangosan felzokogott.

— Hogy az Isten verje meg őket, de meg is fogja verni. Hát nem volt elég? Nézz be, Pistám.

Az apám és utána én is benéztünk az úttesttel egy szintben lévő ablakokon. Több asztalnál söröskancsókat szorongató sihederek énekeltek, miközben keményen néztek egymás szemébe: „Ha téged levágnak, a helyedbe lépek, ha kell, a halálnak szemébe nézek”. Szállt az ének, a fal mellett állva hallgattam, ahogy apám csitította a zokogó fiatal mérnököt.

— Nem szabad, Gyulus, ne készítsd ki magad. Nem érdemes ezen kiborulni, hiszen láthattad, hogy nem tanulnak semmit a történelemből. Hagyd az ördögbe, holnap már messze járunk. — Gyulus nehezen, de helyrejött, és folytattuk az utunkat, most már azért aggódva, nehogy a szénmunkások kiraboljanak. Tehát siettünk.

A vagoncsoport átrendezve. Rózsika meséli, hogy egy karszalagos férfi ellenőrizte kicsodák vagyunk és hányan egy-egy vagonban, Gézát és Dezsőkét áttették egy most idetolatott részbe. Mi a két család ebben maradunk. Még csak annyi történt, hogy az anyám és Rózsika, miután elmosták az üvegeket és ivóvizet hoztak bennük, megkérték az arra haladó Gézát, segítene felkapaszkodniuk a vagonba. Géza intett, kezeit zsebre vágva sietősen átvágott a még kintebb fekvő vágányok felé.

Harmadnap, éjfél után megindult a szerelvény. Indulás előtt, az Amerikai Segélyszolgálat csomagokat osztott ki. Azt mondták, hogy ez kitart az osztrák határig, ott majd a szövetséges Szovjet Segélyszervezettől kapunk további ellátást. Ettünk, felét eldugtuk a szalma alá, majd ráfeküdtünk, összehúzódva, mert egyre hidegebb lett.

Hajnalban értünk a határhoz, a vonat megállt, mert a mozdonyt géppisztolytűz fogadta.

— Mindenki! Kifelé! Sorba itt, a vagonok előtt! Iratokat bedobni ebbe a hordóba! Most!

Orosz katonák szaladtak felénk, kiabálva, káromkodva. Az egyik, gránátot vágott a hordóba és ezzel szétrepítette az igazolványainkat. Gyulus észrevette, hogy a vonat utolsó két vagonját elkerülik. Géza és Dezsőke leugrottak és hátraszaladtak, túl a határzónán. Géza kiáltott, letérdelve kiabált:

— Pista, drága barátom, van még idő, rohanjatok ide, hozd a fiadat, az asszonyt, gyertek gyorsan!  — Mi, az apámmal, ugrásra készen a vagon ajtajában. Az anyám nem mozdult, az arca mintha kőből lenne, s leült a szalmára.

Késő volt, minden összeomlott, mert a vonat egy rángással, megindult, áthúzta az utolsó két vagont is a határon és megállt egy kitérő pályán, ahol nagyon sok ideig maradtunk, mert a mozdonyt lekapcsolták és elment. 

Durván ácsolt deszkabódé előtt álldogálunk, majdnem a síneken. A bódé be van zárva, hatalmas, lakat nélküli zár az ajtón. Ablak nincs, a tetőt vékony zúzmara fedi, amely felengedett idővel és valahol hátul csepegés hallszik. A nap már jól fent volt, amikor megjelenik egy kék váll-lapos, rangjelzés nélküli tiszt és egy kődarabbal ütögetni kezdi a zárhoz tartózó vaspántot. Várt egy darabig, majd belerúgott az ajtóba.

— Hej, nyiss már ajtót, tudom, hogy bent vagy! — Ránk nézett, és nagyon jó németséggel káromkodni kezdett, valami Verát emlegetett, aki biztosan az éjjel leitta magát, és most nem tud felkelni. Az ajtó nagykésőre kinyílt, borzas fejet láttunk, amint kiköpött és beinvitálta a tisztet.

— Tehát önök most jönnek nyugatról. És merre tartanak?  Kérem ez nem válasz, hogy Romániába. Az egy nagy ország, sok helység van benne. Uram, amit én meg akarok tudni, hogy hova és melyik helységbe szól a küldetése. Mert önök kémek, lehetséges kémek! Igen, úgy, ahogy mondom. Ön mondhat bármit, én elhiszem, ha akarom, ha nem, hát akkor megelőzzük a bajt, és nagyon röviden elbánunk az ellenséggel.

Ezzel kicsapott az asztalra egy fa tokban lévő, hatalmas pisztolyt.

Elnéztem ezt a középkorú, nagyon szimpatikus tisztet. Szőke haj, frissen borotvált arc, kellemes hangon beszél velünk, de a keze állandóan ott köröz a fegyver felett. Mondta és mondta, amíg észrevette, hogy már esünk le a lábainkról. A másik asztalnál ült a Verának szólított nő, kövéren, kigombolt kabátban, borzos hajjal, aki eddig nem szólt, de állandóan és szélsebesen írt egy füzetbe. Végre felnézett és megszólított.

— Éhes vagy, kisfiam?

— Nagyon!

Beültettek egy hátsó helyiségbe, adtak egy darab kenyeret. Jó sokáig majszoltuk, hogy tovább tartson. Órákig maradtunk ott, senki sem törődött velünk. A másik szobából néha hangokat hallottunk, székreccsenést. Valahol hátul, messzibb, puskalövések és kiabálás.

—  Na, ti most visszamentek a vagonhoz. Ott maradtok, majd hívatunk, ha kell!

Az anyám várt a vagon előtt, félig megfagyva. A szalma kiborítva, mindenünk szétszedve, széthányva. Éhes volt, adtunk neki egy darabka kenyeret. Később valaki új bála szalmát hajított be, majd ránk csapták az ajtót és jó éjszakát kívántak. A vagon sötétjében, az apámhoz közelebb húzódva, nagyon halkan elmondtam neki valamit. Éspedig azt, hogy az a tiszt mennyire hasonlított Gézához, a hanghordozása, bajor kiejtése, egy-egy mozdulata, ahogy, néha türelmetlen kifejezés ült ki az arcára. Feltűnt, hogy az apámat és engem, miután tisztázta, hogy kik és mik vagyunk, állandóan Gézáról kérdezgetett. Hol él, mit tud, hol a családja, miből él? Ilyesmiket kérdezett és az a nő ott a sarokban állandóan jegyzett, szélsebesen. Feltűnt, hogy az apám végig kitartott amellett, hogy igenis, a láger parancsnoka  Herr Müller volt és az is maradt eljövetelünkig. Egy szót se szólt Helgáról, Ákosékról és a többiekről. Megmondtam neki, hogy én is ugyanazt tettem. Az apám szó nélkül megsimogatta az arcom.

Alig vettük észre, hogy reggel lett. Agyonfázva hevertünk a szalmán, arra várva, hogy valaki majd kinyitja a vagon ajtaját és enni ad. A szüleim nem beszélgettek, nem is volt miről, Gyulusék szintén csendben voltak. Közöttünk, egy nem szétbontott szalmagöngyöleg, és a legtávolabbi sarokban egy felfordított vasfazék, éjjeli használatra. Amikor kinyílt az ajtó, alig láttunk valamit. Köd volt. Az a hideg, csontig hatoló, néma szürkeség, amelyik a bőrhöz tapasztja a ruhát, megnedvesíti az arcot, vakká és fásulttá teszi a lelket. Tíz lépésről, már a vagonunk se látszott. Egykedvűen álltunk a sínek mellett, már nem is latolgattuk, hogy visznek újabb kihallgatásra, vagy sem. A szürke köd, a szürke beletörődöttség egybemosott mindent: olyan mindegy, bármi történik.

Ide-oda tipegve, borzongva álltunk tehát, amikor a szürke semmiből, bárhonnan, felénk lépett egy fiatal, kigombolt vattakabátos katona, és vidáman, németül köszöntött. A kezében egy nagyobb, párolgó edény, a vállán kenyérzsák, a zsebei tömve.

— Én vagyok az önök jótevője, pincérje, útitársa. Ártyomnak hívnak, de kerüljünk bennebb. Itt van a reggeli! — Felugrott a vagonba, felsegített mindenkit, percek alatt szétosztotta a csajkákat, forró, még párázó céklalevest mért ki, nagydarab friss kenyérrel és étvágycsinálóként mindenkinek adott egy-egy jó pohárnyi vodkát.

— Ma nem lesz kihallgatás, egyáltalán nem lesz többé. Önök hazamehetnek. Minden el van intézve. Én is utazok magukkal! — Szélesen elvigyorodott, derekasan nekiállt az evésnek és szüntelenül kínált mindenkit. Közben az ajtóban megjelent a hordó külsejű leányzó, bedobott valami papírokat, egy pecsétet és miután kiköpött, eltűnt a ködben.

— Itt van minden engedély, tehát mehetünk!

— Mikor indulunk, Ártyomka?

— Valamikor csak elindulunk. Nálunk az úgy van, hogy ha süt a nap, azért nem megyünk, ha esik, azért. Most például köd van, tehát állunk. Lehet, hogy a mozdonyvezető részegségében, nem talált még ide. Ilyen is volt, s még lesz is!

— Hol tanultál meg németül?

— A Volga mellett sok német van, például ez a lány is odavaló!

— És a tiszt, aki tegnap nyaggatott?

— Ő tanulta a nyelvet. De ő már nincs itt! Az éjjel mások jöttek, velük én is. Megtaláltalak titeket és utazunk, ha visznek, és amikor visznek. Itt van az útlevél! — Ezzel felemelte a géppisztolyát, megrázta, majd visszadobta a szalmára. Az ajtóhoz lépett, hallgatózott, majd nagyot füttyentett és kiabált. Nemsokára kétkerekű kordé jelent meg az ajtó előtt és egy katona pokrócokat, lepedőket, edényeket és valami csomagokat dobált be a vagonba, majd felszökkent, és segített Artyomnak hálóhelyeket kialakítani nekünk, neki, és még valakinek.

Kezdtük jól érezni magunkat. Ledőltünk és néztük, ahogy a két katona az ajtóban guggolva szívja az újságpapírba sodort méregerős mahorkát.

— Ha felszáll a köd, elmegyünk a ruhásboltba. Kiruházlak benneteket. Majd én is veszek magamnak valamit, hiszen nagyon finom úriemberek országain utazunk át. Így illik.

Az áruház, ahova bevitt, a deszkabódé mögött volt. Áruháznak csúfolt raktárhelység, plafonig tele ruhákkal, fehérneművel, mindennel, ami létezett, és amit már évek óta senki nem látott az üzletekben. Ruhákat, kabátokat, alsóneműt adtak, lábbelit, subákat, hátukon piros pecséttel. A viselt holminkat ott kellett hagyni. Volt egy mellékhelyiség is, ahol átöltöztünk. Új emberekként tértünk vissza a vagonhoz, ahol a legújabb útitársunk fogadott, és aki nem volt más, mint a hordó alakú leányzó.

— Elszaladok, veszek én is magamnak valamit az útra. — Ezzel, kezdett levetkőzni, ott mielőttünk. A kabát alól lekerült két pisztolytartó, töltényes öv, egy degeszre tömött táska. Mindezektől megszabadulva már más formát kapott. Miután visszatért, rá se ismertünk. Új, emberibb kinézést kapott. Lerántotta torzonborz fekete parókáját és a dús szőke haját kontyba, kötötte.

— Kátya vagyok, veletek megyek egy darabig, ez az én ágyam, a fegyverekhez nem nyúltok, nem beszéltek, csak, ha én kérdezek valamit. — Ez nem volt nehéz, mert ő volt az, aki állandóan beszélt, állandóan kérdezett és meg is felelt a feltett kérdésekre. Amikor ledőlt, az övét gondosan a feje mellé tette és azonnal horkolni kezdett. 

Még azon éjjel elindultunk, miután több vagont tolattak elénk. A szerelvény reggel már a hegyek között kígyózott, nagyokat visongatva az alagutak előtt. Ment a vonat, zötykölődtünk, néha kinéztünk a rácsos ablakon, bámultuk a hófedte hegyeket és a férfiak találgatták, ugyan merre járhatunk?

Útitársaink felváltva aludtak. Valahonnan elölről, rendesen meghozták az ételt. Kátya kiosztotta, és egyéb hiányában visszadőlt a szalmára.

— Lássátok, ti nem tudjátok, hogy mi a szép. Mérnökök, effélék vagytok. Így, ahogy megyünk, csak a hegyek, és néha ott fent a hó lepte csúcsok. Ezt látjátok, ezt látjuk, tehát a tekintetnek nincs hová tovább szállnia. Unalmas! Bezzeg nálunk, a végtelen szteppék, az a gyönyörűség, ahogy nézed, milyen messze elérnek, mennyire tág és mérhetetlenül nagy a mi világunk. Igen, csak az ég, amelyik lehajlik a sztyeppe fölé, az szab határt a tekintetnek. Este pedig, mindjárt ott vannak a csillagok. Amikor elindul a szél, és feléd hajlongnak a végtelen búzamezők. Na, egyszóval nem lehet ezt leírni. Idejövünk, ebbe a szűk országba, ahol falu, falut érint. Az emberek olyan jólneveltek, szelídek, udvariasak, el se képzelnétek, hogy milyen vadállatok máshol. Itt vigyáznak a rendre, tisztaságra, minden felseperve, kifényezve, ott nálunk akasztófákat állítottak, és hogy spóroljanak, kettőt, hármat húztak fel egy bitóra. Utána kezet mostak, fényképezték egymást, valcert jártak a kultúrházban. Még ők voltak megsértődve, hogy nem hagytuk magunkat. Most meg csak úgy sündörögnek, az alávalók, elnéznek felettünk, kiutálnak a sunyi, alattomos tekintetükkel.

Amíg ezt mondta, kint állt a vagon ajtójában, fúvatta az arcát a széllel, a nyakába kötött zöldes kendő lobogott.

— Kátya, hogyan kerültél ide?

— Úgy, mint minden szovjet ember, aki szereti a hazáját… — és ezzel majdnem kiesett a vonatból, mert az egy éles sikoltás után vadul fékezni kezdett, majd megállt. Ártyomka odaszökött az ajtóhoz, majd leugrott, és kiabálni kezdett:

— Az élelmiszeres vagont támadják, onnan lőnek. Kátya, te itt maradsz, én előre megyek.

— Ti itt maradtok, senki se mozdul! — Azzal a lány is leugrott a vagonból, de ott maradt az ajtó előtt, miközben csőre töltötte a pisztolyát, és arrafelé nézett, ahonnan vad lövöldözés hallatszott. Nagykésőre előkerült a fiú, aki elmondta, hogy szervezett csoport jött elő egy szurdokból, lőtték a mozdonyt, és amikor az megállt, megrohanták az élelmiszeres vagont. Érdekes, hogy bár két őr is van, nem lőttek vissza, azt mondták, hogy befagyott a zárszerkezet. Nyilvánvaló összejátszás. Mindkét őrt a vonatparancsnok agyonlőtte.

— Ott vannak még. Amikor megindulunk, láthatjátok a két szabotőrt és a két katonát, egymás mellett.

Ott is voltak. Ottmaradtak mozdulatlanul a vékony hóban, vérrel lepett ruhájukban. Az elrohanó vonat tetejéről porhó esett rájuk szemfedélnek. A lány azonnal írni kezdett, szélsebesen vetette papírra a jegyzőkönyvet, miközben beszélt:

— Láttátok, hogy az a két civil milyen rendesen volt felöltözve? Ha valahol találkozol velük, békés családapáknak nézed, akik életükben még a légynek se ártottak. Közben, nálunk rendszeresített fegyvereik voltak több lőtárral a zsebükben, némelyek zsírpapírban, tehát nemrég szerezték, vagy kapták. Mindjárt előre megyek a vonatparancsnokhoz. Ártyom, te itt maradsz!